A Rio Patía völgye Dél-Amerika egyik legkeményebb vidéke. Errefelé mindenki kokát termeszt vagy kokaint gyárt, a kábítószer nélkül nincs élet. Körbejártuk a környéket, találkoztunk drogfutárokkal, kokatermesztőkkel és életben maradtunk. Mindemellett a Patía-völgy egészen mesés, kár, hogy ilyen körülmények mellett egy ideig még nem lesz turistadesztináció.
Közel egy hónapja vagyunk Kolumbiában, és már csak egy van vissza, úgyhogy itt az ideje, hogy egy kicsit gyorsítsunk a tempón. Évek óta vágyunk arra, hogy körbejárjuk az eddig érdemtelenül negligált Nariñót, úgyhogy a következő két napot hosszú utazással töltjük.
Cajamarcából elsőként Armeniába utazunk. Ezt a szakaszt már vagy egy tucatszor teljesítettük. Azért ennyiszer, mert innen délre egészen Popayánig nincsen olyan hágó az Andokban, amin buszok is át tudnának kelni, éppen ezért, ha az ember szeretne eljutni a Cauca völgyébe, kénytelen ezen a roppant lassú, szerpentines úton átverekednie magát. Amúgy lassan tíz éve építenek egy új, viaduktokkal és alagutakkal telitűzdelt autópályát, de 3200 méter magasan ez nem egyszerű történet. Ahogy most kinéz, még kell nekik legalább tíz év.
Armenia felé fantasztikus a táj
A viaszpálmaligeteket köderdők váltják, a Középső-Andok túloldalán pedig végeláthatatlan felhőrengeteg fogad minket. Az első sorban ülünk a buszon, és nem hazudok, egy méterig sem látunk el. A sofőr nyilván emlékezetből vezet, nem úgy, mint a mögöttünk jövő busz sofőrje, akinek nyilván van valamilyen éjjellátója, mert a sűrű köd ellenére kielőz minket. Egyáltalán nem meglepő, hogy tíz perccel az eset után az egyik kanyarban látjuk, hogy ugyanez a busz telibe kapott egy kocsit, egysávosra szűkítve ezzel az amúgy sem túl széles sztrádát.
Armeniából szinte azonnal indul a buszunk Calíba, ahová három és fél óra elteltével futunk be. Itt is jártunk már számtalanszor, úgyhogy egy gyors ebéd után szállunk is fel a popayáni járatra. Már sötét van, mire befutunk Dél-Kolumbia legszebb városába, ahol nem tervezünk semmi mást, mint eltölteni egy éjszakát.
Eddig minden alkalommal a hátizsákos szállón, a Hostel Trailben szálltunk meg, de Popayán hasonlóan a Cocora-völgyhöz nagyon durván felkapott lett, az árak pedig ennek köszönhetően az egekbe szöktek. Egy minden igényt kielégítő, modern hotelben kevesebbért kapunk privát fürdővel ellátott szobát, mintha a Hostel Trailben dormba mentünk volna. Persze a turisták ezt nem tudják, ezért van tele a hátizsákos szálló, míg a hotel szinte üres.
Rosas környékén sem rossz a vidék
Másnap már kora reggel Popayán terminálján bóklászunk. Szinte arra sincs időnk, hogy reggelit vásároljunk, mert indul a busz Pastóba, amiről mi majd Nariño megye határában, Remolinóban szállunk le. Ebédelni Rosas falu határában állunk meg, ahonnan az út leereszkedik a Rio Patía völgyébe. Ahogy haladunk délnek, úgy kezd a táj egyre szárazabbá válni, Remolinóban már szinte sivatagos.
Átkelünk a Rio Patíán
Délután 3 óra magasságában futunk be a poros faluba, ahol megcsap minket a hőség. Remolinóban minden délben 35 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, ami hétvégente ezreket vonz a környékről. Mivel innen húsz kilométerre az út ismét visszatér a hegyek közé, ez a megye egyetlen igazán forró vidéke, s emiattt rengetegen érkeznek a városka medencés hoteleibe fürdőzni.
Hétköznap lévén a szállók üresek, így könnyedén találunk légkondis szobát olcsón. A szállásadóink meglepettek, nem sok külföldi fordul meg náluk. Mikor a Patía-völgyről kérdezzük őket, akkor rázni kezdik a fejüket.
- Nem turistáknak való hely az. Rengeteg a gerilla és a paramilitáris, jobb, ha oda nem mentek - próbálnak minket eltéríteni abbéli szándékunktól, hogy felkeressük a völgy egyik természeti látványosságát, a Hoz de Minamát, ahol a Rio Patía állítólag alig pár méter szélesre szűkül össze.
Az El Rosarióba vezető útról belátni fél Nariñót
Mivel ma már késő van ahhoz, hogy a Patía-völgy felé vegyük az irányt, csak a szomszédos hegy tetején megbúvó El Rosarióba kocsikázunk fel. A camperóban együtt utazunk egy paradicsomtermesztő családdal, akik az innen jó két órányira fekvő Esmeraldasban élnek. Azt mesélik, hogy csodálatos arrafelé a táj, és hála a gerillákkal köttetett békének megszűnt a rettegés a faluban.
- Előtte mi volt arrafelé?
- Heti rendszerességgel lövöldöztek. Minket nem bántottak, de soha nem tudhattad, mikor kerülsz véletlenül a katonák és a gerillák célkeresztjébe.
- El Rosarióval mi a helyzet?
- Ott régóta béke van. Menjetek el a kilátóhoz, mert nagyon szép - adja a családfő a tippet.
El Rosario már évek óta békés
Az út a faluig teljesen új, végig szépen leaszfaltozott szerpentin. El Rosario 1500 méter magasan fekszik, ezért hihetetlenül jó a klímája, ráadásul errefelé ismét zöld minden. Három fiútestvér, Vicente, Mariano és Concepción Ojeda, valamint barátjuk, Fermín Gómez alapította a települést 1815-ben azon a rejtekhelyen, ahová a spanyolok és az indiánok elől menekülve bújtak évekkel korábban. Liberális szemléletű fiatalok voltak, akikre Quitóban vérdíjat tűzött ki a spanyol korona, ezért megszöktek Ecuadorból. A céljuk az volt, hogy csatlakoznak Simón Bolívar seregeihez, de ehhez át kellett volna magukat vágják a kamakuara, a szindagua és a patía indiánok földjén, akik ekkortájt még lőttek minden fehér emberre. Két tűz közé szorulva a senki földjének számító hegy tetején, egy guayabaligetben leltek menedéket, ahol éveken át bujdokoltak. Mikor a spanyol korona gyengülni kezdett, végre kimerészkedhettek önnön vállalt fogságukból. Mivel az indiánok csak akkor bántották a fehéreket, ha azok behatoltak a területeikre, ráadásul a srácok úgy látták, hogy a spanyolok nélkülük is veszítenek, ezért úgy döntöttek, hogy maradnak, és a guayabaliget helyén megalapították a saját villájukat, El Rosariót. És de jól tették. Bár a falu nem túl tetszetős, a kilátójuk tényleg fenomenális. A tiszta időnek hála teljesen belátni Remolino 1200 méterrel lejjebb fekvő félsivatagos völgyét.
Ezért a kilátásért érdemes volt El Rosarióba utazni
A főtéren hihetetlenül kedves emberekbe botlunk. Lángosszerű lepényt eszünk sajttal, hozzá narancslevet iszunk az egyik mobil gyorsétkezdénél, ahol mindenki mosolyog ránk. A tér közepén álló kosárpályán éppen testnevelésórát vezényel a tanár, aki mikor megpillant minket, megállítja a gyerekeket, és arra utasítja őket, hogy köszöntsék a falujukba tévedt két idegent. Aztán futást rendel el, ő pedig odasétál hozzánk egy kis csevejre. Pastóból származik, de már tíz éve itt tanít. Azt mondja, errefelé régóta béke van, a klíma pedig sokkal jobb, mint Nariño fővárosában, úgyhogy esze ágában sincs visszatérni oda.
El Rosarióban csupa kedves emberrel találkoztunk
Megvárjuk a délutáni utolsó camperót, amivel visszatérünk a még esti órákban is kimondottan forró Remolinóba. A szállásadónk figyelmeztetése ellenére úgy döntünk, hogy reggel mégis csak nekivágunk a Rio Patía völgyének, így már hajnali 6-kor a főút mentén parkírozó camperók között bóklászunk. A platós dzsipek csak akkor indulnak, ha megtelnek, így jó másfél órán át ücsörgünk az út szélén. Addig próbáljuk tudtára adni a sofőrnek, hogy minket a Hoz de Minamá nevű folyószűkület érdekel, de sem ő, sem a többi camperós nem tudja, miről beszélünk.
A Patía-völgy bejárata
Fél 8 magasságában végre nekiindulhatunk a Patía-völgynek. A camperóban rajtunk kívül ül egy férfi és egy nő, akik Sánchezbe tartanak, valamint két fekete lány és egy fekete fiú, akik Sidónba. Egyik településről sem hallottunk soha, így a sidóniak azonnal meg is invitálnak minket magukhoz. Elég nagy szájúak, nagyon pörögnek, tisztán látható, hogy van bennük cucc.
- Mi van Sánchezben? - kérdezzük a mellettünk ülő házaspárt.
- Nem sok. Mármint a magatok fajta turistáknak. Legfőképp kokaföldek - mosolyodik el az asszony.
- Még most is termesztenek arrafelé kokát? - érdeklődünk.
- Persze. Mi mást. Mi is azzal foglalkozunk.
- A Patía-mentén mindenki kokát termeszt - vág közbe az egyik megtermett fekete lány - Ti honnan jöttetek?
- Magyarországról, Európából.
- Na és Magyarországon mennyibe kerül a kokain?
- Nem tudom pontosan, de 100 euró körül lehet.
- Az mennyi pesóban?
- 300 000.
- Egy csomag?
- Nem, egy gramm.
A három feketének elkerekedik a szeme, és együtt kiabálják be az utastérbe, hogy "Puta!".
Főút a Patía-völgyben
- 300 000 peso egy gramm? Ez komoly? - értetlenkednek.
- Kb. annyi lehet. És ahogy hallottam, még csak nem is jó. Felütik mindenfélével, pl. szódabikarbónával.
- Hogy tudnánk Magyarországra jutni? - kérdi a legszószátyárabb nevetve.
- Hááát, szerintem nektek nehéz lenne - kacsintok rájuk - Sidónba mennyi a kokain grammja?
- Nálunk nem grammban mérik, hanem csomagban, ami kb. 10 gramm. Ez a legkisebb porció. 15 000 pesóba kerül.
- Már nem - vág közbe a srác - 17 000-be, a nyomorult rendőrök miatt.
- Várj! 17 000 peso tíz gramm kokain?
- Igen. Annyi. Miért, mennyinek kéne lennie? Semmibe nem kerül előállítani.
Ezt mondjuk tudjuk. Hiszen nekünk is van egy jó barátunk, akinek hála láttuk már, hogyan készül a kokain. Szerintem grammja tíz forintba sem. Egy biztos, 30 000 forintot biztosan nem ér meg.
- Azt nem gondoltam volna, hogy a ti országotokban ennyire drága. Oda kéne szállítani a cuccból. Gondolj bele! Elviszünk mondjuk két kilót, mennyi pénzt lehetne azon szakítani?
Fejszámolásba kezd az egész dzsip. Mikor ráébrednek, hogy közel 570 000 000 pesót lehetne keresni egyetlen fuvarral, azonnal a repjegy áráról kezdenek kérdezősködni.
- Azt mondod, hogy 3 millió pesóból megfordulunk? Az hármunknak 9. És ha fejenként csak két kilót viszünk... Ember! Nem akartok Sidónba jönni? Üzleteljünk!
Megköszönjük az invitálást, de biztosítjuk őket arról, hogy nem fogunk kokaint csempészni Magyarországra, nem profilunk. Inkább a közbiztonságra tereljük a szót.
A Rio Patía egyik legszebb része, ahol a folyó patkó alakban visszafordul
- Mi a helyzet most a gerillákkal és a paramilitárisokkal?
- Nagyon veszélyes. Simán agyonlőnek - nevet fel a srác - Nincsen semmi már évek óta. Béke van. Az biztos, hogyha velünk tartanátok Sidónba, egy hajszálatok sem görbülne.
- A neten azt olvastuk, hogy Policarpában még tavaly is lövöldözés volt.
- Előfordul - veszi vissza a szót az idősebb házaspár nőtagja - Ezek általában üzleti viták, amik a rendőrök és a drogkereskedők között robbannak ki. Aztán persze úgy adják el, mintha a rendőrség rajtaütött volna egy csempészbandán.
- Ezek szerint a rendőrök benne vannak a buliban?
- Mindig is benne voltak. Ha nem lennének, soha nem lenne béke - válaszol a nő férje.
Policarpa nem szép település, viszont annál veszélyesebb
Eközben befutunk Policarpába. A falu határában a rendőrök mindenkit leellenőriznek. A nyíltan kokaincsempész hármassal nem sokat foglalkoznak, minket azonban kiszállítanak a kocsiból és legalább tíz percen át faggatnak arról, hogy mit keresünk itt, milyen céllal utaztunk és mikor akarunk távozni. Mikor megbizonyosodnak arról, hogy tényleg csak turisták vagyunk, jó utat kívánnak. Annyi kérésük azért van, hogy ne lövessük le magunkat.
Policarpa amúgy nagyon fiatal település. 1972-ben alapították, létezésének oka a koka. A '70-es években kezdett felfutni a kokainbiznisz, így egyre többen vándoroltak - főként a boyacái Chitából - a remek klímával bíró Patía-völgybe, amivel párhuzamosan szükség volt egy vásárvárosra, ahol a pastói kereskedők nagy tételben tudták felvásárolni a kokainhoz elengedhetetlen haszonnövényt. A '80-as években, amikor az Egyesült Államok nekiesett Pablo Escobarnak és a karteleknek, Policarpa az erőszak fővárosává vált. A jobb élet reményében a völgybe költöző campesinók átverve érezték magukat, így állandósultak a rendőrség és katonaság ellen indított akciók. Sok földműves gerillákhoz vagy paramilitárisokhoz csatlakozott, ezzel eszkalálva a drogháborút. A legsúlyosabb vérengzés a 2000-es évek elején kezdődött, amikor az egykori elnök, Uribe, nyílt háborút indított a FARC-kal és az ELN-nel szemben. Évente 350-400 ember halt erőszakos halált a völgyben, aminek összesen nincs 50 000 lakója. Bár a FARC elleni háború 2016 óta hivatalosan is véget ért, az ELN és a paramilitárisok máig aktívak. Policarpában és környékén a békekötés óta is évente 25-30 gyilkosság történik, a völgyben pedig közel 100.
- Azt mondták, önök is kokában utaznak - fordulok az idősebb párhoz.
- Igen. A '80-as években költöztünk Sánchezbe, mert egy pastói üzletember azt mondta, tízszer annyit fizet a kokáért, mint a cukornádért. Mivel nem volt semmink, belementünk.
- A '80-as években nem volt nagyon veszélyes ideköltözni?
- Attól függ. Ha betartottad a játékszabályokat, akkor békén hagytak. Mi betartottuk.
- Mik voltak azok a szabályok?
- He leszerződtél egy kartellel, akkor csak neki adtad el a kokát. Ez volt a legfontosabb. No meg az, hogy ne kezdj saját bizniszt. Azt sem a kartelek, sem a paramilitárisok, sem a gerillák, sem a rendőrök nem nézték jó szemmel.
- 30 év távlatából nézve megérte?
- Abszolút. Még most is megéri.
Az út Policarpából El Ejido irányába elég rossz állapotban van, viszont a kilátás egészen mesés. El Ejido egyébként a környék legrégibb települése, már 1542-ben villát hoztak létre a helyén a spanyolok. Az itt élő szindaguák azonban nem nézték jó szemmel a konkvisztádorok betörését, így pár évtized múlva kiűzték őket a völgyből. Csak a 19. század második felében kezdték újra belakni a völgyet, aminek központja ekkor még El Ejido volt.
Útban a Hoz de Minamá felé
A campero ablakából feltűnik a völgy jelképének számító patkó alakú folyókanyarulat. Hiába kérlelem a sofőrt, hogy álljunk meg egy fotó erejéig, nem teljesíti a kérésemet, így nem sikerül tökéletes fényképet készítenünk róla. Abszolút megértem, néhány éve ezen az útszakaszon mindenki csak túlélt, eszébe nem jutott senkinek turistát játszania.
Nem sokkal később megérkezünk egy elhagyatott házhoz.
- Ez az, amit kerestek? - mutat a sidóni srác a romos épület falára festett Hoz de Minamá feliratra.
- Talán, nem tudom. Mikor megy vissza autó Policarpába? - fordulok a sofőrhöz.
- Ha megtelik. Lehet, hogy csak holnap.
A völgyben mindenki kokát termeszt
Abban a tudatban szállunk ki a dzsipből, hogy tudjuk, lehet itt kell éjszakázzunk. A ház mögött egy ösvény indul az erdőbe, ami száz méterrel odébb elágazik. Maradunk a főcsapáson, amin újabb száz métert sétálva feltűnik két leparkolt motor. Nyilván fürdeni jöttek a folyóhoz - gondolom én. Innen az ösvény nagyon meredeken ereszkedik le a Rio Patía partjára, ahonnan drótkötélen lehet átkelni a túlpartra. A másik oldalon hatalmas kokaföld tűnik fel, ahol éppen szüretelnek a motorok feltételezett tulajdonosai. Rossz helyen járunk. Menekülőre fogjuk, nem kell a baj. Az rendben van, hogy a völgyben elfogadott a kokatermesztés, arra azonban a helyi campesinók nincsenek felkészülve, hogy két gringó a földjeiken mászkáljon. Elég, ha csak egy kicsit ostobábbak az átlagnál, és simán elásnak minket valahol a környéken. Ez a problémamegoldás amúgy nem idegen errefelé, állítólag közel 2000 eltűnt személyt tartanak számon a Patía-völgyben.
A Hoz de Minamá felé belebotlottunk ebbe a jó fej békába
Visszamászunk az elágazáshoz, majd a másik, kevésbé járt ösvényen ereszkedünk vissza a folyópartra. Az ösvény mellett megjelenik egy hatalmas szikla, amire női arcot festettek. Drogkereskedők nem hiszem, hogy ilyesmivel lennének elfoglalva; valószínűleg ezúttal jó helyen járunk.
Nem állítom, hogy szép, de a tövében sikerül megnyugodnunk
Végül megérkezünk a folyószűkülethez, ami bár nem olyan látványos, mint a San Agustín melletti El Estrecho, azért pár fotó erejéig ad elfoglaltságot. A Hoz de Minamá felett átível egy híd, amin egy idős házaspár jelenik meg két-két üres benzines kannával a kezében. Nem akarok rosszmájú lenni, de nem hiszem, hogy a generátorba kellett a gázolaj. Köszönnek, majd rohamléptekben iramodnak el mellettünk. Itt az ideje a távozásnak. Egyre többen tudják, hogy itt vagyunk, nem kell, hogy valakinek szemet szúrjon a jelenlétünk. Visszakapaszkodunk az úthoz, és elindulunk El Ejido irányába.
Hoz de Minamá
Húsz perc séta után érkezik egy teherautó, amit sikerül lestoppolnunk. Ez is üres benzines hordókkal van teli. Érdekes, ha az ember a kokaföldek közelében mászkál, másként tekint az üzemanyagra. A kokain készítéséhez ugyanis nagy mennyiségű gázolajra van szükség. A sofőr Sotomayorba tart, így letesz minket El Ejido határában, ahol szinte azonnal sikerül fognunk egy furgont vissza Remolinóba.
Mellettünk a platón egy El Ejidó-i tanár, valamint két kisgyerek foglal helyet, akik anyukájukkal Miguel Nulpiból utaznak Pastóba. Azt mondják, kora hajnalban keltek útra, mert Nulpiból Sánchez majdnem hat óra csónakkal, és csak így van esélyük estére Pastóba érkezni. Amúgy nagyon aranyosak, bár láthatóan tartanak tőlünk.
A Patía-völgyben több benzin fogy, mint egész Venezuelában
A tanár amúgy egy fiatal srác, aki arra panaszkodik, hogy kénytelen volt elvállalni az El Ejidó-i állást, mert Pastóban egyszerűen nincs munka.
- Minden pénzem az utazásra megy el. Egy irányba 35 000 peso a menetdíj, és persze semmilyen támogatást nem kapunk.
- Mennyit keres egy tanár egy ilyen messzi faluban?
- Alig egy millió pesót. Ha hétvégente látni akarom a családom, ebből elköltök 300 000 pesót csak utazásra. Hiába szeretek tanítani, ez így fenntarthatatlan.
Emellett mesél arról, hogy az itteni gyerekekkel nem olyan könnyű, mint a városban, mert bár nagyon érdeklődök, a szüleik nem figyelnek oda rájuk, és az iskolát sem tartják sokra.
- Megtanulnak írni és olvasni, de ennél nem több. Nincs rá igény. Az igazat megvallva megértem őket. Itt vagyok rá én a jó példa. Egyetemet végeztem, mégis fele annyit sem keresek, mint egy átlag campesino, aki kokát termeszt. Ez a legnagyobb gond ebben az országban.
Holnap azokat a falvakat is felkeressük
A kokain valós probléma világszerte, de valószínűleg csak azért, mert túl nagy rajta a haszon, és az ilyen üzletből senki nem akar kimaradni. Az előállítása fillérekbe kerül, mégis horror áron adnak rajta túl amerikai és európai piacokon, ezzel létjogosultságot biztosítva a kokainnál sokkal durvább dizájnerdrogoknak. Ne gondoljuk azt, hogy a politikusok azért nem legalizálják a kokainhoz hasonló light drogokat, mert azok annyira egészségtelenek volnának (ez alapján az alkoholt előbb tiltólistára kéne tenni), hanem azért, mert semmi nem jövedelmez olyan jól, mint a kábítószerbiznisz. Pablo Escobarral sem az volt a gond, hogy milliókat mérgez az anyaggal, hanem az, hogy a befolyt bevételből nem csepegtetett vissza eleget azoknak, akik arra igényt tartottak volna. Ráadásul még a politikába is bele akart folyni.
Ahogy a háborúknak mindig, úgy a drogháborúnak is az egyszerű ember issza meg a levét. A békeidőkben is éppen csak megélhetést biztosító kokaföldek felégetése nem válasz semmire, pláne ha ekkora üzlet épült rá. A campesinók örlődnek a feketegazdaság csapdájában, amit valójában soha senki nem fog felszámolni. A kirakatban pedig ott lesznek majd azok a szerencsétlenek, mint a három sidóni fiatal, akiknek találkozásunk óta talán az az álmuk, hogy kokaint csempésszenek Magyarországra.
Remolinóban még mindig hőség van. Iszonyú hőség. Mégis jobb itt éjszakázni, mint a Rio Patía völgyében.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
