A pofátlan, a testvér és egy halom vörös macska


A hátizsákosok első számú szabálya, hogy vadidegen helyre nem érkezünk túl későn, mert egyrészt elveszettnek fogjuk magunkat érezni, másrészt tökéletes célpontjai leszünk a ránk leselkedő, lehúzásban jártas taxisofőröknek. Bár már többször megtanultuk a leckét, a gyakorlati megvalósítás ezúttal is elmaradt.

Az ember azt gondolná, hogyha Tobago szigetére készül szilveszterkor, akkor jobb előre szállást foglalni, nehogy kellemetlen meglepetés érje a nagy zűrzavarban. Mi is így gondoltuk, és a 30 dolláros szobaár egész kedvezőnek tűnt. Megvolt a terv: gépünk este 7-kor landol Crown Pointban, ahonnan ilyenkor még indul busz Buccooba. A kis halászfalutól pedig mindössze 20 perc gyaloglásra van a Mt. Irvine Bay, ahol vár ránk a lefoglalt szállás. A hátizsákosok második szabálya, hogy egy útiterv azért születik, hogy azt bármikor újra lehessen tervezni.

Tobago repterén még karácsony van

Gépünk végül valamivel 11 után szállt le, így buktuk az olcsó buszos opciót. Vagy sétálunk másfél órát 15 kilóval a hátunkon éjnek évadján vagy fogunk egy taxit. Bevallom, nekem a repülés kín. Lefáraszt, kikészít, megöl, megfojt, legyilkol. Képtelen vagyok egy 20 órás, átszállásokkal telitűzdelt égi kaland után másfél órát baktatni az országút szélén, így Erivel úgy döntünk, hogy napi költési limit ide, napi költési limit oda, kényelmesek leszünk és eltaxizunk a szállásunkra. Arra persze nem gondolunk, hogy a tobagói reptéri taxisok még a delhi riksások pofátlanságán is túltesznek. A 7 kilométeres útra a sofőr simán bemondja a 25 dolláros árat, ami meglehetősen aljas dolog tudván, hogy Trinidad és Tobagón egy liter benzin ára 50 forint. Elindulunk tunning Toyotánkkal, de féltávnál kiderül, sofőrünknek fogalma nincs arról, hogy a szállásunk hol található. 30 percnyi forgolódás után megköszönve szolgálatait közöljük vele, hogy tegyen ki minket Pleasent Prospectben, onnan majd megoldjuk valahogy. Fizetnénk, mire tudatja velünk, hogy akkor ez így 30 dollár lesz. Kérdem, miért?

- Hát mert túl sok ideig tartott a szállás felkutatása, és az feláras - jön a válasz kreol nyelven.

Ergó fogsz egy taxit egy vadidegen országban remélvén, hogy az majd elvisz a célállomásra, de a sofőr nem hogy nem tudja, hová kell menni, még jól le is húz. A repülőúttól meggyötört lelkünk nem kívánja az izmozást, no meg a sofőr is megvan vagy 190 centi, így egy gúnyos mosoly kíséretében átnyújtj uk a kért összeget azt gondolván, hogy azért megrohadhatna.

Nem így képzeltük az éjszakát 20 óra repülés után

Éjfélkor ott állunk Pleasent Prospect falujában, aminek füves főterén egy bár található. Bömböl a reggae, 100 méteres körben terjeng a fűszag. Belépek és kérdem a divatraszta pultos sráctól, hogy nem ismeri-e a Two Seasons Surf House-t?

- Dehognyem, testvér. Itt balra az első ház.

Na, legalább nem kell szilveszter napját gyaloglással kezdeni. Szállásunk bejárata zárva van. Hiába verjük az ajtót, senki ránk se hederít. Visszakocogunk a bárba, ahol testvérem próbálja felhívni Delt, a szálló gazdáját, de semmi:

- Vagy alszik vagy be van rúgva valahol. Ez utóbbi valószínűbb - mosolyog egy nagyot.

Ez az a pont, amikor inni kell. Lehúzunk két sört. Megtudjuk, hogy a mi pénztárcánkhoz kalibrált szállást itt nem találunk, úgyhogy sátrunkat felverjük a Surf House bezárt ajtaja elé és jóccakát. Öröm az ürömben, hogy megspóroljuk az első éjszaka árát.

Lela anyukájával csövez a hostelben

Reggel hétkor egy nem kicsit illuminált amerikai srác és alkalmi barátnője rúgja fel a sátrunkat. Nem haragszunk, sőt, segítségükkel legalább bejutunk végre a vendégházba. Odabenn Nini, egy Francia Guyana-i lány és két éves kislánya, Lela fogad minket. Del, a tulaj sehol, Nini pedig azt mondja, hogy a szálló tele van. Eközben a sátorromboló párocska egész a közösségi szobáig tántorog, ahol nem zavartatva magukat jövőbeni gyermekáldást előrevetítő tornamutatványba kezdenek nagy nyögések közepette. Ismerem az ilyet, ennyire részegen nehéz a dugás.

Erivel elérkezettnek tartjuk az időt arra, hogy foglalásunkat semmisnek tekintsük. Lestoppolunk egy kocsit az úton és irány vissza Buccoo, ahol állítólag vannak olcsóbb vendégházak. Az olcsó relatív, a 45 dollár számunkra már a nem megfizethető kategória, így inkább a sziget belseje felé sétálunk. 2 kilométerre a parttól a dombok között találunk rá Andy, egy 15 éve Frankfurtból idetelepült német asztalos egyszerű vendégházára. 200 TT$-ért (titi, ahogy ők mondják), azaz 33 dollárért egy egész rendben levő kis szobát kapunk, úszómedencével. Se dugó pár, se nem létező tulajdonos, se szállóvendégek, csak mi, Andy és egy halom vörös macska. A fickó annyira jó fej, hogy elvisz Tobago legnagyobb bevásárlóközpontjába kaját venni, amit a konyhájában meg is főzhetünk magunknak. Végre minden a helyére került. Lefekszünk aludni egyet, hogy a szilveszteri buliba már kisimult ráncokkal érkezzünk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!