Az Imbabura-vulkánra igyekeztem, de egy hegymászásnál sokkal többet kaptam. Megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki Bob Dylant, a fél Pink Floydot és Manu Chaót is többször vendégül látta, majd együtt hódítottam meg a hegyet Dél-Amerika legismertebb hegymászójával, aki hiába állt már mindegyik 8000-es hegy csúcsán, a kedvence továbbra is a Cotopaxi. Ja, az Imbabura pedig tényleg csodaszép hegy.
A Fuya Fuyán összefutottam egy ecuadori-német párossal, akik azt mondták, több hetes mászótúrájuk legszebb állomása az Imbabura volt. Az Iliniza előtt még szeretnék megmászni egy köztes méretű hegyet, és az Imbabura pont ilyen, úgyhogy a döntés már akkor megszületik, mielőtt tudnám, egyáltalán miként jutok a hegy közelébe.
Az Imbabura Otavalo ikonikus hegye, azonban a megmászásához sokkal optimálisabb a vulkán keleti szoknyája, mivel ott magasabbra lehet jutni kocsival, ami nem hátrány egy akklimatizációs mászás során.
Reggel kibotorkálok a buszpályaudvarra, és felszállok egy Ibarrába tartó járatra. Menet közben érintünk egy kisvárost, Atuntaquit, ahol megszakítom az utazásomat, mivel éppen most vasárnap tartják az éves vásárt. Atuntaqui textilüzeméről híres, itt gyártják azokat a vásznakat, amiket az otavalói manufaktúrák feldolgoznak, és a kézműves piacon továbbadnak. Ilyenkor, február végén az ecuadori textil- és ruhakereskedők kipakolják az utcára a portékájukat, hatalmas zsibvásárt kreálva Atuntaqui belvárosában.
Atuntaqui teljesen érdektelen település, de pont ma van az éves vásár, így szánok rá egy órát
Gyorsan elunom a nézelődést, no meg nem ártana haladni, ezért a rövid piaci séta után leintek egy buszt, és irány Észak-Ecuador legnagyobb városa, Ibarra.
Atuntaqui a ruháról szól, ami engem nem annyira hoz lázba
A települést 1606-ban alapították a mai központtól két kilométerre délre, Caranqui városrész helyén. Azért ott, mert a spanyolok így tudtak rátelepedni az inkák eredeti városára, amit Atahualpa az északi hódítások kiindulópontjaként használt. 1868-ban Ibarra belvárosa elpusztult egy földrengésben, így a várost a mai központ helyén újraalapították. Caranquiból szinte semmi nem maradt. Az inka várost a spanyolok az évszázadok során széthordták, a koloniális központ helyére pedig 19. század végi lakóházak épültek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Ibarra ne érne meg egy sétát. Ahogy a legtöbb ecuadori város, úgy ez sem túl látványos, de a belváros épületei legalább őriznek valamit az 1800-as évek második feléből, ezért egy rövid, pár órás sétát beiktatok, mielőtt továbbutaznék La Esperanzába, ahol majd az éjszakát tölteni szeretném.
A Dolorosa-bazilika természetesen zárva tart
Először a román és neogótikus stílust ötvöző Dolorosa-bazilikát keresem fel, ami természetesen zárva tart. Pedig jó lenne, ha nyitva lenne, mert elered az eső, és nincs hová bemenküljek. Így hát gyors léptekben indulok az öt sarokra lévő főtér felé, hátha útközben találok valamit nyitva. Semmi. Vasárnap lévén Ibarra alszik, minden zárva. A városháza árkádjai alatt sikerül meghúznom magam, ott vészelem át az egyórás áztató esőt.
Ibarra egész kellemes hely lenne, ha nem esne, és a hétvége okán ne volna minden zárva
Miután kicsit alábbhagy, teszek egy kört a tér körül, valamint felkeresem a La Merced templomot is, de természetesen az sincs nyitva. Bár van pár szép épület Ibarrában, szörnyen unalmas a város, és az időjárás sem túl fényes, úgyhogy itt az ideje, hogy nekilóduljak.
Ibarra főtere és a La Merced templom
A La Esperanza felé tartó buszra hosszas keresgélés után a German Grijalva téren bukkanok. A menetdíj 30 cent, a sofőr pedig pontosan tudja, hol fogok megszállni.
- Minden turista a Casa Aídába megy. Valamit tudhat Doña Aída - mosolyodik el.
Őszintén szólva nem terveztem semmilyen szállóval, úgy voltam vele, majd alakul valahogy. De ha egy buszsofőr szerint is itt kell megszálljak, ám legyen.
La Esperanza kápolnája követi az ibarrai építészeti stílust
A Casa Aída nem azért jó hely, mert minden turista ott száll meg. Sőt, valójában rajtam kívül egyetlen turista sincs a szállón, csak egy középkorú ecuadori fickó, akinek esze ágában sincs hegyet mászni. A Casa Aída lassa negyven éve ikonikus hely, de erről a szálló tulajdonosa, Doña Aída is csak kb. harmic éve tud. Úgy üzemeltetett hostelt majdnem tíz éven át, hogy nem tudta, világszerte híres.
- Hamburgert készítettem az ibarrai piacon, abból próbáltam a gyerekeimet eltartani - meséli nekem vacsora közben a 70-es éveiben járó hölgy - Aztán egyik nap azt látom a szemben lévő legelőn, hogy egy tucat külföldi fickó próbál sátrat állítani. Esélyük nem volt arra, hogy beférjenek abba a sátorba, ezért átmentem hozzájuk, és mondtam, van a kert végében egy sufni, ha kitakarítják, ott meghúzhatják magukat. Nem beszéltek spanyolul, olaszok voltak. Elfogadták a felajánlást. Végül tíz napot maradtak, a végén pedig annyi pénzt fizettek, amit két hónap alatt sem tudtam volna összeszedni a piacon. Azt mondták, nyissak hostelt, mert a hely fantasztikus. Fogalmam sem volt, mi az a hostel, és nem értettem, miért annyira fantasztikus hely a sufnim. Egy héttel később három tucat fickó jelent meg nálam, sátrakkal. Nagyon piszkosak voltak, igazi hippik, de az olaszokra hivatkoztak, így nekik is odaadtam az udvart. Ők még több pénzt hagytak nálam. Kiderült, szórólapokkal terítették be Ecuadort, amiben a házamat promotálták, így egyre több és több hippi érkezett hozzám. Nem értettem, mit szeretnek annyira nálam, de ha már így adódott, a felgyülemlett pénzből nekiláttam hostelt építeni. Így épült fel az 1970-s évek végén a Casa Aída. A falusiaknak feltűnt a hirtelen jött jólét, és feljelentettek, hogy drogot árulok a turistáknak. Ekkortájt azt sem tudtam, mi az a drog. Végül ejtették a vádat ellenem, de az kiderült, a hippik tényleg a drog miatt jöttek La Esperanzába. A közeli folyó partján varázsgombák nőnek, ezért jártak hozzám már évek óta hippik. Ráadásul nem csóró utazók voltak, hanem pénzes családok gyerekei. Az 1980-as években egy hét alatt annyit kerestem, mint előtte egy év alatt a piacon.
La Esperanza nem egy izgalmas hely, de a Casa Aída azzá teszi
A Casa Aída azóta is a varázsgombák bűvöletében él, az ecuadori középkorú fickó is pont ezért van itt. Doña Aída később tudta meg, hogy az 1970-es években Bob Dylan, a fél Pink Floyd és Joan Baez is járt nála, akikről ekkortájt mit sem tudott. Az egyedüli sztár, akivel közös képe készült, Manu Chao.
Doña Aída meglepődik, hogy engem a gombák nem igazán érdekelnek, hanem a hegy miatt jöttem, de ettől függetlenül segít mindenben. Hív nekem egy furgont, amivel másnap reggel eljutok La Esperanza vízgyűjtőjéhez. Innen indul az ösvény fel a 4630 méter magas Imbaburára, amiről csak annyit tudok, hogy kettős csúcsa van, a másodikra körülbelül öt óra eljutni.
Oda, annak a hegynek a csúcsára vágyom
Az első szakasz nem nehéz, bár az látszik az ösvényen, hogy nem sűrűn járják. Bozótoson kell átvágnom, rengeteg a benyúló ág, ami lassítja az embert. Szerencsére gyorsan túl vagyok rajta, utána jön a már a Fuya Fuyáról is ismert puna-növényzet, vagyis a száraz paramo. Errefelé a paramo kicsit más, mint Kolumbiában. Nincsenek frailejónok, mint az Ocetán vagy a Nevado Tolima szoknyáján, vannak azonban magasra növő puyák, amik elég szúrósak ahhoz, hogy az ember kétszer is meggondolja, hová lép.
A vízgyűjtő mögötti bozótosból gyorsan átérek a paramóra
Itt-ott még feltűnik egy-egy kósza tehén, de ahogy haladok felfelé, úgy válik minden egyre vadabbá és természetközelibbé. Az ösvény meredeken tekergőzik fel a hegy oldalában, ráadásul olykor sár is van, ettől függetlenül könnyen, gond nélkül abszolválom a távot. 4000 méter környékén utolér egy fickó, aki a kutyájával megy fel a hegyre. Azt mondja, csak az első csúcsig megy, mert a kutyával onnan nehéz lenne a továbbhaladás. Próbálnék vele fecsegni egy kicsit a második csúcsról, de nem hagy rá időt, mert időt akar futni az ebbel, úgyhogy gyorsan elmennek mellettem.
4000 méter környékén megjelenik a száraz paramo klasszikus növénye, a buzogányvirágáról ismert puya
4000 méter magasan újra változik a növénytakaró. Chuquiragák és farkaslábnak hívott korpafüvek díszítik a tájat, ami feldobja a hangulatomat. A paramo az egyik legizgalmasabb növénytársulás a földön, s bár az ecuadori nem olyan látványos, mint a kolumbiai, attól még teljesen elvarázsol.
Van, aki a kutyájával mássza az Imbaburát
Felérek a kráter peremének sziklaívéhez, ami megnehezíti a haladást. Eltűnnek a növények, maradnak a néhol csúszós, máshol szörnyen éles sziklák, amik között tétován bolyongok. Nincs ösvény, csak a ködből olykor előtűnő sziklák sziluettjéből tudom, merre van az arra. Már egy jó ideje a kövek között botorkálok, amikor szembejön a srác a kutyájával. Megnyugtat, hogy nem vagyok messze, pár perc és megérkezem a tetőre. Végül három óra negyven perc alatt érem el az Imbabura első csúcsát, ami pár méter híján 4600 méter.
4400 méter körül van az utolsó pont, ahol még látok is valamit
Leülök, megebédelek és élvezem a csendet. Jó negyed órája pihengetek, amikor emberi hangokat hallok az ösvény felől. Egy ötfős társaság érkezik: egy hatvanas és egy ötvenes fickó három huszonévessel. Mellémetelepednek, ők is harapnak valamit. Beszélgetünk a hegyről, mennyi idő alatt értek fel, mennek-e tovább. Kiderül, a legidősebb fickó vezeti a másik négyet, az apukát, annak fiát, és a fiának két haverját. Az egyik fiú eléggé kivan, nehezen veszi a levegőt, de a többiek addig ugratják, míg maga pattan fel és közli, menjünk neki a másik csúcsnak, csak legyünk túl ezen az egészen. Csatlakozom hozzájuk, ami nincs ellenükre.
Az Imbabura csúcsának közelében a klasszikus növénytakaró korpafüvekből áll össze
Egyáltalán nem érzem a magasságot, így elég gyorsan haladok. A magashegyi beteg srác miatt a többiek kicsit lassabbak, csak a legidősebb fickó követ pár méter lemaradással. Két helyen bevárjuk egymást, mert eltűnik az ösvény, ráadásul itt-ott mászni is kell. Felelevenedik előttem a három évvel ezelőtti Rucu Pichincha megmászása, de szerencsére itt a legnehezebb szakaszok sem annyira durvák, mint voltak a Chimenea legszolídabb kiszögellései.
Az Imbabura első csúcsa előtt eltűnik az ösvény, és maradnak a sziklák
Pont egy órát vesz igénybe, amíg átérünk az első csúcsról a másodikra, ami egyben az Imbabura legmagasabb pontja. Közvetlen utánam érkezik a csapat vezetője, majd két srác, az egyik gyerek apja, végül szegény kölyök, aki félholtan nyúlik el a csúcsot képező sziklán. A két haverja megállás nélkül szívatja, aki persze veszi a lapot, de nincs nagyon ereje érdemben reagálni. Csúcsfotókat készítünk a ködben, közben beszélgetünk. A legidősebb fickó nagyon jött, érzem rajta, hogy tapasztalt túrás.
Valahol féltávnál a két csúcs között
- Nem először van a hegyen, igaz? - kérdezem.
- Nem. Azt hiszem, ötödször - válaszol.
- Melyik a kedvenc hegye?
- A Cotopaxi.
- Azt is ilyen sokszor mászta?
Erre az apuka nevetni kezd.
A mászósabb részeken bevárjuk egymást
- Azt is csak párszor, igaz? - löki oldalba a barátját.
- 250-szer - veti oda félvállról.
- Mármint 250-szer mászta meg a Cotopaxit? - értetlenkedem.
- Kb. annyiszor. Kétszázig számoltam. Utána már nem. Pár nap múlva megyünk fel a srácokkal, arra készülünk - magyarázza.
- Aconcagua is megvolt? - érdeklődöm.
- Meg. De utoljára vagy harminc éve. Nem szeretem azt a hegyet. Túl szeles.
- És a Himalája felé soha nem akart menni?
Erre az apuka ismét nevetni kezd.
- Soha nem voltál a Himalájában, igaz, Iván? - kérdezi olyan hangnemben, hogy érzem, engem szégyenít meg vele.
- Neeeem, soha - feleli, majd leveszi a napszemüvegét és kezet nyújt - Iván Vallejo vagyok.
- Ő az egyetlen dél-amerikai, aki az összes 8000-est megmászta oxigénpalack nélkül - veti oda az apuka - Hányadik is voltál a sorban, aki ezt teljesítette? - néz rá kérdőn.
- Azt hiszem a tizennegyedik. De valakinek nem igazolható az egyik mászása, így lehet, tizenharmadik. De valójában mindegy.
Iván Vallejóval az Imbabura csúcsán
Ezt bizony benéztem. Több mint egy órán át másztam úgy Dél-Amerika legismertebb, egyben a világ egyik legjobb hegymászójával, hogy fogalmam sem volt róla. Lefelé sokat beszélgetek Ivánnal. Megtudom, hogy coachként tengeti mindennapjait, a Himalája már nem érdekli, viszont éppen tervezi a jövő évi antarktiszi expedícióját. Olyannyira elbeszélgetjük az időt, hogy észre sem veszem, máshová érkezünk, mint ahonnan indultam.
Lent várja a csapatot Iván barátjának a felesége, ő pedig felajánlja, hogy levisz Ibarrába, ha már eltérített. Caranqui központjában intünk búcsút egymásnak, ahonnan visszabuszozok Doña Aída varázsgombás hostelébe.
Lefelé az út sokkal könnyebb
Az elmúlt két napban a véletlennek köszönhetően két egészen elképesztő embert ismertem meg. Az egyikük egy átlag ember, akit világhírességek látogatnak, a másikuk pedig egy világhíresség, akit átlag emberek istenítenek. Az Imbabura pedig tényleg az eddigi legszebb hegy, amit Ecuadorban másztam.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
