Kolumbia Andokon túli területeinek leghíresebb látnivalója a Caño Cristales. Az ötszínű folyót harmadik alkalommal keresem fel, de ezúttal sem látom olyannak, amilyennek az interneten fellelhető képek alapján az ember elképzeli. Emiatt kicsit csalódás a csapatnak, de azért azt el kell ismerni, hogy a Caño Cristales egyedülálló a maga nemében. A Siete Machost űberelni így sem tudja.
La Macarena nem sokat változott azóta, hogy utoljára itt jártam, csupán annyiban, hogy végre lett értelmezhető internet a településen, valamint mindennek az ára duplájára emelkedett.
2011-ben jártam itt először, két évvel azután, hogy La Macarena felszabadult a gerillák nyomása alól. Akkor még nem voltak hotelek, csak egy kemping várta a Caño Cristaleshez látogató turistákat, akikről fejenként nyolc dollárt gomboltak le a színes folyó felkereséséért. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy akkor még csak magán repülővel lehetett elérni a várost, ami jelentősen emelte a költségeket.
2017-ben, mikor újra felkerestem a világ legszebbjének tartott folyót, már csúnyán fogott a ceruza. Majdnem száz dollár volt az egynapos kirándulás, ami elég fájdalmasan érinti egy hátizsákos büdzséjét. A hotelek sem voltak olcsók, de a városban még megfizethető volt minden. A pandémia eredményeképp ez is megváltozott. A helyek többsége bezárt, ami képes volt fennmaradni, az pofátlanul drága lett, de ami igazán szíven üti az embert, az a La Macarena körüli kirándulások ára. Sajnos a környék a kolumbiai elit célállomása lett, ahol napi 150-200 dollárt elkölteni egy pillanat műve.
Útban a Ciudad de Piedrához
A program szerint két teljes napot töltünk itt. Nem csak a Caño Cristalest, hanem a Rio Guayabero szűkületét és a fölötte húzódó kőtengert, a Ciudad de Piedrát is szeretnénk felkeresni. Egyik helyszín sem látogatható a nemzeti park jóváhagyása nélkül; a papírmunkában és az engedélyek kikérésében régi ismerősöm, Alejandra segédkezik nekem.
Már a partot éréskor lehet tudni, ennek a túrának nem lesz jó vége
Az első napra a Rio Guayaberót és a Ciudad de Piedrát tervezzük be, és de jól tesszük, hogy nem ezen a napon vágunk neki a Caño Cristalesnek! Már a folyón csónakázva látszik, hogy ezt a napot az eső fogja meghatározni. Csúnya lett volna ebben a ronda, borongós időben a színes folyót célba venni.
Nagyjából egyórás csónakázás után kikötünk a folyó bal partján, amire a víz hatalmas kidőlt fákat rakott le. Pár perccel azután, hogy útnak indulunk, elered az eső. A Rio Guayabero petroglifjeire esélyünk sincsen a vízállás miatt, de a Ciudad de Piedrát is csak azért vállaljuk be, mert rajtunk kívül van velünk pár kolumbiai turista, akik ragaszkodnak hozzá, hogy esőben is menjünk.
Rommá ázunk a Ciudad de Piedra felé
Nehéz lenne érdemben mesélni a kétmilliárd éves ősföld kipreparálódott kőtengeréről, mivel a másfél órás áztató esőben való gyaloglás minden mosolyt lemos az arcunkról. De nem az eső a legnagyobb gond, hanem a rengeteg patakmeder, amiken csak úgy tudunk átkelni, hogy bakancsainkat rendre eláztatjuk. Szegény hozzánk rendelt vezető próbál jó pofát vágni a kiránduláshoz, de az igazat megvallva, nehéz pozitívumot keresni a mai napban. Ha mást nem, a túra végére tervezett ebédet azonban illik megemlíteni, mert a Payara fincán a lehetőségekhez mérten kitesznek magukért a helyiek. Nem csak hal van rizzsel; köretnek sajtos quinoát, desszertnek pedig egy igen finom, gyümölcsös édességet is felszolgálnak.
Ez a túra nem jött be, de legalább túl vagyunk rajta
Visszafelé valamivel jobb az idő, így látunk végre állatokat is. Elsősorban teknősöket és vízi madarakat, de a fák ágain megpillantunk néhány pókmajmot és hoacínt is, a legnagyobb meglepetést azonban egy csapat folyami delfin jelenti, amiknek a felbukkanása nem annyira megszokott errefelé.
Amint alábbhagy az eső, az állatok is kimerészkednek a Rio Guayabero partjára
Érzi a mellénk rendelt vezető, hogy a csapat nincs elragadtatva, ezért meghív minket a fincájára, ahol felesége és egy kedves ormányos medve fogad minket. A csapat tagjait azonnal megolvasztja a Föld egyik legaranyosabb emlőse, ami úgy játszik velünk, mint egy kölyökkutya.
Vezetőnk háziállatként tartja az ormányos medvét, amit errefelé cusumbónak neveznek
Elvisz minket a birtoka végét jelentő sziklafalhoz, amin színes piktogramok láthatók. Pont olyanok, mint amilyenek majd San José del Guaviaréban várnak ránk, de ezeknek sem a korát, sem a jelentését nem ismerjük egyelőre.
Errefelé mindenkinek van egy barlangrajz az udvarában
Bár rommá áztunk és a Ciudad de Piedrából szinte semmit nem élveztünk, azért a nap végére mindenkire rátör a jókedv. Csobbanunk egyet a szállónk medencéjében, beülünk enni egy méregdrága, de legalább rossz húst La Macarena ikonikus éttermébe, az El Caporalba, majd egy billiárdszalonban lenyelünk pár üveg Ron Caldast.
Másnap ismét borús napra ébredünk, de legalább nem esik az eső. Ketten így is úgy döntenek, hogy kihagyják utazásunk egyetlen ismert látnivalóját, a Caño Cristalest, mondván, a Siete Machosnál úgysem lehet szebb, ahhoz meg nincs kedvük, hogy egész nap egy vizes bakancsban rohadjanak. Így hát egy helyi vezetővel kiegészülve hatan vágunk neki a Föld legszebbnek nevezett folyójának.
Útban a Caño Cristaleshez
Ugyanazt az útvonalat járjuk be, mint eddig mindig. A csónak-terepjáró kombó után gyalog vágunk neki a domboldalnak, amit velloziák nőttek be. Ez az a növény, ami a száraz évszak derekán fekete olajat termel, hogy azzal védekezzen a napsütés ellen.
A vellozia a környék tipikus növénye
Ezután átsétálunk a Cascada La Virgenhez, aminél tíz évvel ezelőtt még lehetett fürdeni, ma már azonban tilos. Ez nem is lenne gond, de a zuhatag fölé építettek egy bambuszhidat, hogy a sok kényelmes kirándulónak ne kelljen levennie a cipőt a folyóátkeléshez, a híd azonban alaposan belecsúnyít az összképbe.
Útban a vízesésekhez megmutatja magát a folyó, de messze nem olyan látványos, mint volt a Siete Machos
Innen nagyjából negyed óra sétával érhető el az a patak, ami a Zongora-vízesésben végződik. Itt készülnek az ikonikus képek a Caño Cristalesről, de nekünk sajnos ezúttal sincs szerencsénk az idővel. Harmadszor járok a színes folyónál, mégsem sikerült még soha olyan képet készítenem róla, mint amik az interneten fellelhetők, vagy amilyeneket a Siete Machosnál bármilyen időjárás mellett lő az ember. Persze ettől még a Caño Cristales szép, csak nem szabad bedőlni a prospektusoknak.
A Tapír-fürdő valójában a turisták pancsolója
A Zongora-vízesés után a Tapír-fürdő felé vesszük az irányt. Évekkel ezelőtt ezt a helyet jelölte ki a nemzeti park fürdőzésre, így itt már nincsenek a vízben színes növények. A fürdő neve beszédes; elhízott kolumbiai turisták tucatjai pancsolnak egyszerre egy alig 10x10 méteres természetes medencében.
Útban a Los Octavoshoz
A park utolsó helyszíne a Los Octavos névre keresztelt folyómeder, ahol vízvájta kürtőkbe szakad alá a patak. Nagyon látványos hely, azonban a borongós idő miatt ez sem könnyen fotózható.
Ez a hely sem úgy néz ki, mint a prospektusokon, de azért így is elég látványos
A Caño Cristales nagyszerű élmény, ha az ember nem ül fel az interneten látható szétszerkesztett képeknek. Ahogy a helyi vezetők mondani szokták: a híres képekhez hasonló látvány évente csak egyszer fogadja az embert. Ahhoz pedig hatalmas szerencse kell. Én harmadszor jártam a folyónál, de még egyszer sem láttam olyannak, amilyennek anno elképzeltem. A Siete Machost űberelni a Caño Cristales valószínűleg soha nem fogja.
Búcsú a Caño Cristalestől
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
