A tréfás kedvű Costa Rica-i klíma


Utazásunk következő állomása az a Monteverde, ahol általában meg szoktunk ázni. Ahogy azonban a Poáson és az Irazún, úgy itt is csodaszép idő fogad minket, így csodás élményekben van részünk a köderdei függőhidakon és drótkötélpályákon. La Fortunában aztán utolér minket az eső, így dagonyázunk egy alaposat a Cerro Chatón, de szerencsére a Baldi termálfürdőhüz még jó időben érkezünk.

Magunk mögött hagyjuk a főváros vonzáskörzetét, és megindulunk Costa Rica egyik legturistásabb vidéke, a Monteverde felé. A La Paz Waterfall Gardenből visszatérünk Alajuelába, ahonnan San Ramón érintésével a Csendes-óceán partvidékére buszozunk. Innen indul fel a hegyekbe az út, amit a mai napig nem aszfaltoztak le. Egészen elképesztő, hogy bár Monteverde az ország egyik legfelkapottabb desztinációja, az utat képtelenek megcsinálni.

Lélegzetelállító a táj Monteverde felé 

A privát kisbusznak hála az út nem öt, hanem csak négy órán át tart, így sikerül naplemente előtt megérkeznünk Monteverde turisztikai központjába, Santa Elenába. Bár hűvös van, az idő itt is szép, ami igen ritka errefelé. Bár Monteverde messze nem a legcsapadékosabb pontja Costa Ricának, az északi szél az év nagy részében ködszitálást eredményez, ami hűvös, kellemetlen klímát kölcsönöz a környéknek.

A szállónk ugyanaz, mint korábban mindig. A Hostel Monteverde bár bent van Santa Elena központjában, mégis hihetetlenül természetközeli. Délutánonként általában megjelennek a csuklyásmajmok, amik a szállásadók által felkínált banánt és dinnyét békésen elcsócsálják a környező fákon.

Monteverdébe az ember egyetlen ok miatt utazik el: a köderdőkért. A tíz évvel ezelőtti gazdasági világválság egyértelmű nyertesének számító Monteverde igen magas szintre emelte az ökoturizmust, ami évente több százezer turistát vonz. A hegyekben kialakítótt függőhídrendszerek és drótkötélpályák bár nem túl környezetbarátak, mégis az egyik legjobb kezdeményezések ahhoz, hogy megfigyelhessük a Föld talán legbonyolultabb ökoszisztémáját, a köderdőt.

A Selvatura függőhídjai a köderdők élővilágába nyújtanak betekintést

Bár ökológiai szempontból a trópusi esőerdők fontosabbak, a köderdők fajgazdagságához még Amazónia sem tud felérni. Bár az állatvilág nem olyan színes, mint az esőerdőkben, a növényzet terén a köderdők verhetetlenek. A mintegy 6000, természetben előforduló orchideafajták 80 %-a köderdőkben lelhető csak fel, de a harasztok közel fele is itt él, ezért egy roppant összetett növénytársulásról van szó, aminek feltérképezése máig gyerekcipőben jár. Persze Monteverde függőhídjai nem a tudományt szolgálják ki, hanem a turistákat, de az ebből származó bevételek egy részét biológiai kutatásokra fordítják.

Szerencsére van miből kutatni, ugyanis Monteverde ökoparkjai nem olcsók. Ha az ember például csak sétálni szeretne egyet a Selvatura függőhídjain, 30 dollárt szednek le róla, ha azonban egy mindenre kiterjedő, canopyzással összekötött jegyet szeretnénk váltani, 120 dollárt kell kipengetnünk a bejáratnál. Az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján az ökoparkok csomagokat ajánlanak ki, így lehet a látnivalókat kombinálni. A csapattal a függőhidak és a canopy mellett a kolibriparkra szavazunk, így a belépőt megússzuk száz dollár alatt.

A canopy Monteverde első számú outdoor kalandja

Csodaszép az idő, nincs ködszitálás, sem szél, ezért nagy reményekkel vágunk neki a lombkoronák szintjén kifeszített függőhidaknak. Általában a jó idő kedvez a madarak megfigyelésének, de ilyenkor sajnos több az ember is a parkban, amit az állatok is érzékelnek. Láttam itt már korábban quetzalt, trogont és zöld tukánt is, de ezúttal semmi nem repül felénk. Lassan Monteverde is a kolumbiai Tayrona sorsára jut, ahol egykoron ugyancsak rengeteg állat volt megfigyelhető, mára azonban szinte teljesen kikoptak az erdőből. Soha ekkora csalódást nem okozott még a köderdei séta.

Állatokat nem látunk, de attól még Monteverde jó móka

Egy dologban reménykedünk: a canopy majd élmény lesz. Utoljára másfél éve csúszkáltam a Selvatura drótkötélpályáin köd okozta félhomályban. Ezúttal azonban szerencsénk van. Ha állatot nem is, sok szép broméliát és orchideát látunk a fák ágain, de az egészben a legjobb a csodálatos panoráma és a sebesség. Sokan félnek a canopytól, pedig nem kell, mert nagyon kellemes kaland.

Zsuzsi is élvezte a canopy minden percét

A Selvatura egyik legnagyobb élménye a kolibripark. Az etetők köré 22 fajta kolibri repül be minden nap, vannak pillanatok, amikor százával lepik el az udvart. Pont a madarak tobzódása miatt nehéz a fotózás, mert folyamatosan harcolnak a szirupért, ezért hatalmas a sürgés-forgás.

Bár rengeteg a kolibri a parkban, ilyen képet azért nem könnyű készíteni

Monteverde a Föld talán legjobb köderdei megfigyelő helye, de mint oly sok mindent, a tömegturizmus ezt is kezdi tönkretenni. A nagy bumm húsz éve kezdődött és azóta is tart. Nem tudom, mi lesz újabb húsz év múlva, de ha ilyen ütemben halad az idegenforgalom fejlődése, félő, hogy Monteverdéből is zöld sivatag válik.

Szilveszter éjszakája van. Az ember azt gondolná, hogy a turistaközpontok ilyenkor tűzijátéktól és petárdáktól hangosak, de Monteverdében ez nincs így. Santa Elena egyetlen buliját az Amigos Bar szervezi, amit a zene alapján külföldiekre szabtak, a vendégek többsége mégis itt élő és dolgozó tico és nica. Elég szomorú látni, ahogy a sok latin próbál német technóra vonaglani. Nem ez életünk leghangulatosabb szilvesztere, és ezt szerintem nyugodtan mondhatom a csapat többi tagjának a nevében is.

Bár január 1-je Costa Ricában is munkaszüneti nap, Santa Elena ekkor sem pihen. Reggel 8-kor már egy kisbuszban ülünk, ami az Arenal-tó partjára közlekedik. A másfél órás, ranchek között kanyargó úton próbáljuk kiheverni az újévi másnaposságot, kevés sikerrel. Nem baj, majd a csónakút La Fortunába helyrehoz minket.

Útban az Arenal-tóhoz ez at áj fogad minket

Így is lesz. No, nem a tegnap esti ócska cuba libre szívódik fel gyorsabban a ringatózás okán, hanem a vulkán felől fújó keleti szél erősödik fel annyira, hogy kicsapja a fejünkből a szédülést. Mindez azonban azt is jelenti, hogy a Karib-tenger felől sűrű viharfelhők érkeznek, amik beborítják a tájat. Az Arenal ezúttal sem adja meg magát; ma sem sikerül szép képet készítenem a tűzhányóról a tavon csónakázva.

Másnaposok magánya az Arenal-tó partján

La Fortunában új szálló után kellett nézzek, mert a hotelt, ahol korábban megszálltam a csapatokkal, épp átalakítják. Így esünk be a város egyik legnépszerűbb hátizsákos szállójára, az Arenal Hostel Resortba. A hostel egy gigantikus képződmény La Fortuna szívében, s mint olyan, eléggé személytelen. Bár korábban a hátizsákos szállók az információcseréről, az utazók közti kapcsolatokról szóltak, ma már sokkal inkább a digitális térben jól mozgó, divatos trendeket követő fiatalok gyűjtőhelye. Remélem, a korábbi hotelünket gyorsan felújítják, hogy következő alkalommal már ott szállhassunk meg.

La Fortunába általában két dolog miatt szoktunk jönni: a La Fortuna-vízesés és a Cerro Chato dzsungeltúra miatt. Ez most sincs másképp, azonban a csapat szeretne egy kicsit felolvadni a monteverdei hűvös után, ezért délután benevezünk egy vacsorával összekötött fürdőzésre a Baldi termálfürdőben.

A Baldi termálfürdő más, mint a latin-amerikai fürdők többsége

A latin-amerikai termálfürdők egy Hajdúszoboszlóhoz és Hévízhez szokott magyarnak általában vállalhatatlanok, de a Baldi kivételt képez. A közel egy tucat, különböző hőfokú medencét botanikus kertnek is beillő park veszi körbe. A gyerekeknek van csúszdapark, a felnőtteknek szauna és masszázsszalon. Nem vagyok híve a közös pancsolásnak, de azt el kell ismerni, a Baldi remek hely. Mégis, ami az egészben a legjobb, az a vacsora, aminél ízletesebbet Costa Ricában csak kevés helyen tud enni az ember. Néha jól esik az effajta kényeztetés.

Gyöngyi modelt ült nekünk ehhez a képhez

Ránk is fér a pihenés, mert másnap kemény túrára indulunk. A La Fortuna-vízesést könnyen abszolváljuk, de ami a Cerro Chatón fogad minket, az mindenki számára örök emlék marad. Már induláskor szitál az eső, ami egyre intenzívebbé válik, ahogy magasabbra és magasabbra törünk a sűrű esőerdőben. Van a csapatban olyan, akinek ez élete első dzsungelélménye, ezért nem haladunk gyorsan. Fél órán belül mindenki nyakig sárossá válik, csetlünk botlunk a nedves és csúszós gyökerek között.

A La Fortuna-vízesés a szitáló eső ellenére is elég fotogén

Másfél óra alatt érünk fel a vulkán tetejére, ahonnan le kéne ereszkedni a krátertóhoz. Az ám, csak hogy az ösvényt elmosta az esős évszak, így egy meredek vízmosást vagyunk kénytelenek követni. Néha csak engedjük, hogy dirigáljon a gravitáció, máskor keményen ellenállunk neki tüskés ágakba és sártól ragadó gyökerekbe kapaszkodva. Tudjuk, hogy nem fogunk lent semmit sem látni, de nem ez a lényeg. Ha már idáig eljutottunk, akkor végigvisszük és kész.

Krisztinek meg van a véleménye a köderdei klímáról

Sikerül, mindenki épségben megérkezik a tó partjára, ahol lekaparunk magunkról pár köbméter iszapot. Visszafelé sem könnyű a terep, de mostanra mindenki megszokta a klímát. A veszteség két szemüveg, néhány esőkabát és túracipő. Nem baj, akkor is megérte.

Monteverdénél vártuk az esőt és a dagonyázást, ehelyett La Fortunában szakadt ránk az ég. Furcsa ez a mostani Costa Rica túra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!