A Föld legdélebbi gyalogtúrája


Patagóniában azért fantasztikus utazni, mert hiába tervezel meg mindent jó előre, biztos, hogy az időjárás közbeszól, és pillanatok alatt tervezhetsz újra. Az elmúlt évek túrái során számtalanszor kellett módosítani a programot, mert kitört egy hóvihar, felerősödött a szél, vagy épp a chilei menedékházak üzemeltetői gondolták úgy, hogy sztrájkolnak, de olyan meglepetés még nem ért minket soha, mint Isla Navarinón, ahová azért hajóztunk el a csapattal, hogy teljesítsük a kontinens legdélebbi gyalogtúráját. A Navarino-kör nem jött össze, de így is fantasztikusra sikeredett az elmúlt pár nap.

Amíg a Torres del Painénál soha nem látott jó időben túráztunk öt napon át, addig Ushuaiában alaposan kibabrált velünk az időjárás. A Tűzföld Nemzeti Parkban tett kirándulásunk a szakadó esőnek hála értelmezhetetlenné vált, s bár teljesítettük a kitűzött távot, nem gondolom, hogy bárki is szívesen gondol majd vissza erre a napra.

Ezért a fotóért kár volt ennyit gyalogolni a szakadó esőben

Mivel nincs nagyon mit "papírra vetni", ezért ugorjunk egy napot, és kezdjük az Isla Navarino túránkat az ushuaiai kikötővel, ahonnan kis késéssel, de az elmúlt napok ocsmány időjárásával ellentétben szép, tiszta időben hajózunk ki. A mindössze 35 perces, 20 kilométeres útért 1100 dollárt(!!!) fizetek, aminek azonban csak egy kis hányada kerül a kapitányhoz. Az út során megtudjuk, hogy a fejenként 120 dolláros menetdíj 80 %-a kikötői illeték, vagyis nagyjából száz dollárt keres rajtunk Ushuaia és Puerto Williams utasonként. Többek között ennek is köszönhető, hogy Isla Navarino máig nem került fel az utazók térképére. No, meg annak, hogy a sziget klímája kiszámíthatatlan, így a turisták többsége nem szívesen vállalkozik a túlárazott kalandra.

Puerto Navarino ma már csak a tengerészeté, a bevándorlásiak visszaköltöztek Puerto Williamsbe

Puerto Navarinóban ma már nincs útlevél ellenőrzés, a bevándorlási hivatalt Puerto Williamsba helyezték át. Cecília, a Refugio Padrino tulajdonosa küldött értünk egy kisbuszt, amibe bepakoljuk a zsákjainkat, és megindulunk a Föld legdélebbi hivatalos települése felé.

Szerencsére jött értünk egy kisbusz, így nem kell egy könnyed 40 kilométeres gyaloglással kezdenünk

Pár évvel ezelőtt jártam először a szigeten, akkor is Cecília házánál kötöttem ki. Meglepő, de a középkorú, enyhén túlsúlyos tulajdonos pontosan tudja, ki vagyok, sőt, arra is emlékszik, kik voltak a hostelében akkor, mikor legutóbb ott jártam. Memóriájánál csak egy tulajdonsága erősebb: az igénytelensége. A szállót nehéz lenne tisztának mondani, de mostanra mindenkinek lejjebb került az igényszintje, így csak és kizárólag a hely pozitívumaira koncentrálunk. Az egyik ilyen, hogy Cecília szociálisan rendkívül érzékeny, imádja, ha emberek veszik körül, ezért a refugiónak sokkal inkább hostel, semmint menedékház fílingje van. A "tranqui életérzés" mindenkire rátelepszik, még az sem zavar minket, hogy az egyik lefoglalt szobánkba betuszkolnak egy kétgyerekes családot, így ketten az előtér pamlagján kénytelenek éjszakázni.

Cecília tudja, hogy miért jöttünk, de rossz híreket közöl:

- Nem hiszem, hogy felengednek titeket a hegyekbe. Három napja keresnek pár eltűnt turistát, akiket betemetett a hó a hágón túl.
- Két franciát délelőtt lehoztak - vág közbe a sofőrünk - De egy indiai srácot még mindig keresnek.

A Cerro Bandera felé csodálatos lengaerdőkön át vezet az út

Remek! Lecuccolunk, majd felbattyogunk a bevándorlási hivatalhoz, ahol megkapjuk a belépő pecséteket az útlevelünkbe, majd irány a rendőrség, ahol a túrák előtt minden turistának le kell magát jelentenie. A rendőrök szívélyesen fogadnak minket, de a túrával kapcsolatban elég elzárkózók:

- Három napja szívunk fent a havasokban néhány hülye miatt. Egyre többen jönnek a szigetre, de úgy néz ki, nem fogják fel, mit jelent a Horn-fokhoz közel túrázni.
- Esély sincs arra, hogy megcsináljuk a kört? - érdeklődöm.
- Nézze! A hegyek nincsenek lezárva, mert hegyeket körbekeríteni nem lehet. De a válaszom az, hogy okosabb, ha most senki nem hősködik. Az elmúlt egy hétben közel egy méter hó esett a sziget túloldalán, ráadásul nagyon erős a szél, semmit nem lehet látni. Az embereimnek nem az a feladata, hogy turistákat mentsenek.
- És ha csak a Laguna del Saltóig mennénk és a körül túráznánk két napot?

A rendőr felhúzza a szemöldökét, majd elém tolja a regisztrációs könyvet:

- Csak két éjszaka. És azonnal lejelentkeznek, ha visszaértek a hegyekből. Ha nem, fizetni kell a mentés költségeit.

Eközben befut egy platós kocsi, amiből kiszáll a csontsovány, átfagyott indiai.

- Na, megjött az utolsó túrabajnok is. Ha megbocsátanak! - majd mutat az ajtó felé, és kitessékel minket.

A Navarino-kört nem fogjuk letolni, de legalább lesz három napunk bóklászni a hegyek között. Lévén a Laguna del Salto környékét jól ismerem, tudom, hogy a csapatomban nem lesz majd hiányérzet, viszont azt, hogy a felszabadult két napunkkal mit kezdünk, még nem tudom.

Ez a kilátás fogad minket a Beagle-csatornára egy óra gyaloglás után

Délután bevásárlunk az előttünk álló napokra, majd felkeressük azt a kolumbiai sütödét, ahol ezerpárszáz forintért zseniális királyrákos empanada kapható. A két Calíból származó fekete lány elég egzotikus látvány így közel a déli sarkkörhöz.

Cecíliát sikerül meggyőznünk, hogy dobjon el minket a túraútvonal elejéig, így megspórolunk egy óra unalmas kutyagolást. Az idő szép és szélcsendes, de az a városból is látszott, hogy a Dientes de Navarino mögött durván havazik. Ha a hegyek mögött fehér az ég alja, az azt jelenti, hogy éppen tombol a viento blanco, vagyis a fehér szél.

A Cerro Banderánál kezd arktikussá válni az időjárás

A Dél-Amerikát és az Antarktiszt egymástól elválasztó Drake-átjáró a Föld legszelesebb helye, amit annak köszönhetünk, hogy az Atlanti Sarki Áramlás akadálytalanul szállítja a vizet a Csendes- és az Atlanti-óceán között. Az áramlás a Föld legnagyobb vízszivattyúja, ami olyan nyomáskülönbséget idéz elő a légkörben, hogy az konstans 120-150 km/órás szelet eredményez. Ez a szél a partokhoz közeledve csitul ugyan, de az igazi gátat a Dientes de Navarino hegyvonulata jelenti. A hegyek megállítják és visszafordítják a szelet, ami így turbulensé válik. Ha ez a szél frissen hullott hóval találkozik, kialakul a viento blanco, az az Andokból is ismert jelenség, amikor a szárazföld összeér az éggel és homogén fehér masszává válik. A viento blancóban nehéz lélegezni, tájékozódni pedig képtelenség, ezért, ha az kialakul, az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy leülsz és vársz. Mindezt persze addig lehet csinálni, amíg meg nem fagysz. Aki nem ismeri a túlélési technikákat ilyen időjárási helyzetekben, általában menekülőre fogja, amiből a hegyekben baleset lesz, a tundrán pedig orbitális eltévedés. A két francia és az indiai srác is eltévedtek, és csak a szerencséjüknek köszönhetik, hogy három nap kutatás után rájuk találtak. Az Isla Navarinón annak ellenére meghal minden évben pár túrázó, hogy a terepviszonyok ezt nem indokolják. A balesetek mindig a felkészületlenségből és a rossz döntésekből származnak.

A Cerro Bandera tetején kőszórás, tundra és hó váltja egymást

A lengaerdőben tekergőző ösvényen bandukolva nehéz elképzelni, hogy pár kilométerre innen pokoli körülmények uralkodnak. Amíg itt egy szál pulcsiban baktatunk, a hegy túloldalán a legvadabb sarkvidéki vihar tombol. Egy óra gyaloglás után érkezünk meg a Beagle-kilátóponthoz. Bár felhős az ég, a kilátás így is pazar a csatornára.

A kilátótól újabb húsz perc séta a Cerro Bandera, vagyis a Zászló-csúcs. Itt egy hatalmas chilei zászló lobog, amit nagyjából havonta cserélnek, ugyanis a déli szélnek nagyjából ennyi időre van szüksége ahhoz, hogy a vásznat elrongyolja.

Megérkezve a Valle Róbalo szélére alábbhagy a szél

A törmeléklejtő alján visszakerülnek a kabátok, mert a szélcsendet felváltja a viento blanco 40-50 kilométeres maradékszele. Ebben a csípős, arcszurkálós szembeszélben indulunk neki a hegytetőnek, ami nem adja magát könnyen.

A zászló után lassan emelkedik a térszín, de a szél egyre erősebb, ahogy közeledünk a Dientes de Navarino fogsorszerű vonulatához. A köves terepet néhol lapályos tundra, máskor szélárnyékban túlélő hómezők tagolják. Izgalmas vidék ez, de megkönnyebbülünk, amikor végre átérünk a hágó túloldalára. Nem csak az elcsendesülő szél, hanem a látvány miatt is. A Laguna Róbalo völgye egészen fantasztikus a háttérben sorakozó hegyekkel.

A Laguna del Saltóig nagyjából két órán át oldalazunk a Cerro Bandera szoknyáján

Innentől az ösvény egészen jól látható és könnyen követhető. A terep viszont sokkal rosszabb, mint volt eddig. A Cerro Bandera nyugati fala meglehetősen meredek, ezért folyamatosan figyelni kell, nehogy az ember lába alól kigördüljenek a kövek. A meredélyekben még van hó, ami lassítja a haladást. Olykor derékig süllyedünk benne.

A Palacsinta-lagúna az utolsó tó a táborhelyünk előtt

Nagyjából két órán át tart az oldalazás, aztán végre feltűnik a táborhelyünk, a Laguna del Salto. Magasan vagyunk, ösvény pedig nincsen, így bokatörő ugrándozással próbálunk a sziklák között lavírozni. Ezzel többeknek meggyűlik a baja, de végül mindenki szerencsésen eléri a lagúna partját, ahol elég lapályos a felszín. Az elmúlt egy hétben nem csak a hegyek túloldalán, hanem olykor itt is havazott, de lévén nyár van, az este lehullott hó napközben elolvadt, sártengert hagyva maga után. Nehezen verünk sátrat.

Meredek törmeléklejtőn kell leereszkednünk a Laguna del Salto partjáig

Gyorsan bedobunk egy könnyed ebédet, majd elviszem a csapatot oda, ahol pár éve egy francia lány társaságában bandukoltam pár órát. A Cerro Bandera és a Cerro Róbalo közötti cirkuszvölgy felső, lagúnáktól hemzsegő medencéjébe nem könnyű eljutni. Át kell magunkat verekedjük egy sűrű lengaerdőn, majd egy kiolvadt tó partján kell botorkáljunk a medence pereméig, ahonnan csúszós tundranövényzeten kell leereszkedjünk.

Ebéd a Laguna del Salto partján

A cél a cirkuszvölgy végében álló névtelen vízesés, amihez azonban patakokon és lapályokon kell átkelnünk. Többen eláztatják a bakancsukat, de nem számít, mert a táj valami fenséges. Kerülünk egyet a szomszédos lagúna felé, majd visszatérünk a táborhelyünkre, ahol két új sátor jelent meg a mieink mellett. Egy chilei páros és a cimborájuk futottak be, míg mi a háromórás csillagtúránkkal voltunk elfogalalva. Eléggé elkészültek az erejükkel, a páros még naplemente előtt bedobja a szunyát. Estére leves és citromos kagyló a menü. Valami miatt Patagóniában a gyalogtúrákon mindig bekerül a zsákba pár konzerv tengeri herkentyű.

A Laguna del Salto mögötti háromórás túránk elég látványosra sikeredett

Reggel nagyon hideg van. A hó nem esett, de keményen fagyott. Ezt a tó közepén tegnap óta meghízó jéglencséből látjuk, ami kétszer akkora, mint volt este. Forró tea, fogmosás, aztán irány újra a tegnapi völgy, csak ezúttal csatlakozik hozzánk a három chilei is.

A vízesés után leereszkedünk a túlsó lagúna partjára, amit hódok gátoltak el. Isla Navarinón komoly gondot okoz a behurcolt állatok táformáló munkája. Az elöntött területeken a lengák kipusztulnak, ezzel erodálódik a felszín, aminek ha nem vetnek véget, idővel a Navarino-sziget északi lejtőiről akadálytalanul ömlik majd a hordalék a Beagle-csatornába, zátonyokat létrehozva.

Az apróbb lagúnákat nem a természet, hanem a hódok hozzák létre

Felviszem a csapatot arra a kiszögellésre, ahová anno véletlenül keveredtem az amerikai Kurttel. Ennél szebb panoráma sehol nincs a szigeten, a túrázók mégsem ismerik, mert mindenki csak a kijelölt útvonalon hajlandó mozogni. Az idő ezúttal nem olyan szép, mint pár évvel ezelőtt, de azért nem bánjuk a másfél órás kaptatót.

Ennél szebb kilátás valószínűleg nincs a szigeten

Ezúttal nem a felső lagúnák, hanem a Cerro Róbalo felé vesszük az irányt, ugyanis szeretnénk felkapaszkodni a Dientes de Navarino fogsorának szélére, ahonnan reményeink szerint kilátunk majd a Paso Virginiára.

A Cerró Róbalo felé az eddiginél nehezebb tereppel kell megküzdjünk

Ahhoz, hogy felkapaszkodjunk a Cerro Róbalót és a Dientes de Navarinót elválasztó hágóba, előbb le kell ereszkedjünk a völgybe. Ez nem megy könnyen, mert egy roppant meredek és lengákkal sűrűn benőtt leszakadáson kéne átvergődnünk, amibe kis híján beletörik a bicskánk. Az ágak közötti esés-kelés majd egy órán át tart, de végül kiérünk a rengetegből.

Egy órán át vergődtünk a lengák között, megérdemeljük a pihenőt

Az ebédet egy apró lagúna partján költjük el, majd elindulunk fölfelé a törmeléklejtőn. Nem nehéz a terep és szerencsére az idő is tiszta; a fogsor mögött is feloszlik a viento blanco. Nagyjából mostanra érnénk a túloldalra, ha a rendőrök hagytak volna minket végigmenni, és valószínűleg megúsztuk volna a fehér szelet. Annyi baj legyen! Ha nem ez a döntés, akkor most nem ott állnánk, ahol állunk. Mégpedig egy olyan pontján a szigetnek, ahol előttünk valószínűleg még nem sokan.

A Cerro Róbalo és a Dientes de Navarino közti hágó

A Paso Virginiát nem látjuk, mert egy kisebb hegy kitakarja a Dientes de Navarino harmadik vonulatát, de a látvány így is mesés. A chileiek mostanra teljesen rottyon vannak, nem tudom, hogy fognak visszatalálni a sátrukhoz.

A hágóból visszaereszkedünk a völgybe, majd a Cerro Róbalo lábánál leereszkedünk néhány nagyobb lagúnához. Ezek sem természetes tengerszemek, a hódoknak köszönhetjük a létezésüket. Az egyik tavat nagyjából kétszáz méter hosszan torlasztották fel. Életemben nem láttam még ekkora hódvárat, egészen elképesztő mérnöki munka.

A hódok egészen elképesztő munkát végeznek a szigeten

Felszállnak a felhők és kisüt a nap. A szél teljesen elül, tizenötfokos meleg árasztja el a völgyet. Kifekszünk és szundítunk egy órát a langyos, tavaszi időben.

Az utolsó két óra sem csúnya, csak roppant fárasztó

A visszaút során még érintünk pár lagúnát, valamint átkelünk egy szélesebb folyón, de az utolsó két órát már csak muszájból toljuk le. Elfáradtunk és megteltünk szépséggel. A chileiek végül letolják velünk az egész napot, de a hármas lánytagja a végén már a könnyeivel küszködik. Ezúttal sem várják meg a naplementét, már nyolc órakor húzzák a lóbőrt.

Reggel végre kisüt a nap

A harmadnapra nem marad más, csak visszatérni Puerto Williamsbe. Fantasztikus, napos reggelre ébredünk, így a túra elején csodaszép képeket lővünk a fogsorról.

Ha kisüt a nap, még az eddigieknél is szebb arcát mutatja a Dientes de Navarino

Aztán az oldalazás közben elkap minket egy ocsmány jégvihar, amit egyszercsak átfúj a hegyek felett átbukó arktikus szél. Ez azonban nem nehezíti, hanem segíti a haladásunkat, ugyanis ezúttal hátulról kapjuk az áldást. Ilyen segítséggel seperc alatt megérkezünk a zászlóhoz, ahonnan már csak le kell küzdjük magunkat a városba.

Kellet ez a jégvihar, mint Ceaușescunak a sortűz

Mielőtt lejelentkeznénk a rendőrkapitányságon, még arra is marad időnk, hogy bekapjunk pár királyrákos empanadát. A teljes Navarino-kör ezúttal elmaradt, de ezt senki nem bánja. Főleg azért, mert menet közben kitaláltam, mit csináljunk a megmaradt két napban...

A végén egyszerűen csak lerohanunk a hegyről

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!