Beleszeretni a Los Llanosba


A Los Llanosra azóta szerettem volna csapatot hozni, hogy Erivel 2016-ban csodálatos másfél hetet töltöttünk a Magyarország nagyságú mocsaras szavannán. Szeptember lévén ezúttal az esős évszakban érkezünk, ami miatt nincs olyan sok állat a lagúnák körül, cserébe azonban nincsen elviselhetetlen meleg. Bár nehezen rázódunk bele a llanero életbe, végén mindenkit bekebelez a puszta hangulata. Vízidisznók, kajmánok, mocsári szarvasok és íbiszek kerülnek a kameráink lencséje elé, ahová végül az az óriáshangyász is bekúszik, amit nekem is most van szerencsém először vadonban látni.

Augusztus végén térek vissza Kolumbiába, hogy a szeptember 5-én érkező csapatnak leszervezzem az ország ritkán látogatott, keleti szegletébe vezető túráját, mely során a Los Llanost, valamint Meta és Guaviare elzárt vidékeit keressük majd fel. Mesetasba, Vistahermosába és San José del Guaviaréba is el kell utazzak, hogy leszervezzek ezt-azt, végül Villavicencióban kötök ki, mert az első napon sikerül összetörnöm a fényképezőm objektívét. Sajnos sem szerelőt, sem Sony-boltot nem találok Villavicencióban, így kénytelen vagyok megkérni a csapat egyik tagját, hogy hozzon nekem Magyarországról.

A szervezési időben nem tudok normális fényképeket készíteni, de így sem telik unalmasan a hét. Meta és Guaviare nem az a része Kolumbiának, ahová túl sok turista utazna, a külföldiekre szinte semmilyen infrastruktúra nincs kiépítve. Kicsit olyan, mintha visszautaznék 15 évet az időben, mert az itteni fuvarozók és szállásadók máig butatelefonokkal szaladgálnak, a whatsapp és más népszerű kommunikációs csatornák nem igazán működnek.

Villavicencióban felkeresem a magyar Dettit, akivel anno 2017-ben futottunk össze Erivel. Detti és családja találkozásunk előtt pár hónappal költözött Spanyolországból Kolumbiába, és annyira megtetszett nekik az élet a Los Llanoson, hogy fel sem merül bennük a visszatérés Európába. Detti krumplifőzelékkel fogad, ami igen jól esik az elmúlt egy hét rizs-csirke kombója után. Beszélgetünk az elmúlt négy évről, arról, miként élték meg a pandémiát, és hogy milyen terveik vannak a jövőre nézve.

- Pont a járvány kezdete előtt nyitottunk egy menekülőszobát a belvárosban. Ment két hétig, aztán bezárhattuk. Tavasszal végre újra tudtunk nyitni, de hazudnék, ha azt mondanám, pörög a biznisz.
- Nem is tudtam, hogy Kolumbiában vannak szabadulószobák.
- Nincsenek. Bogotában van kettő, meg tavaly óta itt egy, Villavicencióban. A helyiek nem igazán ismerik, de sok a kíváncsi érdeklődő. Szerencsére a városiak nyitottak az újra - mondja mindezt Detti reményteljes hanggal.

Este tízig beszélgetünk, iszogatunk, majd visszatérek a szállásomra, mert holnap kora reggel Yopalba kell utazzak, mivel másnap délelőtt érkezik a csapat a Los Llanosra. Normál körülmények között az út 4-5 óra, de idén év elején építeni kezdték a Pánamerikai autóút kistestvérét, ami az ország síkvidékét szeli majd át, így a menetidő 10-12 órára nyúlik. Nem kéne ennyinek lennie, ha a kolumbiaiak nem egyben újítanák fel a 250 kilométeres szakaszt és terelnék a teljes forgalmat egy földútra, de ahogy oly sok mindenben errefelé, úgy az útépítésben sem kell logikát keresni.

A csúcs az, amikor a monterreyi pihenőben ott felejt a sofőr. Szerencsére a busztársaságnak van alkalmazottja a városkában, így gyorsan keresnek nekem egy mototaxit, amivel Monterrey határában sikerül utolérnünk a járatot. Eléggé ki vagyok facsarva, mire Yopalba érek. Az elmúlt egy hét masszív rohanás volt, és a hangulatomon nem sokat javított, hogy az első adandó alkalommal összetörtem a fényképezőmet.

Másnap délelőtt italboltról italboltra járok, hogy beszerezzem a csapatnak a welcome drinket, de hiába nagyváros Yopal, nem sikerül minőségi italt felhajtanom. Az egyik italboltban végül felvilágosítanak, hogy Kolumbiában a szeszes italok értékesítése megyei hatáskörbe tartozik. Ha egy megye nem ad ki engedélyt a forgalmazónak, akkor annak tételeit nem lehet kirakni a polcra. Hiába vannak remek kolumbiai rumok, azokat Casanarében beszerezni sajnos nem lehet. Szégyenszemre egy üveg 12 éves Zacapa mellé csak pár üveg Caldast sikerül beszereznem, majd kitaxizom a reptérre, ahová pontban megérkezik a csapatom. Elég felszabadult a társaság, örülnek, hogy elszabadultak Európából. Az áprilisi túra óta tudom, hogy a pandémia megélése mindenhol jobb, mint odahaza. Errefelé sokkal lazábban kezelik a dolgokat, nincs az emberen az a politikai és média nyomás, mint Európában.

A Hato El Boralon csodaszép szállásunk van, csak az első napon meg kell küzdjünk az esővel

A menetrend szerint közlekedő helyi járat egy kis plusz pénzért összeszed minket a repülőtéren, majd megindulunk San Luís de Palenque irányába. A Los Llanos hatalmas, majdnem akkora, mint Magyarország, éppen ezért nehéz turisztikailag értelmezni. A távoli tanyák mérete hatalmas, van birtok, ami egymillió hektár területű; ezek elérése problémás. A legtöbb Yopalhoz közeli finca nem ilyen nagy, viszont az őshonos állatokat a kisbirtokrendszer megtizedelte. 2016-ban Erivel El Totumo környékét jártuk be, ami csodálatos vidék, azonban Yopaltól további 7-8 órát kéne hozzá utazni, amire egy szervezett túra keretében nincs lehetőség. Felmerült bennem, hogy a csapatot elviszem a Trinidadhoz közeli Finca Berlinre, de Livia továbbra sem gondolkozik turizmusban. A döntés végül az általam sem ismert El Encanto de Guanapalóra esik, azon belül is a Hato El Boralra.

Az El Encanto de Guanapalo egy magán szerveződésű természetvédelmi terület, amit három llanero család a nagyüzemi növénytermesztés és állattartás ellensúlyozására hozott létre Yopaltól nagyjából száz kilométerre. A Hato El Boral, mint szomszédos birtok, részt vesz a programban, bár nem szerves része annak.

Nem csak csirkét eszünk két napon át, olykor helyben fogott hal is a tányérunkra kerül

A kommunikáció nem volt egyszerű a 8000 hektár területű birtok tulajdonosával és annak kezelőjével, lévén a Los Llanos ezen részén nincs térerő, a satelites net pedig vagy működik, vagy nem. A több hetes egymásnak üzengetés után én is kíváncsian vártam, hogyan fog kinézni a tanyán töltött két napunk, klappol-e majd minden.

A buszból másfél óra utazás után egy apró tanyabokornál, San Rafaelnél szállunk ki. A település kocsmájánál vár ránk egy furgon és egy motoros, akit Secónak hívnak. Azt mondja, ő irányít majd el minket a tanyára. A furgonnal és a platón utazással nem lenne semmi gond, ha nem eredne el az eső. Laura bevállalja velem az ázást, ami szerencsére nem tart sokáig; a Hato El Boralt negyed óra alatt sikerül elérnünk.

Az első napi lovas túra izgalmasra sikeredik

A szeptember a Los Llanoson csapadékos, ezért semmi meglepő nincs az esőben, azt azonban még a helyiek is furcsálják, milyen hűvös van. Nem csak az esőkabát, a pulóver is elkél az első napon, ami eléggé lelombozó. A parkolótól a tanyáig kell egy picit sétálni, ami alatt a többiek is rommá áznak, így az első pár órát szárítkozással, valamint Ron Caldasok társaságában töltjük.

A tanyától nem messze tanyázik egy csapat vízidisznó, amit errefelé chigüirónak hívnak 

Az ebéd klasszikus llanero tál: csirke, rizs és csicseriborsó. Szerencsére délutánra az eső eláll, így tehetünk egy bemelegítő kirándulást a tanya körül. Az esős évszakban gyalogosan lehetetlen bejárni a Los Llanost, mi sem tesszük. Helyette lóra pattanunk, úgy indulunk neki a szomszédos lagúnának. A hideg idő miatt nem látunk sok állatot, a valagunkat azonban alaposan feltöri a nyereg.

A rossz idő miatt kevés állat mutatja meg magát, de az üregi baglyokra mindig számíthat az ember

Napnyugtára végleg elvonulnak az esőfelhők, így a vízidisznók is előbukkannak a sásból. Nem jönnek közel a tanyához, de az új objektívem szerencsére elég jó ahhoz, hogy közelre hozzam őket pár fotó erejéig.

A nap végére felszakadozik a felhőzet, így legalább lovaglás közben nem ázunk

Másnap ismét lovaglás a program, a cél a Yarumito-lagúna. Seco azt mondja, kis szerencsével menet közben láthatunk óriáshangyászt is, aminek én nagyon örülnék, lévén ez az egyetlen nagytestű állat a puma mellett, amivel még soha nem találkoztam a természetben.

Másnap szebb időben vágunk neki a pusztának

Kezdetben vízidisznókat, karakarákat és vörösíbiszeket látunk. Az egyik mezőn szarvasokat is sikerül lencsevégre kapni, a fűcsomók közti lyukakból pedig üregi baglyok másznak elő, hogy szemrevételezzenek minket. Aztán bekövetkezik az, amire eddigi utazásaim során soha nem volt példa. Az egyik bokor aljában egy hangyász tölti megérdemelt pihenőjét.

Ha nem esik az eső, az állatok is megmutatják megukat a Los Llanoson

Leszállok a lovamról, odasétálok hozzá, majd óvatosan megbökdösöm a bakancsom orrával. Egy ideig nem történik semmi, olyan, mintha halott lenne. Olyanból már láttam sokat, élőt viszont még soha. Aztán a sokadik odapiszkálásra végre megmozdul. Először csak fordul egyet, majd feláll és odébbvonszolja magát. Hátralépek, nehogy támadásnak vélje a közeledésemet; az óriáshangyásznak hatalmas karmai vannak, a jaguár és a puma sem tekintik emiatt prédának. Az egész csapat lóhátról nézi végig, ahogy a termetes jószág eltűnik a magas fűben. 16 évnyi latin-amerikai utazás után végre megvan az óriáshangyász skalpja is.

16 évet vártam arra, hogy a vadonban találkozhassak az óriáshangyásszal

A Yarumito-lagúnában babillákat (a kajmán helyi neve) látunk, az azt körülölelő mocsárból jabiruk röppennek fel. A jabiru a Föld legnagyobb gólyája, magassága a másfél métert is eléri.

Babillából sokat látunk a lagúnában 

Piranhákat szeretnénk fogni, de a pecázás nem hoz sikert. A csapat megszavazza, hogy a vacsora legyen chigüiro, vagyis vízidisznó. Seco és segédje, Harold tíz perc alatt fognak lasszóval egy példányt, de a csapatnak végül megesik szegény párán a szíve. A két llanero nagyokat kuncog azon, ahogy a puhány európaiak a Los Llanos klasszikus prédaállatának életéért könyörög.

Seco a csapat kérésére elkapott egy vízidisznót, aztán hirtelen mindenki vegetáriánus lett 

Egy ideig most nem akarunk lovakat látni

A délelőtti túránk öt óra hosszan tart, aminek megvan a nem kívánt hatása: alig bírunk leszállni a nyeregből. Az elmúlt két nap lóháton töltött ideje egy gyakorlott lovasnak is becsületére válna, hát a még lovat eddig csak képről látó csapatomnak. A délutáni kirándulást nagyvonalúan el is engedjük, elücsörgünk a verandán bámulva a susnyásban vonuló vízidisznókat, a hangosan feleselő coclíkat (szerrádó íbisz) és a fejünk felett olykor átsuhanó papagájokat. Este tüzet gyújtunk, Seco pedig előkapja a gitárját és llanero muzsikát kezd nekünk játszani. Közben előkerül pár palack Ron Caldas is. Azt hiszem, mostanra mindenki megérkezett Kolumbiába...

Tábortűzzel búcsúzunk a Los Llanostól

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!