A Föld legnagyobb vályogvárosa Chan Chan. Kár, hogy úgy néz ki, mint egy hatalmas sivatagi homokozó. Szerencsére Trujillo környékén van mást is nézni, például a Huaca de la Lunát, vagyis a Hold templomot, ami bár nem a legnagyobb mocse piramis, mégis fantasztikus látvány. Nem is annyira vacak ez a perui sivatag.
Trujillóba késő délután érkezünk. Nem akarunk Eduardónál legyeskedni, meg amúgy sem szeretünk vadidegeneknél aludni, így a buszmegállóban azt az utasítást adom az egyik taxisofőrnek, hogy vigyen ahhoz a buszhoz, ami Huanchacóba megy. Tudtommal ez a pont a főtéren túl van, jó 3 kilométerre innen, így az 4 solos menetdíj korrektnek tűnik. A taxis kigurul, majd 300 méterrel odébb megáll, hogy itt jön majd egy sárga busz, arra szálljunk fel. Nézek rá összehúzott szemöldökkel, s annyit mondok:
- Itt a 4 solod, megérdemled. De azt is, hogy a következő sarkon égjen le alattad a motor.
A fickó csak mosolyog, mi meg felpattanunk a huanchacói buszra. 4 sol ismételten nem nagy pénz, de nagyon unom, hogy Peruban mindenki hülyének néz minket, és vállvonogatva vernek át folyamatosan. Lassan nyolc éve utazom Latin-Amerikában és azt kell mondjam, a peruiak a ticókon (Costa Rica lakói) is túltesznek tahóságban.
Huanchaco tengerpartja júliusban teljesen kihalt
Huanchacóban a Naylampban szállunk meg. Aludtam már meg itt korábban, de ezúttal nem a hátiszákos feeling miatt érkeztünk ide, hanem azért, mert a kertben olcsóért felverhetjük a sátrat. Trujillo környékén a garúa már csillapodik, így reménykedhetünk benne, hogy az itt töltendő pár nap alatt nem ázik szét mindenünk.
Huanchaco a trujillóiak kedvenc partszakasza. Decembertől márciusig tízezrek látogatják a több kilométer hosszú homokos strandot, megtömve minden szállót. Július végén azonban nincs itt senki, csak néhány utazó, akik Lima és az ecuadori határ között szeretnének fújni egyet. Ennek hála az a pár étterem, ami nyitva tart, igen olcsón szolgál fel cevichét. Erinek mindegy, mert ő utálja a nyers halat, de én a 8 solos púpozott tányérnak nagyon megörülök.
Árusok készítik a főszezonban eladásra szánt kézműves termékeiket
Nem véletlenül nem Trujillóban szálltunk meg, hanem a tengerparton. Mikor utolsó alklaommal, még 2011-ben itt jártam, Trujillo nem úgy nézett ki, mint ahová egy turista vágyik. Még a főtér is elég zűrösnek és lepukkantnak nézett ki, nem hogy a hátsó utcák. Másnap, mikor betévedünk a központba, meglepődve tapasztalom, hogy mennyire átalakult a város. A főteret kicsinosították, sétálóutcát hoztak létre, egész kellemes várost csináltak Trujillóból. Csak emiatt azonban nem jöttünk volna ide, ennél sokkal izgalmasabb, ami a város határán kívül látható. Már ha izgalmasnak lehet nevezni azt a tucatnyi vályogpiramist, aminek a többsége úgy néz ki, mint egy kiszáradt sárkupac.
Trujillo ma sokkal jobban néz ki, mint pár éve
Első körben a csimúk egykori központját, a Föld legnagyobb vályogvárosát, Chan Chant látogatjuk meg. A csimú kultúra 900 körül emelkedett fel a mai Trujillo környékén, bár egyes történészek úgy gondolják, hogy volt egy politikai vezetés nélküli korai csimú korszak is. Könnyen válhattak a térség vezetőivé, mivel az itt élő mocsék civilizációjuk végnapjait élték. Jellemző a perui kultúrákra, hogy építészetükben és kerámiáikban követték elődjeiket, illetve átvettek tőlük számos ábrázolást és technikát. Ez alól kivétel Chan Chan.
Chan Chan őrzője
Chan Chan se Caralra, se Sechínre, se semmilyen később látott mocse városra nem hasonlít. A több mint 20 négyzetkilométer nagyságú városnak ma alig 10 %-a látogatható, de ez is elég ahhoz, hogy tudjuk, a csimúk teljesen függetlenítették magukat a mocséktól. Nem építettek piramisokat, bár voltak vallási épületeik. A hatalmas városfallal körbevett terek mind gyülekezésre szolgáltak, csak igen kevés helyen láthatók lakóépületek. A városfal mérete arra utal, hogy a csimúk nem a legbékésebb népcsoport volt a térségben, állítólag olykor egész Limáig meneteltek egy kis háborúért.
Pelikánok sorakoznak az épületek alján
Mivel az elmúlt évszázadokban Chan Chant számos alkalommal elmosta az El Niño, ezért a város egészének feltárására esély sincsen. Annyi azonban bizonyos, hogy a chimúk elválaszthatatlanok voltak a tengertől. A szürke homokfalakat legtöbbször halakkal és tengeri madarakkal, főként pelikánokkal díszítették. Nem csak halásztak, mezőgazdálkodtak is, főként kukoricát és babot termesztettek.
A romváros legnagyobb részén csak falmaradványok láthatók
Chan Chan tündöklése 1470-ig tartott, ekkor törtek be az inkák a völgybe és telepedtek rá a csimúkra. Sokáig nem élvezhették a vályogváros vendégszeretetét, mert 50 évvel később már a spanyolokkal csatároztak ugyanitt. Chan Chan az enyészeté lett, s bár 1969-ben elkezdték a feltárását, az 1997-es El Niño lehetetlenné tette a további munkálatokat.
A csimúknak komoly társadalmi és politikai struktúrája volt
Turista szemmel Chan Chan nem az a hely, amiért az ember több száz kilométert utazik. Sem a temetkezési helyek, sem a frízekkel borított városfalak, sem a ma már kacsaúsztatóként működő víztározó nem kiált fényképért, Chan Chant körbejárni igen unalmas.
A kijáratnál belebotlunk két amerikai csajba, akikkel közösen fogunk egy taxit, s megosztva a költségeket másik két kisebb csimú romot is felkeresünk. A Huaca Arco Iris még csak-csak élvezetes látvány a szívárványra hajazó csókolózó sárkányfrízekkel, de a Huaca Esmeraldánál az egyetlen említésre méltó esemény, hogy a kerítésről egy bagoly mosolyog ránk. Leéltem 31 évet úgy az életemből, hogy soha nem láttam baglyot állatkerten kívül, erre Trujillo legzajosabb városrészén botlunk bele egybe.
Csókolózó sárkányok mindenhol, mégis a szivárványról kapta a nevét a Huaca Arco Iris
Életem első nem állatkerti baglyát sikerült lefotóznunk
Bár a csimú városok rendesen lefárasztottak, délután - már a két amerikai csaj nélkül - úgy döntünk, hogy nem hagyhatjuk ki a Huaca de la Lunát, vagyis a Hold templomot. A mocse civilizáció a wari és az inka mellett Peru legizgalmasabb kultúrája volt. A csimútól eltérően nem csak a mai Trujillo környékén volt felfedezhető, mocse emlékekkel Chiclayo környékén is lehet találkozni.
A Huaca de la Luna és a szomszédos, képen is látható Huaca del Sol, régészeti szempontból a legizgalmasabb helyszínek Trujillo környékén
A mocsék csillaga időszámítástól kb. 800-ig ragyogott, ez idő alatt mesterszintre emelték kerámiaművészetüket. A limai Larco Múzeumban is tőlük származik a legtöbb lelet, és ne felejtsük el, hogy a sipáni király sírja is mocse. Bár mindenki az inkákért van oda, a mocséktól sokkal több minden maradt ránk, még ha 500 évvel meg is előzték Cuzco lakóit.
A mocsék a tengeristent tisztelték és imádták
A Huaca de la Luna egészen hihetetlen élmény. Távolról úgy néz ki, mint egy hatalmas homokozó, amit körbeépítettek álvánnyal, de mikor az ember bemerészkedik a tető alá, csuda dolgokat lát. A mocsék például festettek. Persze a csimúk is használtak ecsetet, de azok állítólag egy-, max. kétszínűre festették a falakat, nem úgy a mocsék, akik mindent aprólékosan kidolgoztak.
A mocsék ugyancsak tengerimádók voltak, mitológiájukat is átszőtte az óceán. A falakon feltűnő vörös ördögfej állítólag valamilyen tengeristent ábrázol, vannak olyan régészek, akik úgy gondolják, a kiengesztélésére embereket áldoztak, és olykor szakrális kannibalizmust követtek el. Hogy ezeket pontosan miből következtetik ki tudósok, nem tudom, mivel a mocsék - hasonlóan más perui kultúrákhoz - nem írtak, és a majáktól eltérően frízeiken sem jelentették meg a történelmüket.
A Huaca de la Luna frízein kirajzolódik a teljes mocse politikai és társadalmi struktúra
Két éve jártam utoljára a Hold templomnál, és ez az egyetlen hely, ahol tényleg azt látom, hogy a régészek haladnak a munkával. Számos új falrészlet került elő 2011 óta, de a legszebb továbbra is a Mítoszok fala, ami egy nagy katyvasz, de szép katyvasz. Néhány négyzetméterre ezek a jó mocsék minden általuk ismert élőlényt odafaragtak, de ábrázoltak csillagokat és királyokat is. Ember legyen a talpán, aki bármit is kihámoz belőle, de a színes falfelület mindenkit megbabonáz.
A Mítoszok fala a legzseniálisabb mocse lelet
Visszabuszozunk Trujillóba, s hogy Eduardo ne gondolja, hogy megfeledkeztünk róla, felhívjuk, s az estét egy perui rockkocsmában töltjük. Megtehetjük, mert Trujillo két év alatt 180 fokos fordulatot vett, így nem kell attól tartanunk, hogy valaki kést márt belénk.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
