Megérkezem Peruba. A repülőmet várva ellátogatok a tumbesi mangrovéba, ahol teszek egy rövid, kétórás csónaktúrát. Ha címszavakba kéne foglalnom az eseményeket, akkor az így nézne ki: földrengés, aktatáskás pénzváltó, kötöszködő határőrök, egy jó fej venezuelai, krokodilfarm és rengeteg szúnyog. Jó olvasást!
Mivel Peti gépe egy nappal később indul, mint a többieké, van egy plusz éjszakám Guayaquilben. Pihenéssel szeretném tölteni, mivel az elmúlt három hét elég masszív volt, erre azonban nem kerül sor, ugyanis este tíz körül egy 4,9-es földrengés rázza meg a várost. Nem ez a legerősebb rengés, amit átélek életemben, de arra pont jó, hogy sokáig ne jöjjön álom a szememre. Mire végre sikerülne mégis elszundítani, jön a következő, ami még erősebb. Reggel, kialvatlanul csekkoljuk a neten, hogy az éjfél körüli rengés 5,3-as volt. Az ilyen rengések amúgy mindennaposak Guayaquilben, inkább az a furcsa, hogy a korábbi ittléteim során nem jelentkeztek.
Petivel közel egy időben távozunk a szállóról; ő a reptérre, én a pályaudvarra taxizom ki. Este fél 10-kor indul a repülőm Tumbesből Limába, és előtte még szeretnék egyet csónakázni a tumbesi mangrovékban, úgyhogy amint lehet, pattanok is fel az első határra tartó buszra.
Huaquillas még határvárosnak is csúnya
Szerencsére kora reggel nincs nagy forgalom a városból kifelé, így még délelőtt megérkezem Huaquillasba. Attól félvén, hogy a mangrove kikötőjének számító Puerto Pizzaróban nem lesz pénzváltó, megindulok a határ túloldalán fekvő Zarumilla irányába, ahová szabadon, útlevél ellenőrzése nélkül lehet átsétálni. Talán ott vált valaki dollárt solra. Vált, de nem olyan könnyű felhajtani a fickót, mivel fel-alá szaladgál a két határváros között. Az útszéli kofák azt mondják, azt az urat keressem, akinek a kezében egy régi, kopott aktatáska lifeg. Bár az aktatáska újabban nem túl népszerű viselet, ettől még nem egyszerű kiszúrni emberünket, mivel mind Huaquillas, mind pedig Zarumilla roppant zsúfolt a csencselőktől. Közel egy órán át hajtom a fickót, mind hiába. Épp feladnám a céltalan keresgélést, és ülnék be a taxiba, ami elvisz a hivatalos határra, mikor végre megpillantom a szakadt aktatáskát. Ha nem tudnám, hogy ez a fószer a pénzváltó, nagy ívben elkerülném. Tipikus bűnöző feje van, az a fajta, akire az ember a cipőfűzőjét sem bízná rá, nemhogy a pénzét. Nem váltok sokat, mindössze száz dollárt, és csak remélni tudom, hogy nem hamis solt nyom a kezembe.
Irány Zarumilla, hátha tudok solt váltani
A határra öt dollár a taxi. Emlékezetes helyszíne ez utazásaimnak, hiszen 2013-ban itt vertünk Erivel sátrat, mivel nem akartuk kifizetni azt a büntetést, amit azért róttak ki ránk, mert két héttel túlléptük a Peruban engedélyezett tartózkodási időt. Eri útlevelét száz nappal korábban pont itt, Tumbes városában lopták el, és az új kiállítása a magyar konzulátusok szerencsétlenkedésének köszönhetően maratoni hosszúságúra nyúlt, így késve értünk a határra. Mikor a sátrat elkezdtük felverni, nagyot nézett a határőrség. Mára megszokhatták a sátrak látványát, lévén az intézmény körül rengeteg venezuelai ver tábort annak reményében, hogy egyszer csak beengedik őket Peruba.
A perui Zarumillába útlevél ellenőrzése nélkül lehet átsétálni
Azt gondolná az ember, hogy ilyen helyzetben a perui hatóságok nem egy mezei hátizsákossal fognak szívózni, pedig de. Bár még csak három éves az útlevelem, az egyik oldalon megjelent egy apró szakadás, amiből sikerül kétórás idegenrendészeti fennakadást okoznom. Besorolnak a venezuelai bevándorlók közé, ahonnan gyorsan ki is emelnek, majd irodából irodába küldözgetnek, hogy kiderítsék, be lehet-e engem engedni Peruba szakadt útlevéllel. A hivatalos eljárás szerint nem, és vissza akarnak fordítani Quitóba, de végül egy főokos belátja, nem túl szerencsés turistákat macerálni, így egy hirtelen összehívott értekezlet után megadják a belépési engedélyt országukba.
A taxi Puerto Pizzaróba tíz dollárba kerül. A határ túloldalán nagyot változik a táj. A zöld Ecuadorból megérkezek a roppant szürke Peruba, ahol a sivatag homokjának egyhangúságát csak néhány kiszáradt bokron fennakadt színes nejlonzacskó töri meg. Puerto Pizarro pont olyan hely, mint a perui partvidék bármelyik települése: poros, szemetes és halálosan igénytelen.
Puerto Pizzaro annyira érdektelen és elhanyagolt, hogy jobb híján a színes csónakokat fotózom
A Tumbes-mangrovéban szerettem volna hosszasan időzni, de erről - hála a határőrségnek - most letehetek. Elég későre jár, annak is örülök, ha sikerül csónakot fognom. Egy venezuelai srác, Moises épp letenné a lapátot, amikor megjelenek a mólón. Megörül, hogy külföldit lát, mert gyakorolhatja az angolt, de leintem, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha inkább spanyolul értekezünk. Mikor megtudja, hogy Venezuelát keresztül-kasul bejártam, nagy mosoly kerekedik az arcán. Alaposan kibeszéljük a politikai helyzetet, az ország jövőjét, no meg azt, mi lesz azzal a rengeteg menekülttel, aki még csak most van úton.
- Én két éve jöttem el otthonról - meséli Moises - Nem volt tovább maradásom, mostanra éhen haltam volna. Az egyik unokatesóm hívott Limába, aki már ott dolgozott, de nem volt annyi pénzem, hogy eljussak a fővárosba. Puerto Pizzaróig jutottunk a barátnőmmel. Szerencsére befogadtak minket a halászok. Mivel beszélek angolul, sikerült gyorsan munkához jutnom az egyik túraszervezőnél, no, nem mintha sok külföldi mászkálna errefelé. Aztán megtetszett a hely és itt ragadtunk.
Moises egyike annak a közel 800 000 menekültnek, akik Peruban próbálnak boldogulni
Sokáig sztorizgatunk, mivel a mangrove nem túl látványos. Óhatatlanul az El Salvador-i Jiquilisco-öböl jut róla eszembe, ahol a másfél órás csónakázás alatt láttam két kanalasgémet és egy mosómedvét, azt is jó messziről. Látja Moises, hogy nem vagyok elájulva a látványtól, így ránéz az órájára, majd vesz egy gyors bal kanyart, és megindul a mocsár mélyére.
- Mutatok neked valamit - veti oda, majd magyarázni kezd - Van nem messze egy krokodilfarm. Több száz kajmánt gyűjtöttek össze a Tumbes-folyóból, hogy azok ne zavarják az embereket, és itt telepítették le őket. Tíz perc és ott vagyunk. Valószínűleg már zárva lesz, de bejuttatlak.
A tíz perc valójában húsz, mert apály van, így sokszor elakadunk az iszapban. Aztán Moises megáll egy homokturzásnál, ahol átad egy tízéves forma kissrácnak.
- Adj neki pár solt! Megmutatja a krokodilokat.
Kicsit tartok a sétától, de Moises jó srácnak tűnik, így bent hagyom a hátizsákomat a csónakjában. Csak nem esik meg velem másodszor is ugyanaz a csúfság Tumbesben!
Szerencsére minden rendben zajlik. A farmot húsz perc alatt körbejárom a kölyökkel, aki sokat mesél arról, miként kell befogni a krokodilokat, mi alapján helyezik el őket.
A kajmánokat méret alapján elkülönítik egymástól, különben a nagyobbak széttépnék a kisebbeket
- A kisebbeket nem lehet összeengedni a nagyobbakkal, mert széttépik őket. Látod ott azt a görbe szájút? - mutat az egyik elég torz külsejű példányra - Na, ő például összeférhetetlen. Folyton bunyózik. Egyszer egy nagyobb példány átharapta a száját, ami így forrt össze.
A krokodilfarmon közel háromszáz kajmánt tartanak fogva, hogy azok ne veszélyeztessék Tumbes lakóit
Az agresszívebb példányokat elkülönítik, a nyugodtabb, általában nőstény kajmánok azonban tucatjával fetrengenek egymáson. Nem állítom, hogy ez lenne életem legjobb szafarija, de rendes dolog volt Moisestől, hogy eldobott a farmra. A kissrác kap tőlem tíz solt, Moises pedig átdob az egyik homokos partra. Késő van már csobbanni, meg nem is sóznám magamat össze az esti repülés előtt, így megelégszem néhány fotóval.
A séta közben látunk néhány papagájt is
Búcsúzóul még elvisz a Madár-szigetre, ahol fregattmadarak, gémek és pelikánok gyülekeznek éjszakára. Amint leesik a nap a horizont mögött, megjelennek a szúnyogok. Egy perc alatt ellepnek minket, alig bírunk menekülni előlük. Sok mocsárban jártam már, de ennyi moszkítóval még sehol életemben nem találkoztam.
A strandot naplementekor érjük el, így nem marad idő csobbanni
Mielőtt kitaxiznék a repülőtérre, még bedobok egy cevichét. A sok ehetetlen ecuadori ceviche után alig várom, hogy ehessek egy jó peruit, de a néninek sikerül még az elmúlt hetek csalódásait is alulmúlnia.
Sokféle madár gyűlik össze a fákon éjszakára
Kicsit éhesen futok be a repülőtérre, ahol sztár válik belőlem. Nem sűrűn látnak errefelé magyar útlevelet, így a teljes személyzet velem foglalkozik. Megtehetik, mivel a gépen rajtam kívűl alig van ember.
Búcsú a Tumbes-mangrovétól
Holnap irány Ayacucho, majd VRAE, ahol találkozóm van az asháninka indiánokkal. Valahogy be kell nekik adjam, hogy nemsokára érkezik egy maroknyi magyar, akik valamilyen okból kifolyólag kíváncsiak rájuk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
