A Ciudad Perdida a Caño Cristalesszel karöltve a kolumbiai béke szimbóluma. Amíg azonban a Caño Cristalest többségében kolumbiaiak, addig a Ciudad Perdidát nagyobb részt külföldi turisták látogatják. A négy-, olykor ötnapos gyalogtúrára évről évre több és több hátizsákos nevez be, amit egyre kevésbé bír el a természet, no meg a túraútvonal mentén élő kogi indiánok. Néhány év, és az Elveszett Városból a második Machu Picchu válik.
Mivel a romvárosról már írtunk korábban, ezért ezúttal képes bloggal jelentkezünk. A fotók alatt sok érdekes infót olvashatsz, ezért érdemes egy pillantást vetni a képaláírásokra is.
A túra kiindulópontja egy Machete nevű település (olykor nevezik El Mameynek is), ahová egyre több telepes érkezik a rohamosan fejlődő turizmus miatt. Sok bevándorló nem jut munkához, így mezőgazdaságból kénytelen magát fenntartani, ami azonban hozzájárul az esőerdők pusztulásához.
A túra első szakasza a legkeményebb, lévén egy napsütötte földúton kell felkapaszkodni egy 600 méter magas kiszögellésre. Három éve még nem volt út a hegy tetejére, most már motorokkal rohangásznak rajta a kogik és a meszticek.
Mi nem motorral, hanem gyalog értünk fel a domb tetejére. Kellőképp le is izzadtunk.
A dombról egy meredek, sáros ösvény vezet az Adán táborig, ami esős időben életveszélyes, annyira csúszik. Szerencsére mi megúsztuk az égi áldást.
Az Adán tábor röpke három év alatt a duplájára hízott. A minőség nem változott, csak a kapacitás és az árak. Éjszakánként mintegy kétszáz turista tölti itt az éjszakát, a sör és a rum ára pedig duplája a palominóinak.
Van, aki azt mondaná, hogy a Ciudad Perdida nem ipari turizmus. Pedig, sajnos, az.
Három éve itt csak a Mirador-csapat fürdött. Ma megközelíteni is nehéz a tömeg miatt az Adán tábor közeli vízesést.
A turizmus pozitív hozadéka, hogy van sör. Jól esik a négyórás gyaloglás után.
Sajnos már az Adán tábor környékén sem érintetlen az esőerdő. Néhány év, és út vezet majd a Ciudad Perdidához.
Ha elég korán indulsz, beelőzheted a tömeget, így marad időd kicsit élvezni a természetet.
Mutanzhi egy kogi falu, amit két éve elhagytak az őslakosok. Ma már csak a kokaföldjeik miatt térnek ide vissza az indiánok, amúgy kerülik a turistákat.
Mutanzhi környéke már indián rezervátum, így itt még érintetlen az erdő. Persze a tömegturizmus nem kedvez az ökoszisztémának, de legalább segít megvédeni az erdőket.
Tukánokat azért még lehet látni.
A Ciudad Perdida környéki erdők adnak otthont a zöld anoliszok legnagyobb példányainak. Némelyikük a 40 centiméteres hosszúságot is eléri.
Az aranyfejű manakin tipikus madara a Sierra Nevada de Santa Marta erdőségeinek.
Amúgy sok állatot az ösvény mentén nem lehet látni, de a túra már maga az erdő miatt is megéri.
A régi kukoricamorzsoló arról árulkodik, hogy közeledünk a romvároshoz.
Kogi gyerekek szemlélik a sok lihegő gringót.
A túra során három alkalommal kell átkelni a kristálytiszta vizű Buritaca-folyón.
Ági úgy érkezett a túrára, hogy nem igazán ivott alkoholt, néha napján belefért egy sör. Ági egy hét után egy Mirador túrán. :)
A harmadik napon végre megérkezünk a Ciudad Perdida bejáratához. Előtte azért még átkelünk ismét a folyón.
A romokhoz több mint ezer lépcső vezet fel. Nem egyszerű menet a tikkasztó hőségben.
Majd egyórás hegymenet után érkezünk meg Ciudad Perdidába, amit az 1970-es években egy mesztic család fedezett fel. A felfedezésről azonban nem adtak hírt, inkább kirámolták a tayrona sírokat, és az azokban talált aranyat eladták a Santa Marta-i piacon. Amint híre ment a család gazdagodásának, az aranylázban égő rokonok és barátok egyszerűen végeztek velük.
Ez a kő állítólag a Sierra Nevada de Santa Marta folyóit jelöli. Kell hozzá képzelőerő.
A Mirador-csapat örül magának a Ciudad Perdida teraszain.
Ez a lépcső vezet fel a központi teraszokhoz, amiken egykoron házak álltak. Mivel azokat fából építették, a több száz év alatt az enyészeté lettek.
Kogi gyerekek játszanak őseik városának romjain. Nehéz volt turistamentes képet készíteni.
Még nem olyan népszerű, mint a perui Machu Picchu, de már csak néhány év választja el tőle. A Ciudad Perdida már most sem őszinte, de talán még jó pillanatában kaptuk el.
A romváros nyugati végébe visszaköltözött egy kogi család, akik apróért modelt állnak a turistáknak. Szomorú, de ez a 21. századi turizmus.
Egy demó mamó, aki ezer pesóért áldást és karkötőt oszt a turistáknak. Nabusimake után kínosnak érezte a csapat a jópofizást.
Búcsú Ciudad Perdidától. Irány vissza az erdő!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
