Van egy falu, ami 1901-ben kinyilvánította elszakadását Kolumbiától, és ezt az állam hatvan éven át elnézte neki. Az ok egyszerű volt: Agua de Diost leprások lakták. Ma a falu egészen kellemes hely, nem olyan, mint a Rio Bogotá völgyének többi települése, amikből tulajdonképpen már akkor elvágyódtunk, mikor betettük oda a lábunkat.
Egy rövid időre ott ragadunk Facában, mert a kolumbiai hivatalnokok soha nem tudják, ki, miért és hová rakta el a papírokat. Nem egyszerű ez a cégalapítás. Nagy nehezen sikerül kibogoznunk a szálakat, így három nap múlva végre elhagyhatjuk a környék leghidegebb települését, és visszatérhetünk az izzasztó Magdalena-völgybe. Mivel nem akarunk ugyanazon az úton végigutazni, mint amin jöttünk, ezért a Rio Bogotá folyását követve Girardot felé vesszük az irányt.
Mosqueránál egy La Mesába tartó buszra szállunk fel, amin fejenként 14 000 pesót kérnek el tőlünk az alig egyórás utazásért. Arra gyanakszunk, hogy át akarnak minket vágni (bár erre Kolumbiában eddig soha nem volt példa), de később látjuk, hogy a helyiek is ugyanennyit fizetnek.
- Hosszú hétvége van, azért ennyi - jegyzi meg szájszélét felhúzva egy mellettünk ücsörgő tag.
Kolumbiában van a Földön a legtöbb szabadnap, van olyan hónap, amikor egymás után három hétvége is hosszú. Utálunk ezeken a napokon utazni, mert minden sokkal többe kerül, a szállások pedig szinte megfizethetetlenül drágák. Az út amúgy La Mesába pont olyan gyönyörű, mint a bogotái fennsík körül bárhol; meredek sziklafalakat, sűrű köderdőket, élénkzöld völgyeket látunk a busz ablakából.
La Mesa főtere
Az 1200 méteren fekvő La Mesát 1777-ben alapították a spanyolok, hogy összeköttetést teremtsenek Girardot és Bogotá között. Aztán 1810-ben innen indult a fővárosba az a 350 fős lázadó tömeg, akiknek köszönhetően a következő években megkezdődtek a függetlenségi háborúk. La Mesa történelmi jelentőségére a városban nem sok jel utal, ma a település nem több egy üdülővárosnál, ahová hosszú hétvégéken (így most is) bogotáiak ezrei érkeznek egy kicsit felmelegedni. Mikor leszállunk a buszról, ömleni kezd az eső, így egy hotel recepciójára menekülünk be. Egy éjszaka ára 200 000 peso, ami kb. négyszerese annak, amennyiért mi szeretnénk megszállni, de ekkor még nem sejtjük, hogy ez errefelé teljesen normális ár. Mikor kicsit alábbhagy a zuhé, végigjárjuk a várost, de szobát 150 000 alatt sehol nem találunk. Mivel La Mesa nem túl látványos, ezért megszületik a döntés, hogy utazzunk tovább, hátha távolodva Bogotától csökkennek majd az árak.
Jól döntöttünk, mert Anapoimában egy órás keresgélés után sikerül kivennünk egy szobát 65 000 pesóért, bár igaz ami igaz, nem sokkal nagyobb egy tyúkketrecnél. Anapoima La Mesához hasonlóan nem túl izgalmas, így felkerekedünk, és fogunk egy buszt a Rio Bogotá túloldalán fekvő El Triunfóba, mert a Google Mapsen látjuk, hogy a caserio közelében van egy kastély.
El Triunfo
El Triunfóból gyalog indulunk neki a távnak, de nem sokkal később megáll mellettünk egy furgon, ami egész a Rumihuaca-kastély bejáratáig visz minket. A kastélyt Luis Enrique Osorio, kolumbiai polihisztor építtette 1947-ben egy látomás hatására. Elmondása szerint megjelent neki egy muisca vezető, Machingasá, aki arra kérte, hogy építsen neki egy olyan házat, mint amilyenben anno a spanyolok laktak, hogy onnan irányítsa a muiscák megújulását. A kastély soha nem készült el teljesen, Osorio halála után évtizedeken át elhagyatottan állt. 2015-ben gourmet helyként nyitotta meg kapuit, de valószínűleg nem mehet valami jól a biznisz, mert hosszú hétvége ide, hosszú hétvége oda, érkezésünkkor a kastély zárva tart. Lövünk egy képet az utcáról, majd leintünk egy buszt, ami Mesitas del Colegióba tart.
A Rumihuaca-kastély - úgy néz ki - soha nem fog igazán kinyitni
El Colegio (ahogy a helyiek Mesitast nevezik) egy szedett-vetett koszfészek rengeteg modern épülettel és szörnyű állapotban lévő utcákkal, pedig a város helyén egykor Cundinamarca egyik legfontosabb és legszebb vallási épülete állt. A koloniális jellegű kolostort egy 1810-es földcsuszamlás rombolta le, s mivel addigra a spanyol korona meggyengült, nem maradt pénz az újjáépítésére. A 19. század közepén kávéültetvényesek lakták be a vidéket, majd a 20. században, mikor megérkezett az út Bogotából, rengeteg kereskedő telepedett le a kolostor helyén épült caserióban. A hirtelen népességrobbanás gyors városnövekedéshez vezetett, mindenki olyan házat épített, amilyet tudott. Na pont emiatt olyan El Colegio, amilyen.
El Colegio hasonlóan a többi városkához, nem túl látványos
Tényleg nincs miért itt időzni, úgyhogy gyorsan fogunk egy buszt vissza Anapoimába, ahol mostanra tömve van a főtér emberekkel. Minden étterem és bár hemzseg a bogotái kirándulóktól, sok helyen mozdulni sem lehet a tömegtől. Egész éjszaka tart a vircsaft, petárdáznak, tüzijátékoznak, mintha legalábbis Kolumbia megnyerte volna a foci VB-t.
Ha a városok nem is szépek, a táj attól még egész kellemes
Másnap reggel kisétálunk a főúthoz, ahol felszállunk egy buszra, és a következő faluba, Apulóba utazunk. Apulót a 19. század végén alapították, mint vasúti megálló Bogotá és Girardot között. A völgy, amiben fekszik, annyira megtetszett Rafael Reyes elnöknek, hogy 1906-ban utasításba adta, építsenek ott egy hotelt a számára. Pár hónapra rá a szálló megnyitott, és négy évtizeden át a politikusok kedvenc phenőhelyeként funkcionált. 1952-ben a hotel leégett, s mivel két évvel korábban Apulo települési rangot kapott, a felújított épületbe beleköltözött az önkormányzat. Ennek az épületnek, valamint a szellős utcáknak köszönhetően Apulo sokkal tetszetősebb, mint a Rio Bogotá völgyének bármely más, eddig látott települése. Ettől függetlenül nincs sok mindent csinálni errefelé, úgyhogy továbbutazunk Tocaimába.
Apulo temploma és a hotel, ami ma a falu önkormányzataként működik
A pályaudvart a város nyugati végében alakították ki, ahonnan jó húsz perc séta a kisváros központja. Tocaimának van ugyan egy kis maradék koloniális bája, de az épületek többségéről itt is ugyanaz az igénytelenség tükröződik vissza, mint La Mesa vagy El Colegio házairól. Mintha ezeknek a városoknak az egyetlen bevételi lehetősége a hosszú hétvégés turisták volnának, a szürke hétköznapokon pedig mindenki megpróbálna túlélni.
Tocaima főterén gyerekek versenyeznek az elektromos autókkal
Nagyon nehezen találunk szállót, mert itt is minden elképesztően drága. Végül egy olyan régi hospedajéban kötünk ki, ahol talán még maga Simón Bolívar is megfordult. Omladozik a vakolat, a fürdőszobacsempe az 1950-es éveket idézi, a tulajdonosok is akkortájt házasodhattak. Kedves hely a Hotel Guacana, de ráférne egy dózerolás.
Elég szép szobát sikerült kifognunk
Lecuccolunk, majd visszabattyogunk a terminálra, ahol fogunk egy buszt Viotába. Hogy ide minek jöttünk, azt tényleg nem tudom, mert Viotá az összes eddigi falu közül a leggázabb. Itt tényleg nincs semmi más, csak rengeteg ember, akik között a buszok gyökkettővel araszolnak. Beülünk ebédelni egy kifőzdébe, kirendelünk egy menüt plusz rendelünk hozzá egy adag sültkrumplit, ami pont kétszer annyiba kerül, mint az egész menü. Hangot adunk nemtetszésünknek, és távozunk. Nem csak az étteremből, hanem Viotából is.
Viotá ennyi és nem több
Mivel korán van még ahhoz, hogy mulassunk Tocaima főterén, így gondolunk egy merészet, és délután 3-kor felülünk egy Agua de Diosba tartó buszra. A falu a létezését a 17. században megjelenő leprának köszönheti, ide száműzték ugyanis Tocaima fertőzött lakóit. A leprásokat gondosan elszeparálták, nem engedték, hogy elhagyják a falujukat. Hogy a kereskedők se érintkezzenek velük, ezért földet adományoztak a közösségnek, ahol maguk termelhették meg az élelmüket. A 19. században a járvány kezdett alábbhagyni, az állam pedig gondolt egy merészet, és 1867-ben einstandolta Agua de Dios lakóinak a földjeit. A kisemmizett családok szerették volna elhagyni a falut, de a törvény még mindig tiltotta a kijárást. A lakók (leprások és nem leprások) az egyházhoz fordultak, de az állammal ők sem akartak szembemenni, így magukra maradtak. Egy ifjú atya, Luis Variara egy meglepő ötlettel állt elő, mégpedig azzal, hogy a falut válasszák le Kolumbiáról és kérjenek nemzetközi segítséget. 1901-ben Agua de Dios kikáltotta függetlenségét, saját pénzt hozott létre, amit coscojának, vagyis makknak neveztek, és egy új, Variara által alapított egyház révén európai és észak-amerikai segélyszervezeteknél támogatást igényeltek. Kaptak is, így kórházat és iskolát építettek, az egyházba pedig sok, az állammal egyet nem értő hívő is belépett. Kolumbia természetesen nem ismerte el Agua de Diost önnálló országként, de a lényeg nem is ez volt, hanem hogy pénzhez, támogatáshoz jussanak. Az 1950-es évek végére végleg visszaszorult a betegség, így az állam 1961-ben feloldotta a 300 éves kijárási tilalmat. 2002-ben II. János Pál boldoggá avatta Luis Variarát.
Agua de Dios nagyon csendes kis falu
Szemben a Rio Bogotá többi településével, Agua de Dios hihetetlenül csendes és nyugodt. Mintha még mindig élne az emberekben a lepra emléke, mintha ide senki nem szeretné betenni a lábát. Az a néhány lakó, aki az utcán sétálgat, furcsa szemmel néz ránk. Nem hiszem, hogy sűrűn járna erre bárki is Európából, pedig a falu történelme miatt igazi zarándokhely lehetne belőle.
Agua de Dios a kutyát se érdekli
Az egyik épület falán egy tábla lóg, Luis Antonio Calvo Múzeum. Az épület a kolumbiai zenész háza volt, amibe 1916-ban költözött, mikor kiderült, hogy leprás. A betegsége nem zavarta az alkotásban, számtalan valcert és tánczenét írt, de komponált hárfára és zongorára is. Betegségével közel 30 évig élt együtt, s bár nem fertőzött, ő sem hagyhatta el soha Agua de Diost. 1942-ben megnősült, felesége egy ún. lazareto, leprásokat kezelő nővér lett. Végül 1945-ben, 63 éves korában vesebetegségben hunyt el.
A múzeum igazgatója nagyon megörül nekünk. Elmondása szerint még soha nem járt náluk európai látogató, ezért külön tárlatvezetést tart nekünk teljesen ingyen. Persze nincs sok mindenről beszélni, mivel a múzeum egy mezei lakóépület, ami múltszázadi berendezési tárgyakkal van tele.
Luis Antonio Calvo egykori ágya
Sétálunk egyet a csendes kis utcákon, és meg kell állapítsuk, Agua de Dios messze a legkellemesebb hely a völgyben. Nem tudjuk, hogy ennek az írásnak a hatására lesz-e magyar, aki majd ellátogat ide, de ha valakinek van rá módja, tegye meg. Talán 350 év után újra élet költözik ebbe a remek kis faluba.
Visszatérünk Tocaimába, ahol már megy a hétvégi hacacáré. Jó lesz, ha végre véget ér ez a hosszú hétvége.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
