Egy Calingasta nevű faluig kellett utazzunk, hogy rábukkanjuk Argentínában tett utazásunk legszebb völgyére, amiről érdekes módon a helyiek se nagyon tudnak. Ennél színesebb hegyeket eddig nem láttam Argentínában, és a völgy annyira ismeretlen mindenki előtt, hogy neve sincsen. Ha egyszer San Juan környékén jársz, ide mindenképp látogass el.
Az út Calingastáig nem hosszú, viszont annál látványosabb. Egy ideig szőlők között vezet az út, majd átkelünk a Rio Los Patos túloldalára, ahol újra sivatagi táj fogad minket. Ez a táj azonban nem olyan unalmas, mint volt az Uspallata és Barreal közötti pusztaság, hanem rendkívül változatos a rengeteg errodálódott homokbuckának köszönhetően.
Az igazi szépséget azonban nem a folyó ezen oldalán, hanem annak túlpartján látjuk. Az Andok keleti vonulatának Sierra del Tontal névre hallgató tagja elképesztően színes, ráadásul a napjárással párhuzamosan a színek változtatják árnyalatukat. Nem tudjuk, látogathatók-e a hegyek, de az biztos, a calingastai esténket informálódással fogjuk tölteni.
Ezekhez a színes hegyekhez valahogy el kéne majd jussunk
A busz átkel Tamberías faluján, ami Közép-Argentínában tett utazásunk eddigi legszebb települése. Neve feltételezhetően inka eredetű, ugyanis az őslakos huarpes indiánok nyelvén a tamberías szó nem jelent semmit. Tambillashoz hasonlóan ez is a chasquik egyik pihenője lehetett, ennek a tambónak a helyén azonban a huarpesek falut hoztak létre, amiből 1866-ban vált hivatalosan is település. Az épületeket mai napig vályogból építik, követve az újkori huarpes építészeti stílust. Amúgy a falu nem nagy, alig néhány utca alakotja.
Tamberías nagyjából az egyetlen település Argentína ezen részén, ahol próbálják követni a hagyományos építészeti stílust
Tamberías után az út ismét visszatér a sivatagba, majd nagyjából egy óra buszozás után befutunk Calingasta poros és lepukkant falujába. A településen egyetlen szálló működik. A Hotel Nora recepciósa meglepett arccal figyel minket, nem igazán tudja hova tenni, hogy két magyar egy másfél éves gyerekkel pont náluk akar megszállni. Végül a hotel legszebb szobáját kapjuk, s amíg lecuccolunk, szól a feleségének, hogy hozza át a gyereküket, mert szeretné, ha készülne egy közös kép a szőke gringítóval.
Errodálódott buckák teszik izgalmassá a Calingastába vezető utat
Abban, hogy Calingastában mi látnivaló van, nem igazán tudnak segíteni, mivel nem idevalósiak, de a srác ígéretet tesz, hogy estére a szállóhoz hívja a falu egyetlen taxisofőrjét, aki biztos ellát majd minket néhány jó tanáccsal. Azt ajánlja, addig sétáljunk le a Rio Los Patos partján kiépített malecónra, mert naplementekor szépek a szemközti hegyek. Így cselekszünk, de azért a látványtól nem olvadunk el; idefelé sokkal színesebb és szebb hegyeket láttunk.
A Calingastával szemben emelkedő hegyek is szépek, de amik mentén idáig utaztunk, érdekesebbnek tűnnek
A vacsorát a szálló melletti apró kifőzdében költjük el, ami előtt leparkol egy régi Mercedes busz. Mobil kisbolt működik benne, olyasmi, amit nálunk utoljára az 1980-as években vidéken lehetett látni. Vacsoránk alatt a fél falu felkeresi, így befejezvén az étkezést én is úgy döntök, hogy betérek és körbenézek odabenn. A busz egy igazi időgép. A rakodóterében pontosan ugyanaz fogad, mint abban a régi Ikarusban, ami gyermekkoromban hetente egyszer betért a nagyszüleim falujába és mosószert, vegyszereket árusított. A pult alól persze előkerült olykor a háztáji, a csempész ruha és a boltinál is olcsóbb cigi. Rá kell ébredjek, szeretem Argentínát. Valami miatt mindig a gyermekkorom Magyarországát juttatja az eszembe.
Gyermekkorom elevenedik meg, mikor befut Calingastába ez az ezer éves mobil vegyesbolt
Este befut a szállóra a taxis, aki nem igazán érti, hogy pontosan mit akarunk. Annyit sikerül belőle kiszedni, hogy a vidék egyetlen látnivalója, ahová már korábban vitt embert, a Cerro Alcázar, de más turisztikai érdekességről nem tud a környéken. Én találok a térképen egy Hilario névre hallgató romot, de nem hallott róla, ahogy a Sierra de Tontal színes völgyeivel kapcsolatban sincs képben. Ettől függetlenül megegyezünk vele, hogy holnap reggel eljön értünk, és megy velünk egy kört a folyó másik oldalán.
A fickó pontosan érkezik. Kicsit aggódik, mert nem tudja, meddig fog ez az egész tartani, de megígérem neki, hogy két óránál nem tovább, mivel délben indul a buszunk San Juanba.
Hilario romjai a környék első bányaépületei oltak
A sofőr megindul a Cerro Alcázar felé, de mielőtt befutnánk a sziklakatlanba, megállítom a kocsit a Ruinas de Hilario táblánál. Tényleg rom, nem hazudott a Google Maps. A Hilario Calingasta első ezüstöntödéje volt, aminek ugyanaz lett a sorsa, mint az uspallatai bóvedának: víz és tüzelő hiányában bezárásra került. A vályogból emelt bányaépület 2006-ban emlékmű besorolást kapott, de a felújítására valószínűleg nincs pénz, illetve erről árulkodik a romok állapota.
Gyere anya, ne szöttyögj annyit!
Innen nagyjából másfél kilométer a Cerro Alcázar, ami egy homokkőből kipreparálódott katlan. Minden áprilisban koncerteket adnak benne, mivel a hely akkusztikája fenomenális. Érdekes képződmény, Barangó kifejezetten élvezi, hogy sziklát mászhat.
A Cerro Alcázart akusztikája miatt természetes koncertteremként szokták használni. Barangó meg sziklamászásra.
Sofőrünk szeretne visszafordulni, de közlöm vele, hogy felejtse el, menjünk egy kicsit tovább, mert kicsit odébb csodaszépek a hegyek. Kicsit húzogatja ugyan a szemöldökét, de gyorsan tudatosul benne, hogy a két órát ki fogjuk tölteni. Öt kilométer után megérkezünk egy kiszáradt folyómederhez, ami mentén vezet egy kőszórásos út a hegyek mélyére. Vonakodása ellenére utasítom, hogy kanyarodjon le, de megígérem neki, ha tíz percen belül nem találunk semmit, visszafordulhat. Mit tíz perc?! Alig kanyarodunk le a főútról, máris feltűnnek azok a színes kiszögellések, amiket tegnap a busz ablakából láttunk. A sofőrünk is csak kapkodja a fejét, fogalma nem volt róla, hogy ilyen csoda rejtezik a faluja közelében.
A szemben lévő hegyek mélyén bújik meg a környék egyik legszebb völgye
Úgy néz ki, azért vannak, akik ismerik a völgyet, ugyanis néhány hegy mélyére fúrt bányák vezetnek. Biztosan illegálisak, de Argentína van annyira nagy, hogy ez senkinek ne tűnjön fel.
Előbukkannak a színes sziklák a kősivatag alól
Több sziklára is felmászom, amíg Eri és Barangó lentről csodálja ezt az egészen varázslatos tájat. Az uspallata melletti Cerro 7 Colores a kanyarban nincsen ehhez a völgyhöz képest, azt mégis jelölik a térképek és hirdetik a helyi hostelek. Sofőrünket annyira elvarázsolj az, amit lát, hogy egyáltalán nem érdekli, milyen gyorsan repül az idő. Végén nekem kell szólnom, hogy induljunk vissza, mert elmegy a buszunk.
És ennek a csodaszép völgynek még neve sincsen
Visszafelé azt kérdezgeti, hogy lehetne ezt az eddig általa sem ismert völgyet eladni a turistáknak. Nem tudom sok jóval bíztatni, mivel errefelé csak elvétve fordul meg hátizsákos, Mendoza pedig elég messze van ahhoz, hogy ott hirdesse magát Calingasta. Megígérem neki, hogy írni fogok a helyről a blogomban, így legalább néhány magyarhoz eljut majd, micsoda kincs is rejtezik a faujától nem messze.
A busz ezúttal pontosan indul. La Serenába nem fogunk tudni eljutni, mert megtudjuk a busztársaságtól, hogy San Juan és a chilei tengerparti város között hetente csak egy busz közlekedik, és sokszor azt is törlik, ha olyan a hóhelyzet a hegyekben. Irány hát vissza Mendoza, majd onnan Santiago és Valparaíso. A karácsonyt szeretnénk az óceánparton tölteni...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
