A kolumbiai kávé


Sokan a kolumbiai kávét a Föld legjobb kávéjának tartják, pedig a hírnévre szert tenni az országnak nem volt olyan könnyű. Ahogy szinte mindent, úgy a kávébizniszt is csúnyán kisajátította a politika és néhány nagyon gazdag ember, de aztán rájöttek, sikert csak úgy érhetnek el, ha a termesztéssel mindenki jól jár. Végigjártam Quindío településeit, és rájöttem, a kolumbiai kávétermesztők nagyon szerencsés emberek.  

Salento Kolumbia talán legszebb faluja, s mint olyan, igazi turistaközpont. Évente több tízezer külföldi látogat ide csak azért, hogy láthassa a Cocora-völgy égbe törő viaszpálmáit, s hogy beleszagoljon a kolumbiai vidék illatos levegőjébe. Salento mára azonban inkább csak skanzen, semmint a valós Kolumbia, bár az itt élők azért próbálják magukat függetleníteni a turizmustól. Aki teheti, földet vásárol a környező völgyekben, hiszen ha az idegenforgalmi lufi kipukkad, akkor errefelé nem marad más, csak a kávé.

A 18. század közepén Quindío tulajdonképpen lakatlan volt. Csak egy-két Antioquiából ideszakadt farmer gazdálkodott a köderdővel sűrűn benőtt hegyek árnyékában, aztán a függetlenségi háborúk után jött a nagy bumm. A Los Nevadosból alácsorgó Rio Quindío völgyét szépen belakták a rancherók, akik felfedezték, hogy az itteni kávé sokkal aromásabb, mint Kolumbia más részein. Falvakat alapítottak, elsőként Salentót, nem sokkal utána pedig Filandiát. Aztán jött Jesús María Ocampo, közismertebb nevén a Jaguárvadász, aki mindössze 100 pesóért megvett egy nagyobb, de ránézésre értéktelen földdarabot. Ő nem kávét akart termeszteni, hanem elszállítani azt az ország más részeibe. A biznisz beindult. 1889-ben a földjén megalapította Villa Holguínt, aminek alig pár év alatt több mint 100 lakója lett. Az itt letelepedett emberek mind kereskedők voltak, akik öszvérháton szállították a kávét Bogotába, Medellínbe és Calíba. Út csak 1927-ben épült az addigra az örmény népirtás emlékére Armeníának átkeresztelt településre. Azzal, hogy elérhetővé vált a Rio Quindío völgye, megkezdődött a népvándorlás Kolumbia leggazdagabbnak vélt vidékére. 

Hogy Armenía még se legyen olyan vonzó, arról a természet gondoskodott (és gondoskodik még most is). Húsz évenként legalább egyszer hatalmas földrengés rázza meg a várost, porig rombolva az addig virágzó kávéközpontot. Az utolsó ilyen 1999-ben történt, aminek köszönhetően a város elvesztette koloniális báját. Ma a turisták Salento felé csak keresztülhajtanak Armeníán, s az igazat megvallva, jól teszik. 

A belvárosban nincs semmi szép, a főtéren álló templom kártyavárnak néz ki, de állítólag földrengésbiztos. Ez utóbbiért nagyon kár, mert ha valamit lerombolhatna az amúgy közeljövőben várható földrengés, az ez a csoda lehetne. És akkor nem beszéltem a belvárost körülvevő Barrio San Franciscóról és Berlinről, ahová fehér ember jobb, ha nem teszi be a lábát. Egy szó, mint száz, Armeníát hiába tartották egy évszázadon át Kolumbia leggazdagabb városának, mára egy nehezen szerethető putri lett belőle

Armenía "csodaszép" katedrálisa

Ha az ember Quindío gazdagságára kíváncsi, de nem elégszik meg a salentói "skanzennel", akkor jobb ha Filandia felé veszi az irányt. Armeníával ellentétben ez a kisváros nem egy országról (Finnország) kapta a nevét. A korábban itt élő quimbaya indiánok nyelvén Filandia annyit tesz: az Andok lánya. Mivel a quimbayák a 19. századra már beolvadtak a mesztic lakosságba, a történészek nem igazán értik, miért kapott indián nevet a település.

Filandia temploma a legszebb Quindíóban

A busz a főtéren tesz le, ami ha lehet, szebb, mint Salentóban. A templomnak bazilika hangulata van, a házak pedig ugyanolyan díszesek, mint pár kilométerrel odébb, a Cocora-völgy kijáratánál. Ami megkülönbözteti Filandiát Salentótól az az, hogy errefelé nincs egy darab turista se

Filandiában minden épület ilyen színes

Állítólag, mikor az út megépült Armeníába, Filandiára sötét idők jöttek. Addig az itt élők elsősorban Risaralda városaival kereskedtek, de az 1930-as évektől Pereira és Cartago is inkább Armeníától kezdte vásárolta a kávét. Filandiából rengetegen költöztek be a városba, sokan a világháború után egyenesen az Egyesült Államok felé vették az irányt. Talán ennek is köszönhető, hogy ma Filandia kicsit kopottas, kicsit elhanyagolt, kicsit valóságosabb

Ilyen lehetett tíz éve Salento

Órákat töltök a városban lófrálva, bámulom az embereket, sétálok a környező vidéken. Pár kilométerre innen turizmusfejlesztés céljából építettek egy hatalmas kilátót, de sajnos zárva tart, így a környékről nem sikerül értékelhető fotót készítenem. 

Sokan szólítanak le az utcán, érdeklődnek, mit keresek errefelé, mivel csak nagyon kevesen látogatnak ide el Salentóból. Kár érte, mert Filandia tényleg bájos kisváros.

Minden a kávéról szól

Az 1930-as évek végén Kolumbiában földreformot hajtottak végre, hogy megelőzzék a kávémágnások előretörését. Ezzel azonban az állam öngólt lőtt, mert csak azt érték el, hogy a gazdag földbirtokosok maguk hoztak létre szövetkezeteket, amiken belül ők határozták meg a kávé felvásárlási árát. Sok kisbirtokos ment tönkre, a parlagon maradt földeket pedig szépen leosztották a barátoknak. 

A kávébiznisz szereplői az 1960-as években kezdtek lecserélődni. A csalódott termelők támogatni kezdték a gerillákat, akik előszeretettel csapolták meg a kávémágnások számláit zsarolással, emberrablásokkal. Néhány év alatt lassan kivonultak a nagytőkések a kávé mögül, aminek köszönhetően az állam jelentős bevételektől esett el. Végül a földeket szétosztották a kisbirtokosok között, és új alapokra helyezték a kávétermsztést. Létrehoztak egy kávémágnások nélküli szövetkezetet, amit egy magányosan vándorló kávétermesztő 1958-ban kreált fiktív reklámfigurájáról Juan Valdeznek neveztek el. Ez a szövetkezet ma több mint 500 000 kávétermesztőt foglalkoztat, a bevételből pedig rengeteg pénzt fordítanak a kávétermesztés fejlesztésére. Mára a Juan Valdez kávé több mint egy márka, mögötte van a nagy kolumbiai összefogás eszméje.

Juan Valdez nem egy létező személy, hanem egy szövetkezet

Mindezt a Parque del Café múzeumában olvasom, ami Armeníától kb. 15 kilométerre nyugatra fekszik. A történeten túl a kávé nem igazán foglalkoztat, mivel a szagát sem bírom. A múzeumban összefutok egy francia lánnyal, Tarával, aki Buenos Airesben tanul, s a szünidőben átugrott Kolumbiába, mert olcsón talált repülőjegyet. Vele járom körbe a parkot, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető érdekesnek egy olyan valakinek, akit hidegen hagy a kávé. Az ember végigkövetheti, hogyan áztatják, szárítják, majd pörkölik a kávét, de az egész úgy unalmas, ahogy van.

   Két képben arról, hogyan készül a kávé

Csak egy kávécserjék közt ugrándozó aguti emeli fel a pulzusomat, de az is csak egy pillanatra. 

 Jófej pózol

A park alsó részén egy vidámparkot alakítottak ki (talán a Juan Valdez vezetői is úgy érezték, kell valami plusz, amiért az emberek idelátogatnak), valamint felépítettek pár klasszikunak mondható, quindíói házat, amikben méregdrága éttermeket és kávézókat alakítottak ki. 

    Ha valaki nem menne el Salentóba vagy Filandiába, az is tudja, milyenek a quindíói házak

Tara a jegyén azt olvassa, hogy délután 2-kor kezdődik egy táncos előadás a park színházában. Bár nem bírom az ilyesmit, elkísérem, és szerencsére pozitívan csalódom. Ha valami, akkor ez a bemutató megéri a tíz dolláros belépőt, mert a táncosok hihetetlenül profik, a kolumbiai népviseletek pedig zseniálisak. Olyan hangulatot teremtenek a pörgős népzenéjükkel, hogy kedvem támad nekem is táncolni, pedig tényleg ki nem állhatom az ilyen vircsaftot. 

Montenegro is kedves hely

Mivel a park elől nem sűrűn indul busz, Tarával elsétálunk a három kilométerre fekvő Montenegróba, ami ugyanolyan pici, de szép kisváros, mint volt Filandia. Színes házaival, élettel telt főterével ez a település is azt hirdeti, hogy Quindío bizony gazdag. Talán nem pénzben mérve az, de ha valaki ilyen helyen élhet, annak azért olyan rossz nem lehet...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!