Az ecuadori óceánpartot másnak képzeltem el, mint a peruit: hangulatos bárokra, nyugodtabb és melegebb vízre, napsütésre számítottam. Az elvárások félig-meddig bejöttek, de azért nem estem hasra a látványtól. Egy túra azért örök emlék marad. A Puerto López-i bálnalest sosem feledem.
Búcsút veszünk Peña úrtól, buszra szállunk, és irány az óceánpart. Utunk első állomása Salinas üdülővárosa, ahol nagy meglepetésemre égig érő elegáns hotelek egész sora váltja egymást sok drága étterem és pizzéria kíséretében. Salinas annyira nem illik bele abba a képbe, ami Ecuadorról eddig kialakult bennem, hogy egyenesen Európában érzem magam. Ezt a benyomást csak tovább erősíti a tengerparti éttermek árfekvése - farkas éhségünket inkább a belső utcák egyik szegényes kifőzdéjében csillapítjuk. Jó döntés. A házinéni olyan remek krumplis, húsos tigrillót szolgál fel, amihez foghatót eddig csak Ecuador Svájcában, Zaruma városában sikerült fogyasztanunk.
Salinas akár Spanyolországban is lehetne
Salinas modern luxushoteleivel egyébként remek hely mindazoknak, akik egy kis kényeztetéssel teli nyaralásra vágynak, de hátizsákos szemmel nem több egy üdülőközpontnál. A Peruból jól ismert garúa sem túl vendégmarasztaló, így bóklászunk egy fél órát a végeláthatatlan nagy kékség partján, majd leintünk a főút mentén egy Santa Elena feliratú autóbuszt, ahová néhány perc alatt meg is érkezünk.
A parányi település merőben más, mint a kicsit nyugatabbra fekvő szomszédja. Düledező, kicsi házak sorakoznak az út mentén, amolyan szegényes külváros hangulata van. Az igénytelen külső egészen elképesztő múltat rejt. A már 10 000 évvel ezelőtt is lakott vidéket Sumpának nevezték, s bár a régészek állandó település nyomaira nem bukkantak, egy közös sírban 200 halottat találtak. Eddig nem is lenne egyedülálló a sztori, de az embereket összeölelkezve temették el, ami már megmozgatja a történészek fantáziáját. Minket azonban első sorban nem a "sumpai szerelmesek" hoztak lázba, hanem egy négy méter magas őslajhár csontváza, ami ugyancsak Santa Elenában látható. A kihalt élőlény maradványait sokan nézik emberi csontváznak, s kapcsolják össze azt a shuarok óriásokról szóló legendáival.
Nagyon kíváncsivá tett a dolog, izgatottan várom, hátha a múzeumban többet is tudnak a bámulatos leletről. A csendes mellékutca végén található múzeum kapuját azonban kulcsra zárva találjuk. Feltűnik egy egyenruhás múzeumőr, aki közli velünk, hogy a hétfő szünnap, az intézmény zárva tart. Nagy lelkesen magyarázzuk neki, hogy a világ másik végéről utaztunk egészen idáig, és nincs annál nagyobb vágyunk, mint megtekinteni ezt az óriási csontvázat, ezért ma velünk igazán tehetne kivételt. A fiatalember viszont hajthatatlan, és konokul rázza a fejét. Lógó orral odébbállunk, konstatáljuk, hogy nem látjuk saját szemünkkel az óriást.
A kora esti órákban Montañita kicsiny, de annál hangulatosabb turistaparadicsomában vígasztalódunk egy egészen kiváló pizza és egy kevésbé remek sör társaságában. Montañita kedves, bambuszból és fából épített hosteleivel, kivilágított lampionos bárjaival, hangulatos kerthelyiségeivel gyorsan belopja magát a szívünkbe. Olyan vidám hely, ahol a kukásautó is amolyan 'Kukori és Kotkoda stílusú' dallal érkezik reggelente, és bájosan közli az emberekkel, hogy "vedd már a fáradságot, és hozd ki azt a nyomorult szemetest!". Nincs itt semmi, csak óceán és sok-sok homok, de azért Montañita remek falucska egy kis láblógatásra. Ez persze nem csupán nekünk tűnik így. A kora esti órákban a kivilágított sétányt fiatal külföldiek csapatai és kisgyerekes családok lepik el annak ellenére, hogy este 9 körül minden vendéglátó hely lehúzza a rolót. Mivel így télvíz idején eléggé borongós az idő, a tenger pedig hideg, nem sokáig húzzuk itt az időt. Másnap ismét buszra szállunk, és a part mentén Puerto Lópezbe indulunk tovább.
Puerto López mozgalmas kikötője
Puerto López - különösen Montañita után - nemcsak jelentéktelennek tűnik, hanem egyenesen csúfnak. Az sem javít az összképen, hogy a hegyekből leszivárgó víz sártengerré változtatja az utcákat, így már szálláskeresés közben nyakig retkesek vagyunk. Hiába az elrettentő külső, a városban rengeteg a turista. Rá kell döbbennem, hogy Puerto López egyetelen turista csalija, a bálnales, nem rossz üzlet. Évszázados tapasztalat, hogy az évnek ebben a szakaszában a partmenti szigetek közelében bálnák tucatjai tűnnek fel, ugyanis ez a kedvenc randihelyük a párzási időszakban. Ezt meglovagolva számos utazási iroda létesült a faluban, akik motorcsónakokon szállítják a vállalkozó kedvű, kíváncsi látogatókat az állatok közelébe.
Ezeknek a csónakoknak a többségét már nem halászatra, hanem turisták cieplésére használják
Másnap mi is benevezünk egy bálnás kiruccanásra. A délelőtti órákban néhány fiatal párral együtt a kikötőben hajóra szállunk. A csajok gondosan kenegetik magukat illatos naptejjel, jóllehet a napnak esze ágában sincs megmutatnia magát, leégés veszélye nem fenyeget. Az egész égboltot összefüggő, vastag felhőréteg borítja, de ha már vakáció, akkor naptej.
Mi is egy ehhez hasonló ladikkal kelünk útra
A hajó elindul, benne az utasok két sorban, egymással szemben helyezkednek el. Ez két szempontból is butaság. Egyrészt, ha az ember bálnalesre indul, akkor nem a szembe ülő turista arcát akarja bámulni. Másrészt alig lehet kilátni, a hullámok pedig nagyok, és mire a szigetek közelébe érkezünk, már a fél hajó nyakatekert testhelyzetben bokákol a víz fölé hajolva.
Jobb a horizontot bámulni
Megérkezünk. A hajó leáll, a motorzúgást izgalmas csend váltja fel. Békésen ringatózunk, aztán egyszer csak jönnek. A csónaknak hol az egyik, hol a másik végéből sikít fel valaki, s mikor odakapom a fejem, a tengerből kiemelkedik egy óriási test, majd egy hatalmas uszony, ami önmagában nagyobb, mint az egész hajónk. A legnagyobb élmény az a pillanat, amikor egy kis bálna szüleivel egyszerre érkezik a felszínre, hogy oxigénhez jusson. Jobbra-balra kapkodjuk a fényképezőgépet, de gyorsan kiderül, hogy a bálnafényképezés a fotózás egyik legbonyolultabb műfaja. Jókat mulatunk az elszalasztott pillanatokon.
Nehéz a bálnafotózás, többnyire csak a hátukat mutatják meg
Visszafelé tartunk egy fürdőzős pihenőt, de valahogy nem kívánom a húszfokos vizet. Inkább madarakat fotózunk a szirtek mentén; látunk pelikánokat, vörösfejű keselyűket és néhány fregattmadarat is lencsevégre kapunk.
Amíg a többiek fürdőznek, addig mi madarakat fotózunk
Felfordult gyomorral, de elégedetten kötünk ki Puerto Lópezben. Pihenés helyett a továbbállás mellett döntünk, a cél Canoa városkája. Első megállónk Jipijapa, de ott csak buszt váltunk. Ekkorra már a gyomrunk is megnyugszik annyira, hogy vásároljunk egy kis főtt kukoricát és némi harapnivalót a buszra felszálló piaci árusok portékái közül. A buszon csak egyetlen gringó van rajtunk kívül, a spanyol Carlos, aki egy hete indult útnak Peru fővárosából, Limából, hogy fél év alatt bejárja Dél-Amerikát. Nem fér a fejembe, hogyan tudott egyetlen hét alatt egészen Canoáig eljutni, miközben egyetlen egyszer sem repült. Mindenesetre most itt van, és a következő két napot remek társaságával teszi érdekesebbé a számunkra.
A canoai szállásunk igencsak spártai. A plafon szigetelő funkciója annyira esetleges, hogy a szobában padlásról leáramló csípős guanószag terjeng. Amikor éjjel félálomban megébredek szilárd meggyőződésem, hogy egy barlang belsejében ért az éjszaka, nem pedig egy hostelben.
Bahía de Caráquez jelképe a két kilométer hosszú Puente Los Caras
Bahía de Cáraquez meglátogatása másnapra marad. A város egy folyó és az óceán találkozásánál jött létre, azon a ponton, ahol a folyó széles tölcsértorkolattal érkezik a tengerbe. Bahía olyan, mintha szellemek üdülővárosa lenne, sok-sok üresen álló, újonnan épült, elegáns épülettel, amik vélhetően a helyi elit és felső-középréteg nyaralói lesznek idővel, egyelőre azonban üresen állnak. Felmászunk Carlosszal a dombtetőre épült kilátóba, ahonnan remek kilátás nyílik a félszigetre. Nem értem miért ilyen elhagyatott ez a város, mikor mind fekvését, mind épületeit nézve sokkal többre érdemes.
Bahía de Caráquez felülről jól néz ki, amúgy roppant unalmas
Ellenben Canoa merőben más, sokban emlékeztet Montañitára. Színvonalas hátizsákos hostelek, pálmafás utcák (ahol mezítláb bokáig gázolhatsz a langyos homokban), hosszan elnyúló, széles óceánpart. Minden adott ahhoz, hogy egy népszerű tengerparti üdülő legyen, a garúa azonban itt sem kíméli az időjárást. Szürke köd telepszik a városkára.
Jó hely Canoa, de errefelé szörfösnek a legjobb lenni
Épp ráérősen sétálunk az egyik nyugodt kis utcán, amikor ismerős arcokba botlunk. Bañosi barátaink, a spanyol Isa és az angol Luke jönnek szembe néhány amerikai fiatal társaságában, akikről mint utóbb kiderül, önkéntesek a falu nyelviskolájában. Az egész estét együtt töltjük egy hangulatos bárban a tenger partján ünnepelve. Remek a hangulat, így nehezünkre esik ágyba parancsolni magunkat. Pedig ránk férne egy kis pihenés, mielőtt újra bevetjük magunkat az esőerdőbe, hogy találkozzunk a tsáchila indiánokkal.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Faceook oldalunkra!
