Ibagué felé szembejön velünk a múlt. A Combeima-folyó és a Rio Magdalena torkolatvidéke egykoron a legkeményebb indiánháborúk helyszíne volt, ahol a spanyolok őserdei gerillaharcra kényszerültek a vidéken élő őslakosokkal, a pijaókkal. A harc olyan véres volt, hogy a mai Ibagué városának medencéjét egyszerűen csak Lándzsák völgyének nevezték, ahová a korona legkegyetlenebb konkvisztádorait küldték. Ma a völgy városai nem annyira izgalmasak, de történelmük miatt érdemes volt körbejárni őket.
Ismét Venadillóban ér minket a napkelte. Holland útitársunknak, Izinek még van pár szabad napja, s mivel rákapott a vidéki Kolumbia ellenállhatatlan bájára, ezért ma is velünk tart. A kora reggeli órákban felpattanunk egy Alvaradóba tartó buszra. Nem utazunk egészen a városig, hanem röviddel indulás után leszállunk a totaritói kereszteződésnél. Tesszük mindezt azért, hogy átkacskaringózva Veracruz, Hatillo es Betulia parányi faluján eljussunk Anzoáteguibe a kereszteződéstől közlekedő iránytaxik egyikével.
Anzoátegui ködös utcája
Anzoátegui elég magasan fekszik az Andokban ahhoz, hogy főtéren álló, kávét hordó szamaras férfit ábrázoló szobor szüntelenül sejtelmes ködbe burkolódzon. Ma sincs ez másképp. Bár itt egy fokkal kedvesebbek az emberek, mint a mogorva Santa Isabelben voltak, mégsem érezzük úgy, hogy sokáig maradnunk kéne. A buszsofőrtől megtudjuk, hogy innen nem messze van egy vereda, Palomar, aminek határában szép paramovidék húzódik. Állítólag délután 3-kor indul egy campero Palomarba, de a sofőrt másfél óra keresgélés után sem találjuk meg. Mikor pont feladnánk, egyszercsak szembejön velünk. Sajnos ma nem tud minket elvinni, mert a kocsi elromlott, így ő sem megy vissza a hegyekbe. Titokban be kell vallanom, nem annyira bánom a dolgot. A magashegyi környezetben éjszakázás elsősorban Endre vágya, számomra sem a hideg, sem az oxigénhiány nem teszi különösebben vonzóvá annak ellenére, hogy a paramo igazán szemet gyönyörködtető. Visszakullogunk a főtérre, ahol az Alvaradóba közlekedő busz járó motorral gyűjti utasait.
Anzoátegui lakói kávétermesztésből tartják fenn magukat
Az Alvaradóba vezető, lefelé kacskaringózó út egészen magával ragadó, könnyen feledteti a megváltozott úticél okozta csalódottságot. Korgó gyomorral pattanunk le a buszról a városka főterén, ahol miután elrágcsáljuk az ebédre szánt sült csirkecombot, teszünk egy rövid sétát.
Izivel várjuk a csirkénket
Alvarado arról a Pedro de Alvaradóról kapta a nevét, aki 1524-ben Guatemalában a kakcsikelek segítségével elfoglalta és felgyújtotta a kicse maják fővárosát, Q'umarkajt. Kegyetlen gyilkos volt, aki kizárólag a hódításban lelte örömét. Miután leszámolt a korábban őt támogató kakcsikelekkel is, Dél-Amerikába utazott, hogy Quitót fennhatósága alá vonja. Alvarado falujáig könnyű volt az útja, azonban a völgyben élő pancse indiánokkal meggyűlt a baja. Mivel a szomszédos kalukajma törzs évszázadok óta hadban állt a pancsékkal, beálltak Alvarado mögé, akinek vezetésével végül sikerült fennhatóságuk alá vonni a Rio Magdalena völgyét. A győztes csata után Alvarado persze elvette az irányítást a kalukajmáktól, és rövid időn belül a spanyol korona alá helyezte azt. A csata emlékére a spanyol király, I. Károly elrendelte egy villa megalapítását, amit az indiánok után Caymának neveztek el (csak 1930-ban keresztelték a várost át mai nevére). Alvarado ezután folytatta expedícióját, de a háborúval annyi időt veszített, hogy közben a délről érkező Pizzaro elfoglalta Quitót. Mivel Alvarado igényt tartott az ecuadori fővárosra, kis híján háború robbant ki a konkvisztádorok között, amire végül I. Károly közbenjárásának köszönhetően nem került sor. Alvarado visszatért Guatemalába, de pár hónappal később egy mexikói hadjáratban ráesett a saját lova, és a sérüléseibe néhány napon belül belehalt.
Bár Alvarado az egyik legrégebbi település a környéken, még sincs benne semmi gyarmati. Egy 1889-es várostűz nyomán az összes épület leégett, aminek hála a város elnéptelenedett. Az új település alapkövét 1904-ben rakták le, de a múlt ragyogása azóta se tért vissza a városba. Körbesétáljuk az utcákat, de röpke húsz perc elmúltával úgy érezzük, mindent láttunk, ideje továbbállni.
Alvarado temploma
A nap fele még hátra van. A főtérről épp indul egy Piedras feliratú busz. Az apró település Alvaradótól keletre, kevesebb mint 10 kilométerre található egy kedves völgyben, ahol tikkasztó a hőség. Piedrast a kalukajmák alapították 1552-ben Itandaima néven, miután a konkvisztádorok kiűzték őket Caymából. Mivel a terület értéktelen volt, ezért a spanyolok több mint 200 éven át békén hagyták az őslakosokat, akik ez idő alatt asszimilálódtak. A falu 1774-ben a San Sebastián del Rio de las Piedras nevet kapta a nem messze folyó Rio Opia sziklái nyomán.
Piedras faluját a kalukajma indiánok alapították
Az Opia-folyó leérkezve a hegyekből széles folyammá szelídülve, lomhán tekereg a part menti hatalmas sziklák között. A helyiek egy Balneario Caracolí névre hallgató fürdőhelyet alakítottak ki, ahová szűk negyed órás sétával érkezünk. Az, hogy a festői szépségű strandon a rekkenő forróság ellenére csak néhány kóbor kutyával sikerül összeakadnunk, annak a szépszámú, édes vérre éhező jejennek köszönhető, akik azonnal ostromot indítanak ellenünk, amint megérkezünk. Egy-két fotó után kénytelenek vagyunk menekülőre fogni. Piedras főterén egy zseniális, házi készítésű gyümölcsfagyival vigasztaljuk magunkat, majd felszállunk az első Ibaguéba tartó buszra. Abba az Ibaguéba utazunk, ahol 2013-ban egyszer már töltöttünk átutazóban egy éjszakát.
Kevés épület maradt meg a kalukajmák idejéből, de néhányba sikerül belebotlanunk a Rio Opia felé
Tolima fővárosába az esti csúcsforgalom idején érkezünk. Jó egyórás araszolás után sikerül elérnünk a nyüzsgő hangulatú buszpályaudvart, aminek környéke eléggé lehangoló. Ami azonnal szembetűnő, hogy a terminálról kilépve sehol egy zebra vagy felüljáró, így át kell szaladjunk a három kijáratú, kétszer kétsávos autóúton, ami így csúcsidőben egyáltalán nem egyszerű. Végül sikerül magunkat átküzdeni a hömpölgyő kocsiáradaton, és beesni a koldusoktól és utcalányoktól terhes Galarza Parkba.
A Balneario Caracolí jó hely lenne, ha nem üldöznének el minket a jejenek
Andrés López de Galarza egy spanyol kapitány volt, aki bátyjának, a királyi kincstárnoknak felkérésére 1550-ben expedíciót indított a Lándzsák völgyének meghódítására. Nevét a völgy az itt élő erőszakos indiánokról kapta, akik elsősorban lándzsákkal támadtak a völgyön átkelni próbáló konkvisztádorokra. Galarza feladata az volt, hogy átjárót nyisson a Rio Cauca völgyébe, ehhez azonban háborúba kellett bonyolódjon a pijao indiánokkal. Kezdetben egész gyorsan haladtak, de ahogy mélyebbre hatoltak a Combeima-folyó völgyében, úgy vált az előrenyomulás őserdei gerillaháborúvá. A pijaók jól ismerték a környéket, így sokszor lesből támadtak, éppen ezért Galarza 1551 februárjában egy erődöt építtetett a mai város helyén, aminek a San Bonifacio de Ibagué nevet adta (hasonló néven egyébként volt egy villa is nem messze az erődtől). Nem sokkal az erőd átadása után kiderült, hogy a Rio Combeima gazdag aranyban, így Ibagué kiemelt fontosságúvá vált. A pijaók asszimilációjára esély sem volt, így hosszú háború vette kezdetét. Már több mint ötven éven át tartott a harc a spanyolok és az indiánok között, mikor is egy Gaspar Rodríguez del Olmo nevezetű konkvisztádor került Ibagué élére, aki kőkemény hadjáratot indított a pijaók ellen. Hat évébe tellett, mire az őslakosokat sikerült visszaszorítania az Andok túloldalára, ezzel lehetőséget biztosítva Ibagué felvirágozására. A háború végére az erőd elpusztult, de mivel a pijaók nem tértek vissza, nem volt szükség az újjáépítésére. A Combeima aranyát ettől kezdve, mintegy kétszáz éven át Mariquita pénzverdéjébe szállították. A folyó a 19. századra kimerült, Ibagué lakói pedig kénytelenek voltak a mezőgazdaság felé fordulni. Egészen a 20. század elejéig megmaradt falunak, fejlődésnek csak akkor indult, mikor megnyitották az utat a Rio Cauca völgye felé.
Ibagué temploma
A város mára a térség legjelentősebb politikai, gazdasági, közigazgatási, üzleti, művészeti, kulturális és turisztikai központjává nőtte ki magát. Egyeteme mellett konzervatóriuma egész Dél-Amerikában ismert. Mivel számos neves zenészt adott Ibagué a világnak, jogosan vált Kolumbia zenei fővárosává, ahol minden második hétvégén van valami fesztivál.
Fesztiválok idején ellepik az utcákat a mobil grillezők
A lüktető ritmusba és a folyamatos pezsgésbe már akkor sikerül belekóstolnunk, mikor szállás után kutatva keresztülverekedjük magunkat a nyüzsgő, lármás sétálóutcán. Hétvégente Ibagué nem csak a fiatalok, de az armeníai és girardoti középosztály kedvelt szórakozóhelye is, így a sétálóutcán akad szálloda bőven. A baj csak az, hogy nem hátizsákos tarifával dolgoznak, így visszatérünk a 2013-as szállásunkhoz, amiből azóta sajnos bordélyház lett. Sem Izi, sem én nem vágyunk itt tölteni az éjszakát, így meggyőzzük Endrét, hogy fizessünk kicsit többet, és aludjunk az egyik sétálóutcai hotelben.
Ibagué sétálóutcáján késő éjjel is sokan korzóznak
Másnap reggel Izi visszatér Bogotába, mi pedig életünkben először végre körbejárjuk Ibaguét. Mivel a város a 20. század elejéig megmaradt falunak, nincsenek szép, koloniális házai, templomai. Ibagué csak azért élhetőbb Girardotnál, mert valamivel enyhébb a klímája, ami Endrének még így is meleg, nekem viszont pont jó. A főtéren áll egy szép templom, kicsit odébb, a Combeima-folyó túlpartján pedig Dél-Amerika négy panoptikumának egyike, amit egy régi börtönépületből alakítottak ki, és érkezésünkkor persze zárva tart.
Hát persze, hogy zárva tart Ibagué egyetlen látványossága
Estére a 2013-ban Venezuelában megismert Cristian barátunkat várjuk Bogotából, aki nem a pontosságáról híres; délután 5 helyett este 10-kor érkezik. Néhány üveg minőségi rum mellett megbeszéljük az elmúlt pár év történéseit. Mi sem jobb helyszín erre az alkalomra, mint Ibagué központja, ahol épp ezen a hétvégén esedékes Kolumbia legnagyobb folklórfesztiválja, amit 1959 óta hagyományosan minden évben megtartanak. A felvonulás másnap délelőttre várható, így az előparti során ellepi az utcákat a kissé kapatos, örömmámorban úszó embertömeg, ami elől egy kellemes hangulatú, de kissé ricsajos bár teraszára menekülünk. Noha a következő reggelre a város környéki vízesések meglátogatását terveztük, hosszúra nyúlik az éjszaka...
Ibagué temploma éjszakai kivilágításban
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
