A régészekben az a legjobb, hogy általában nem értenek semmihez, csak az általuk kutatott kultúrák emlékeihez. Nem szokásuk meglátni az összefüggéseket, még akkor sem, ha kiböki a szemüket. Cochasqui romvárosában jártam, aminek épületei és naptárkövei megidézik a majákat, de ezt a kapcsolatot máig nem kutatja senki. Lehet, hogy az ecuadori kara és a kajambi indiánok leszármazottai őrzik a maja civilizáció eltűnésének emlékét?
Az este nem alszom túl jól, mert az udvaron néhány ecuadori fiatal szenved a sátrával. Esik az eső és fúj a szél, a srácok felszerelése pedig elég csenevész, így ide-oda szaladgálnak a sátruk és a T1-esük között, csapkodva az ajtókat, hangosan káromkodva. Mindezek ellenére elég korán ébredek, így 8-kor már egy cayambei buszon találom magamat. Nem rohanok sehová, a következő két napot a rengeteg mászás után pihentető utazással akarom tölteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem állok meg itt-ott nézelődni, de hegyet az Ilinizáig nem akarok látni.
La Esperanzától húsz percnyire található a Hacienda Zuleta, ami egykoron a kara indiánok egyik fontos ceremoniális központja volt. Ibarra Caranqui városrészéből nem maradt semmi, de Zuleta piramisai állnak, az egyetlen probléma csak az velük, hogy a hacienda honlapja alapján azok látogatása nem lehetséges. Ettől függetlenül adok magamnak egy esélyt, és leszállok a buszról az azonos nevű apró tanyabokornál, ahonnan negyed óra sétával érhető el a birtok.
A Hacienda Zuletára nem jutok be
Az már messziről látszik, hogy a hacienda nem egy klasszikus gazdaság. Az épületek luxusról árulkodnak, ahogy az sem megszokott, hogy a bejáratnál felfegyverkezett biztonsági őr fogadja az embert. Elég gyorsan kirúg a helyről, mondván, Zuleta kizárólag a tulajdonosok által meghívott vendégek számára látogatható, mezei turisták nem tehetik oda be a lábukat. Amikor azzal próbálkozom, hogy népszerű európai blogger vagyok (oké, nem, de olykor bejön a szöveg), akkor ad egy kontaktot a hely üzemeltetőjéhez, de hozzáteszi, hogy ne reméljek túl sokat.
Ha egy helyre ennyire problémás a bejutás, el kell engedni. Én is így cselekszem, így visszasétálok a tanyabokorhoz és stoppolni kezdek. Na és kik vesznek fel? Naná, hogy az az ecuadori társaság, akik nem hagytak az éjjel aludni. A T1-esük pont olyan csotrogány, mint a sátraik voltak, a srácok viszont nagyon jó fejek. Megtudom tőlük, hogy a Hacienda Zuleta az egykori elnök, Galo Plaza Lasso családjáé, akik Ecuador leggazdagabb emberei közé tartoznak. Ők is próbáltak már bejutni a piramisokhoz, de azt mondták nekik, a belépő fejenként 500 dollár, úgyhogy letettek róla. Ennyire engem sem érdekel a kara indiánok ceremoniális központja, már csak azért sem, mert van a környéken több ilyen is.
Pesillo faluja a főútról nézve
Pesillo bejáratánál kiszállok, mert ha már itt járok, mindent megnézek, amit csak lehet. Jó húsz perc, mire beérek a bekötőúton a faluba, ami vadnyugati hangulatot áraszt. A boltok zárva, a szél fújja a port, az utcákon csak egy-két idős ember lézeng. A falu központjában áll egy templom, mögötte pedig a parókia, de mindkettő zárva tart. Pesillo egyike annak a hat andoki falunak Cayambe környékén, amit 100 %-ban indiánok laknak, így akár érdekes is lehetne, mégsem az. Annyiban más itt, mint volt La Esperanzában, hogy az őslakosok kinézik az idegent, így csakhamar egy újabb buszon találom magamat, ami Olmedo érintésével Cayambéba megy.
Pesillo igazi vadnyugati hely
Cayambe, ahogy a többi hasonló méretű ecuadori város, nem szép. Nem is időznék itt sokáig, ha a tömegközlekedés nem szólna közbe. Gyorsan bedobok egy chicharrónt az egyik főút melletti evőben, majd bőszen keresni kezdem a Toachíba tartó buszok megállóját, ahonnan reményeim szerint majd eljutok valahogy Cochasqui romvárosába. A mutatványra rámegy két teljes órám, de vagy mindenkitől rossz tippet kapok, honnan indul a busz, vagy egyáltalán nem is megy oda semmi a délutáni órákban. Végül három óra magasságában elunom a dolgot, így kiveszek egy szobát a Hotel Gran Colombiában, aminek tulajdonosa nem meglepő módon kolumbiai.
Cayambe főtere kinéz valahogy, de a város többi része értékelhetetlen turista szemmel
Van egy egész délutánom Cayambéra, amire negyed óra is sok lenne, ha a város keleti végében nem lenne egy piramis, amit a kajambi indiánok emeltek nem sokkal az inkák érkezése előtt. Ennek elérése negyed óra bóklászásomba kerül, de érkezésemkor sem világos, hogy megtaláltam-e a piramist. A Puntiatzil néven is emlegetett épület nem több egy dombnál, amit körbevesz Cayambe egyik szegénynegyede, így nem hogy nem látványos az egykori naptemplom, nem is biztonságos.
Puntiatzil annyira érdekes a régészetnek, hogy a piramis tetején kukoricát termesztenek
Caranquiból nem maradt semmi, Zuletába nem engedtek be, Cayambe piramisai pedig élvezhetetlenek, így csak remélni tudom, hogy Cochasqui mutat valami olyat, ami miatt érdemes volt két napot a környék archeológiai feltárásaira szánnom. Hogy ne járjak úgy, mint tegnap, már jó korán a megállóban ácsorgok, remélvén, hogy ezúttal lesz busz Toachíba. Bingó! Alig negyed óra toporgás után befut egy irgalmatlanul szakadt bádogszekér, amiről azt is nehéz elképzelnem, hogy eljut Cayambe határáig. Végül egész jó időt megy a Fuya Fuya déli lejtőjén fekvő Toachíba, ahonnan azonban elképzelésem sincs, miként jutok majd el Cochasquiba. A térkép alapján közelinek tűnt a romváros, de egy tábla jelzi, innen még hét kilométer, ami teljes menetfelszerelésben, hegynek felfelé nem ígérkezik könnyű sétának. Szerencsére húsz perc gyaloglás után felvesz egy virágszállító furgon, ami a romváros bekötőútjáig visz. Innen még vagy negyed órát baktatok a romokig, ami 8:30-kor nyitja kapuit, így van időm békésen megreggelizni a bejáratnál.
Cochasqui legnagyobb piramisának rámpája közel 200 méter hosszú
Cochasquit a kara indiánok alapították 950 körül. 1515-ben az inkák, az 1530-as években pedig a spanyolok foglalták el. Érdekes módon Cochasquit - Puntiatzillal és Caranquival szemben - nem rombolták le a konkvisztádorok, azt ugyanis a természetre bízták. A természet azonban kegyes volt a városhoz, és nem tönkretette azt, hanem megőrizte az utókornak.
A romokat csak helyi vezetővel lehet látogatni. Egy fiatal lány szegődik mellém, akivel épp csak elindulnánk felfedezni a piramisokat, amikor betoppan egy négyfős csapat, egy kínai-kanadai és egy amerikai-magyar páros. Oké, az amerikai-magyar páros magyar tagja is Amerikában született, de szülei magyarok voltak, így a nő egész jól tud káromkodni. Csak azt, mást nem igazán, amit nagyon-nagyon bán, de tervezi, hogy a jövőben meglátogatja az őshazát, hogy gyakorolja egy kicsit a nyelvet. A négyfős csapat egyik tagja sem beszél spanyolul, így a lány megkér, fordítsak már nekik, mert momentán nincs senki a komplexumnál, aki tudna angolul.
Cochasqui piramisai jellemzően három- és kilenclépcsősek, pont úgy, mint a maja piramisok
Cochasqui városa 15 piramist számlál. A legmagasabb 21 méter magas, az alapterülete pedig 80x90 méter, tehát nem kicsi. Ami azonban mindegyiknek sajátossága, az a tetejükre vezető rámpa, amik olykor a 200 métert is elérik.
Cochasqui pontos funkciója nem ismert, a tudomány erődként és csillagászati központként tekint rá. Hogy a piramsiok mitől kaptak erőd minősítést, azt nem tudom, de a 9-es piramis fogaskerékként egymásba kapaszkodó Nap és Hold kalendáriuma igazolja a kara indiánok asztronómiai műveltségét. A helyi vezetőtől azt is megtudjuk, hogy a vizsgálatok szerint a központi piramisok három- és kilenclépcsősek. És akkor itt álljunk meg egy szóra.
Cochasqui piramisai temetkezési helyként is szolgáltak, ugyanúgy, mint a majáknál
Három- és kilenclépcsős piramisok, Nap és Hold kalendárium? Ez a kettősség a kontinensen csak a majáknál fordult elő. Sőt! Dél-Amerikában magának a piramisépítészetnek sincs meg a hagyománya, csak nagyon kevés helyen bukkantak a régészek a kontinensen ilyesfajta épületekre. Cochasqui legkorábbi leletei 950-ből származnak, ötven évvel azutánról, hogy a maja civilizáció összeomlott. Bár a maják a Yucatán-félszigeten újjászervezték magukat az 1100-as években, a 900 és 1100 közötti időszakról vajmi keveset tudunk. Nem állítom, hogy a kara és a kajambi indiánok a maják leszármazottai lennének, de az építészetük és csillagászatuk - és csak az ő építészetük és csillagászatuk a kontinensen - merőben hasonlít a majáékra. Ráadásul némelyik piramisban a régészek sírokat találtak, ami hajaz a maják temetkezési szokásaira.
Régészek helyett lámák "dolgoznak" a piramisokon
Az egyik központi piramis közepén van egy hatalmas mélyedés. Elsőként a tiwanakui Akapana jut róla az eszembe, de a vezetőnk azt mondja, a lyukat a spanyolok vájták bele, hogy víztározót hozzanak létre a piramis belsejében. Az ötlet jó, az Akapana közepén is e célt szolgált a medence.
Ezt a gödröt állítólag nem a kara indiánok vájták a piramisba
A park végében felépítettek egy klasszikus kara házat, aminek közepén egy fa helyezkedik el. Állítólag a karák mindig fák köré építették házaikat, aminek törzsén lefolyt a víz, így gyűjtötték azt a ház lakói.
Cochasqui Nap és Hold kalendáriuma emlékeztet Közép-Amerika nagy civilizációira
A parkot másfél óra alatt járjuk körbe. A piramisok nem igazán látványosak, de a maja vonal misztikussá varázsolja azokat. Furcsa, hogy a régészet nem igazán kutatja a preinka kultúrák kapcsolódási pontjait, de mit várunk attól a tudománytól, ami a jelenleg is létező őslakos népcsoportok kulturális hasonlóságait sem képes észrevenni. Gondolok itt például a Nabusimakéban élő arhuacók, a Titicaca-tavi taquile indiánok, valamint Sillsutani kapcsolatára, vagy éppen Tiwanaku Kon-Tiki istenének a Húsvét-sziget kőszobraihoz fűzött viszonyáról. Cochasqui nem egy Tikal vagy egy Machu Picchu, amiknek történelme szinte nyitott könyv előttünk. Cochasqui egy hatalmas rejtély, olyan misztikum, amihez hasonlót a kontinensen az ember csak El Fuertében tapasztal.
A kara indiánok házaikat egy fa köré építették
A négyfős társaság taxival érkezett a romokhoz, de most, hogy tudják, Toachí felé van busz, megvárják a menetrendszerinti járatot. Én pedig pont ellentétes irányba, Malchingui felé veszem az irányt, ahová egy Toachíból érkező iránytaxival jutok el.
Malchingui apró, csendes település. Lakói azoknak a kara indiánoknak a leszármazottai, akik közel tíz éven át védték országukat az inkákkal szemben. A legenda szerint, miután az inkák elfoglalták Pambamarcát, megindultak a karák ellen. A karák azonban harcos nép voltak, és sokáig kitartottak. Huayna Capac azonban elrabolta Cochasqui királynőjét, Quilagót, és ágyasává tette. Quilagónak gyermeke született, a harcos Atahualpa, akiből félelmetes inka hódító lett. Quilago azonban szégyelte a dolgot, utálta Huayna Capacot, akit meg akart ölni. Csapdát állított neki, de kémek útján az inka uralkodó megúszta a merényletet, és a neki állított, trónba épített csapdát áthelyeztette Quilago trónjába, így a merénylet visszájára sült el. A kara királynő trónján ülve halt meg.
Malchingui lakói vajon a maják leszármazottai?
Malchingui falujában nincs miért időzni. Az egyetlen szembetűnő dolog, hogy a faluban rengeteg a részeg ember, bár ez sajnos a legtöbb őslakosok által lakott falura igaz.
Malchingui főtere
Szerencsére Quito felé minden órában van busz, így még naplemente előtt sikerül befutnom a fővárosba. Holnap irány El Chaupi és az Iiliniza csúcsa.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
