Az Akopán tepui és a pemón indiánok


A tepuikat a többség elintézi a Roraimával és az Angel-vízeséssel, pedig az igazi csodák ott kezdődnek, ahol a másik kettő befejeződik, s ahol a turistákat az óriás hangyászok váltják a tájban. Az Akopán tepui és környéke minden kétséget kizáróan az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam. Bár másodszor sodor ide a sors, képtelenség megunni a Yunek mögötti tepuik és a róluk alászakadó vízesések látványát. 

A terv az volt, hogy szárazföldi úton közelítjük meg a Canaima Nemzeti Park kellős közepén fekvő Yunek faluját, ahogy azt 2011-ben is tettem egy Mirador-csapattal. Apoipo falujáig dzsippel, onnan Pampata-merúig csónakkal, Wonkénbe pedig kamionnal utaztunk volna. Több órás rádiózás után kiderült, Wonkén kamionja tönkrement, így ugrott a szárazföldi opció; kénytelen vagyok repülőt bérelni a csapatnak. Pedig az út, amit elterveztem, az egyik legizgalmasabb Venezuelában.

Ezzel a rusticóval jutottunk el Apoipo kikötőjébe (fotó: Borzási Imre)

2011-ben jutottam el először Yunekbe, az Akopán tepui lábánál fekvő apró pemón faluba, mert külön kérése volt egy Mirador-csapatnak, hogy olyan tepuik közelében is mászkáljunk, ahol a legtöbb turista nem teszi. Emilio, a venezuelai állami térképész segített leszervezni a mini-expedíciónkat, bár csak abban tudott jobbot nyújtani, hogy A-tól Z-ig végigvette velem a térség látnivalóit. Mivel ő helikopterrel járja és fotózza a Gran Sabanát, elképzelése sem volt arról, merre induljak, végül a térképet bámulva jutottunk a fentebb leírt útvonalhoz.

Nem kevesebb, mint egy hétig ültem a Santa Elena-i önkormányzat rádiószobájában, hogy felvegyem a kapcsolatot Apoipóval, Paramannal, Wonkénnel és Yunekkel. Főleg ez utóbbival volt nagyon nehéz kapcsolatot teremteni, mert a távolság és a légköri viszonyok miatt napokon át nem ment el a rádiójel. Végül sikerült a Rio Caroni partján fekvő Apoipo kikötőjébe csónakot intéznem Paraman faluból, ahonnan Pampata-merú érintésével egy kamion platóján utazva szerettünk volna Wonkénbe utazni. A missziótól kb. tíz kilométerre fekszik Wonkén Viejo, ahol egyetlen család élt. Nekik volt egy csónakjuk, amivel elviekben Yunekbe lehet jutni a Rio Karuay mentén.

Ez a csónak várt minket Apoipóban (fotó: Borzási Imre)

Bár mindenki ígéretett tett a rádióban, hogy várnak minket, elég nehezen tudtam elképzelni, hogy zökkenőmentesen Yunekbe érjünk. Ami ezután következett, az életem talán legfantasztikusabb utazása volt. Dzsipet intézni Apoipóba nem volt nehéz, de azzal kapcsolatban már szkeptikus voltam, hogy Paraman faluból (ami Apoipo és Pampata-merú között fekszik féltávnál) valóban küldenek-e értünk csónakot. Küldtek. Sőt, maga a törzsfőnök jött elénk a fiával, mert megtiszteltetésnek vette, hogy külföldieket utaztathat a Rio Caronin. Annyira lázba jött a fickó, hogy egyenesen követelte, látogassuk meg a faluját. Időnk éppen volt, úgyhogy rábólintottunk a kitérőre. Így esett, hogy 2011-ben a világtörténelem során először turisták érkeztek a csöppnyi Paramanba. Lett is nagy döbbenet. Az egyetlen családból álló közösség minden tagja üdvözölt minket, még a tanítás is leállt az iskolában. Kacsirivel, kaszavából készült csicsával kínáltak, közben arra voltak kíváncsiak, hogy hozzájuk miért nem látogatnak el a turisták. A kalandról készült video, igaz, elég kezdetleges formában. Ide kattintva megnézheted.

Ház Paramanban és a minket búcsúztató pemón gyerekek (fotó: Borzási Imre)

Pampata-merú a Rio Caroni legnagyobb települése. Csónakosunk, Paraman törzsfőnöke nem állt a helyzet magaslatán, mert nem a folyó bal, hanem jobb partján rakott ki minket, ahonnan ugyan látni lehetett a wonkéni misszióból értünk küldött kamiont, de azt nem, hogy odáig még át kell keljünk az Aponwao-folyón. A senki földjén álltunk, esélyünk sem volt rá, hogy kapcsolatba lépjünk a falusiakkal, mivel a Caroni ezen a részen vagy kétszáz méter széles, ráadásul egy roppant hangos, már-már vízesésszerű zúgóban végződött. Az egész csapat integetett, kiabált, de eltelt legalább fél óra, mire észervettek minket. Egy csónakos vállalta, hogy egyesével átdob minket a kamionhoz, ami egyébként csak délután kettő magasságában indult vissza Wonkénbe, merthogy gondolták, ha már erre járnak, gyorsan lezavarna egy röpke háromórás misét. 

Pampata-merú 200 méter széles zúgója (fotó: Borzási Imre)

Órákon át aszalódtunk a tűző napon, mire végre megérkezett a sofőr és az atya, aki amúgy spanyol és közel hatszáz diákra van gondja a misszióban. Felpattantunk a platóra, és megkezdtük az utazást Venezuela valószínűleg legszebb útján. Szavannák és erdők váltották egymást, a távolban körvonalazódni látszott néhány tepui sziluettje. Az utazás csúcsa az volt, amikor Wonkén határában át kellett keljünk az azonos nevű folyó vízesésrendszerén. Ehhez hasonlóban korábban még nem volt részem. Temrészetesen erről is készült video.

Keresztül a Gran Sabanán (fotó: Borzási Imre)

Wonkénben a rádiószobában töltöttük az éjszakát. A Rio Karuay a közeli zúgók miatt itt még nem hajózható, ezért el kellett jussunk Wonkén Viejóba, arra a tanyabokorra, ami a későbbi misszió alapjául szolgált. Mivel az elmúlt három évtizedben mindenki Wonkénbe költözött, csak egyetlen család lakja a települést. A misszió ezúttal nem adta kölcsön a kamiont, mert áruért kellett menniük vele. A sétát kizártuk, lévén cipelnünk kellett volna magunkkal egy halom benzint a csónakba, azonban kiderült, hogy a rádiósnak is van egy autója, csakhogy annak rossz a motorja. Egy éjszakán át küzdöttek vele, hogy beindítsák. Próbálkozásukat siker koronázta, így tíz óra magasságában megindulhattunk az Urna névre hallgató tepui lábánál fekvő Wonkén Viejóba.

A Rio Caroni és a mögötte magasodó Akopán tepui (fotó: Borzási Imre)

Santa Elenában a rádión keresztül reggel 8-at jelöltem meg az indulás időpontjaként a csónakosnak, a késéssel azonban nem kalkuláltam. Dengue nyilván nem tudta, hol vagyunk, úgyhogy elunva a várakozást elment vadászni. Három srác is velünk tartott az autóval, ők Yunekben laknak és jól ismerik Denguét. Egy óra erdei mászkálás után sikerült előkeríteniük, mi addig rommá áztunk a folyóparton ácsorogva egy trópusi zápornak hála.

Wonkén meseszerű tepuija, az Urna

Dengue egy fiatal srác, feleségével és két gyermekével él Wonkén Viejóba. Azt mesélte, hogy bár félig kolumbiai, mindig is a Gran Sabanát érezte az otthonának, ezért pár évvel ezelőtt visszaköltözött Kolumbiából és pemón feleségével családot alapított itt, a világ végén. Kaszavát termszetenek és vadásznak, pénzhez csak akkor jutnak, ha van fuvar Yunekbe. Azt is hozzátette röhögve, hogy általában nincs. Hogy miért nincs, az egy óra csónakázás után vált nyilvánvalóvá.

Wonkén Viejo két tanyából áll, de csak az egyiket lakják

Amíg vártunk Denguére, sikerült a Mirador-csapatnak rommá áznia (fotó: Borzási Imre)

A Gran Sabanán nagyon vékony a talajtakaró, az égetésnek hála kevés erdős terület maradt. Nincs semmi, ami megkötné a tepuik tetejéről lezúduló vizet, így ha esik az eső, a folyók egyik percről a másikra a többszörösére duzzadnak. A legkisebb patakból is Tisza nagyságú folyam tud keletkezni egy pillanat alatt, ami lehetetlenné teszi a haladást.

A Rio Karuay, mikor nyugodt (fotó: Borzási Imre)

Sikerült nekünk is beleverednünk egy ilyen szituációba, ami után kaptam hideget-meleget. Nem állítom, hogy nem volt veszélytelen a helyzet, hiszen bármelyik pillanatban beborulhattunk volna a folyóba, de szerencsére egy óra elteltével sikerült kikeverednünk a zúgóból. Mondjuk az egyik bekacsirizett srác, aki a csónakos segítségére a folyóba ugrott, szétverte magát a sziklákon; nyakig véresen tántorgott vissza az erdőből, mikor sikerült végre kikötnünk. Naná, hogy ez is meg lett örökítve egy videóban.

Amikor megárad a folyó, akkor az ilyen zúgókon iszonyú nehéz az átkelés (fotó: Borzási Imre)

2011-ben a fentebb leírt útvonalon sikerült eljutnunk Yunekbe. A mostani csapattal nem vállalhatjuk be, mert azóta a wonkéni misszió teherautója is lerobbant, így képtelenség lenne Pampata-merúból továbbutazni. Intézek hát két kisrepülőt, és azokkal repülünk be Wonkénbe abban a reményben, hogy a rádiós autója még működik. A repülőút zseniális. Egészen elképesztő a látvány a Gran Sabanára és a környező tepuikra, elsősorban az Urnára.

Repülő érkezik értünk Wonkénbe

A rádió épülete azóta magára maradt, így a mögötte álló churata (fal nélküli bungaló) alatt verünk tábort, nem messze Gloria házától. Gloria egy 50 év körüli pemón asszonyság, a legkedvesebb személy szerte a szavannán. Közvetlenségének oka, hogy 30 éve hozzáment egy portugál férfihez, akivel Európába költözött, azonban a rózsaszín köd gyorsan tovaszállt, így Gloria elég hamar ismét Wonkénben találta magát. Azóta, ha turistát lát, öleléssel üdvözli.

- Évek óta nem láttam erre turistát. Fáradjatok be! Ha főzni szeretnétek, a konyhámban nyugodtan megtehetitek. Az én házam a ti házatok - ezzel a mondattal fogad minket, így azonnal érzem, hogy jó helyre tévedtünk.

Kilátás a repülőből a Rio Karuayra, háttérben az Urna tepui

Sajnos Wonkénban nem csak a kamion lerobbanása a gond. A rádió hetek óta nem működik és a falu benzinben is hiányt szenved. Vicces ez egy olyan országban, ahol egy liter víz nyolcvanszor többe kerül, mint egy liter benzin. Teljesen esélytelenek vagyunk, hogy végigcsónakázzunk a Rio Karuayon és a Rio Yuneken az Akopán tepui lábához. Szerencsére az egyik háznál van szatelites telefon, így fel tudjuk hívni Pollót Santa Elenában, hogy repüljön vissza értünk másnap és dobjon át minket Yunekbe.

Ez meg is történik, így bár szegényebbek maradunk egy élménnyel, viszont több időnk marad a Gran Sabana legelzártabb vidékére, Yunekre és a Chimanta tepuira. A Chimanta sok tepuiból összeálló csillagformájú ősföld, aminek legdélibb nyúlványa az Akopán és az Amurí, középső és egyben legszebb vonulata a Churí, nyugati pontja a Toronó, az északi vége a Murey és a Tirepón. Felesleges ezekről a tepuikról fényképeket keresni az interneten, mert legtöbbjükön még soha nem állt ember, így fotót sem készítettek róluk soha.

Yunek falu háttérben az Akopán tepuival

A gépünk érkezésére az egész falu összegyűlik. No nem kell hatalmas emberáradatra gondolni, Yuneket mindössze pár család lakja. A törzs feje Leonardo Criollo, ő az egyetlen, aki olyan szinten beszéli a spanyolt, hogy érdemben tudjunk vele tanácskozni. Megkapjuk éjszakára a falu iskoláját, de az a kérése, hogy reggel 7:30-ra pakoljunk össze, mert kezdődik a tanítás. Fürdeni a folyóban lehet, WC-nek ott az erdő és fát is ott lehet gyűjteni a főzéshez.

A yuneki pemónok többsége még most is a hagyományos építkezés híve

Yunek nem az a hely, ahová a turisták napi rendszerességgel érkeznek. Leonardo elmondása szerint azóta, hogy két éve erre jártam a fentebb említett Mirador-csapattal, csupán egyetlen caracasi turista volt a faluban, az is még 2011 végén.

- Tavaly egyáltalán nem érkezett repülő a falunkba. Az állam megtiltotta, hogy gépek repüljenek ide, mert így az aranyásók nem tudják kicsempészni az aranyat a szavannáról. Csakhogy így nem kaptunk egy éven át se benzint, se élelmet - panaszkodik Leonardo.

A Mirador-csapat és az Akopán tepui

Wonkén képes magát fenntartani a misszió révén, de egy ilyen pici és sérülékeny közösség már nehezen birkózik meg a nélkülözéssel. A fiatalok ismervén a külvilágot elhagyják a falut, és inkább szegődnek el bérmunkára aranyásók mellé, mint hogy kaszavát gyűjtsenek egész nap az erdőben.

A falutól északra feltűnik a Churi és az Eurodá tepui

- Ősi kultúránkból nem maradt semmi. Nem tudjuk hogyan gyógyítsunk és hogyan éljünk meg csak az erdőből. Az erdőégetés miatt a földek kiapadtak, minden terméketlenné vált. Hogy yukkát ültessünk, órákat kell kisétálni a faluból. Nincs pénz a faluban, benzint sem kapunk, el vagyunk zárva mindentől. Ha nem lenne rádiónk, teljesen megszakadna a kapcsolat a külvilággal.

A legnagyobb probléma az ilyen elzárt, de amúgy kontaktált indián közösségekkel, hogy nem törődik velük senki. Támogatásuk rengeteg pénzt emészt fel és az állam soha nem lát belőlük egy fillért sem. Indián közösségbe fektetni legalább olyan rossz biznisz, mint benne élni. Éppen ezért a fiatalok elhagyják ezeket a falvakat, az öregek pedig kihalnak, magukkal víve kultúrájukat a sírba. Pedig a pemón kultúra hihetetlen értékes. Már 2011-es látogatásomkor is hallottam pár legendát, de egy esős napon, mikor nem tudunk a csapattal kirándulni menni, Leonardo több sztorit is megoszt velem.

Leonardo Criollo és a rádió, az egyetlen eszköz, ami kapcsolatot jelent a külvilággal

- A falunkat eredetileg Yunek Kukuynak hívják. Édesapám alapította a közösséget 1935-ben, s mivel nagyon szerette a kaszavát csípős szósszal, a falut Yuneknek nevezte el (a yunek szó csípőst jelent taurepanul, a pemónok nyelvén). Kukuy pedig egy nagy pemón harcos volt, aki a Roraima környékén élt, az ő nevét tiszteletből tette Yunek mögé.

- Ha jól tudom, nem csak Kukuy az egyetlen pemón hős. Yuneknek is megvan a maga mítikus alakja.

- Nem mítikus, valós személy. És a történet sem legenda, bár én is csak nagyapámtól tudom. Valamikor réges-régen élt egy hárpia a tepuik tetején. Több alkalommal lecsapott a szavannán játszó gyerekekre és megölte azokat. Karinacón lakói úgy döntöttek, véget kell vetni ennek, de nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. A faluban élt egy öreg, aki fejszeélezéssel foglalkozott. Apró és könnyű ember volt, közel élete végéhez, így felajánlotta, hogy kiül a szavanna közepére és megpróbálja megölni a sast. A madár nem váratott magára sokáig, lecsapott az öregre és felrepült vele az Akopánra. Az öreg már reptében megsebesítette a madarat a baltájával, ami így nem tudta azonnal a fészkéhez vinni, hanem tepuiról tepuira cipelte. Végül a hárpia annyira elkészült az erejével, hogy az öreg könnyed szerrel ölte meg őt a Churí tetején. A piacsi (taurepanul sámán) közben beszélt a hárpiával, aki elmondta neki, hogy az öreg nagyon erős és halálosan megsebesítette. Az idős pemón végül visszasétált a faluba, ahol nagy ünnepség fogadta, mivel a helyiek a piacsi révén már tudták, hogy végzett a gyilkos hárpiával. Az ünneplés azonban gyorsan abba maradt, mert az öreg csatában szerzett sebei elfertőződtek és még aznap este meghalt.

A yuneki srácok minden késő délután összegyűlnek focizni a föld legszebb stadionjában

- Igaz az, hogy az öreg találta meg az ösvényt le a tepuiról?

- A pemónok korábban nem mászták meg a tepuikat. Azokat az istenek és rossz szellemek lakhelyének tartották, így tabu volt azokra felmászni. Elképzelhető, hogy ő fedezte fel az Akopánra és a Churíra felvezető ösvényt.

- Most már másszák?

- Nem sűrűn. A többség, aki eléri az Akopán tetejét, az sziklamászó, és nem tart igényt pemón vezetőkre vagy hordárokra. Többségünk soha nem volt fent a tepuikon. Pedig jó lenne, ha az Akopánhoz is több turista érkezne, mert ez sokkal szebb, mint a Roraima vagy az Auyantepui.

- Két évvel ezelőtt, mikor itt jártam, akkor az egyik házban élt egy idős asszony, aki népviseletet hordott. Van, aki még tartja a hagyományokat?

- Nincs. A régi viselet idejét múlt. Ma már mindenki farmerben és gumicsizmában jár.

- De valamit csak örököltek az őseiktől. Például biztos máig használnak gyógynövényeket.

- Ma, ha megbetegszünk, akkor gyógyszert szedünk be. Nehéz beszerezni, mert ritkán kapunk valamit az államtól. 2012-ben pl. egyetlen gép sem landolt nálunk, mert a vezetés megtiltotta a berepülést, hogy az aranymosók ne tudják kicsempészni az aranyat a Gran Sabanáról. Sajnos az őseink tudását elvesztettük, gyógyszert meg nem kapunk, így nehéz az élet errefelé.

A fiatalok mind elhagyják a föld legszebb faluját

- És mi van a sámánokkal?

- Megszűnt az ő hivatásuk is. Minimális ősi hagyomány öröklődött át, talán csak annyi, hogy vannak, akik máig hiszik, hogy ha a szülő nő mellől elugrik a varangy, akkor fia születik, ha azonban az állat odapisil, akkor lánygyermek jön a világra. De a többség ma már kórházban szül, Santa Elenában.

- Pedig a feleséged - ha jól tudom - bába.

- Igen, így van. De ma már nem sűrűn hívják házhoz.

- Egy hagyományt azonban máig őriznek a pemónok. Ez nem más, mint az erdőégetés.

- Én személy szerint nem művelem és nem is nagyon értem, mások miért csinálják.

- Én azt hallottam, hogy a kígyók és a pókok miatt.

- Kígyók, pókok vagy csak úgy passzióból. Ki tudja?! Azért biztosan nem, hogy termesszenek valamit, mert azt régóta tudjuk, hogy ott, ahol az erdőt leégetjük, a talaj a sok eső miatt tönkremegy és soha többé nem terem meg benne semmi.

Pemón gyerekek

- Tényleg, hol vannak a földjeitek és mit termesztetek. Állatokat tartanak a pemónok?

- Yuccát, batatát és más gyökereket termesztünk. De messze a falutól, jó két órányira innen, az erdő határában. Állataink nincsenek, de láttam Wonkénben, hogy van aki marhákat tart. Lehet, mi is megpróbálkozunk vele.

- Én a kecskét ajánlanám. Az megeszik mindent, a szavanna füve meg nem elég dús a marhának.

- Miért? Venezuelában van kecske?

- Van bizony! Amúgy hogyan jutnak a helyiek húshoz? Vadásztok?

- Igen, vannak, akik olykor elmennek vadászni. De az erdők leégetése miatt nagyon kevés a vad. Többnyire lapa (más néven paka) vagy arapapagáj kerül az asztalra. Vannak akik a tukánt is megeszik. A folyóban vannak halak, de nem túl nagyok. Kevés húst eszünk.

Yunekben hatalmas a szegénység

- Milyen jövőt jósolsz Yuneknek?

- Ez a hely nyugodt és a táj csodaszép. A fiatalok mégis inkább felköltöznek Santa Elenába vagy elszegődnek segédnek aranymosók mellé. Amikor ilyen jó az arany ára, akkor egyre többen és többen mennek le a folyókhoz. Remélem, hogy édesapám öröksége túl fogja élni ezeket az időket. Hála Istennek ti is itt vagytok, s talán egyszer itt is fellendül a turizmus, mint a Roraimánál.

- Szeretnétek több turistát errefelé?

- Az egyetlen esélyünk a turizmus. Rengeteg szépség vesz minket körbe. Az Akopán egyike a legkönnyebben mászható tepuiknak, a Churí tetején található a Föld legnagyobb kristálybarlangja, az El Castillo oldalában ősi piktogramok láthatók. Nem beszélve a rengeteg vízesésről, ami körbevesz minket. Yuneknek kéne lennie a második Canaimának. Vagy inkább az elsőnek.

Semmi különös, csak egy átlagos naplemente Yunekben

Leonardo tudja, hogy Yuneknek és a környéknek milyen erényei vannak, de azt nem tudja, miként lehetne a Chimantát megnyitni a turisták előtt. Tény, távol van mindentől, az utazás esetleges, mivel az 50 000 km²-nyi területen mindössze egy kamion és egy csónak található, s a példa is mutatja, ha valamelyik kiesik a rendszerből, a térség elérhetetlenné válik. Amíg a helyzet nem változik, addig Yunek megmarad azoknak az utazóknak, akik nem félnek a megpróbáltatásoktól és attól, hogy ezen a vidéken a híres-neves venezuelai mañana életérzés megsokszorozódik.

És hogy mik is azok a látnivalók, amikről Leonardo mesél? Remélem, a következő néhány napban látjuk majd.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!