Élővilág szempontjából Tortuguerónál és a San Juan-folyó környékénél csak egy jobb van Costa Ricában, és az Cahuita. Már az odavezető út is fantasztikus, de a Karib-tenger partján fekvő nemzeti park tényleg az őserdei szafarik non-plus-ultrája. Még úgyis, hogy a jó ticók egy kicsit azért színezik a valóságot.
Tortuguerót három módon lehet elhagyni, de ebből az egyiket csak igen kevesen választják. A tehetősebb általában kirepül a közúton nem megközelíthető faluból, a csóróbb pedig a csónak+busz kombót választja La Pavona és Cariari érintésével. Amit azonban csak néhány ember csinál, az a partmenti lagúnák mentén tett csónakút Puerto Limón irányába. Talán pont a kevés turistának köszönhető, hogy ezen az útvonalon mai napig számtalan állat figyelhető meg, még úgy is, hogy a csónakosok többsége nem szeret megállni nézelődni. Mivel azonban a Mirador-csapatnak hála megtelik a csónak, a pilótánk is engedékenyebb, így a háromórás út során szinte minden olyat látunk, amire egy ilyen út során esélyünk lehet.
A csónakút Tortuguero és Puerto Limón között egészen zseniális
Két fénypontja van az útnak. Az egyik, amikor sikerül egy kajmánt lencsevégre kapnunk, amint egy kidöntött fa törzsén sütkérezik, a másik pedig, mikor egy szultántyúk kidugja a fejét a parti sásból. Az, hogy Moín környékén baziliszkuszokat és lajhárokat látunk, már meg sem birizgálja az ingerküszöbünket.
A sárgakoronás bakcsó érdekes módon éjszaka vadászik, napközben csak csendben pihen az ágak között
Baziliszkuszból most is rengeteget látunk
Egy csapat bőgőmajom is az utunkba esik
Van ennél jobb majomfotónk is a múltból
A nap egyik meglepetése az amerikai szultántyúk
Ritka az ennyire tökéletes pillanat
Ahol a lagúnák összetalálkoznak a tengerekkel, ott megjelennek a kormoránok és a sirályok
Ezt a baziliszkuszt a moíni szennyvíz sem zavarja
A Moín környéki mangrovék szupersztárja a háromujjú lajhár
Moínból előre odarendelt kisbusszal utazunk abba a Cahuitába, ahol utoljára 2015-ben jártam. Ahogy Tortuguero, úgy Cahuita sem változott semmit azóta, ami ez utóbbi falunál egy kicsit azért dühítő. Hiába érkezik minden évben rengeteg turista a településre, továbbra sincs pénz az utcák leburkolására, aminek hála a száraz évszakban mindenki nyeli a port, esős évszakban pedig sárban dagonyázik. Pedig a turistákra nem lehet panasz, jönnek dögivel, és a Costa Rica-i sztenderdhez mérten még túl is költekeznek.
Amit azonban tényleg nehezen értek, az az, hogy a falu határából induló nemzeti parkba miért nincsen belépő. Nem arról van szó, hogy túl nehéznek érezném a pénztárcámat, de ha Costa Ricában mindenféle magán attrakciókért fel lehet számolni súlyos pénzeket, akkor az ország legjobb nemzeti parkjában ezt miért nem teszik meg?
Mirador-csapat a nemzeti park egyik öblében
Másnap már kora reggel a park bejáratánál ténfergünk. Nincs sok turista, viszont helyi vezető annál inkább. Szemben a nemzeti parkkal az ő ceruzájuk elég vastagon fog, ezért eltekintünk a szolgálataiktól. Már csak azért is, mert az elmúlt egy évtizedben alaposan kitanultam a trükkjeiket. Az van, hogy a parti ösvény menti élővilág egy része nem a természet műve, hanem ezeké a kópéké, akik azzal szédítik a turistákat, hogy sasszemükkel kiszúrják a legextrémebb állatokat is.
Ahogy ennek a szürkegémnek a mepillantásához, úgy a többi állathoz sem feltétlen kell helyi vezető
A lajhárok általában a park bejáratához közel tobzódnak
Érdekes, hogy a lándzsakígyók mindig az ösvény mentén tűnnek fel
A lustábbik már az első száz méteren megtalál mindent, az agilisebbeknek ehhez kell úgy egy kilométer is, de ennél nem több. Nem a mindenhol felbukkanó bőgő- és csuklyásmajmokról, hanem a lajhárokról és viperákról van szó, amik legaktívabb óráikban is csigalassúsággal közlekednek. Furcsamód a park bejáratának és kijáratának környéke tele van ezekkel az állatokkal, így valójában semmi mást nem kell csinálni, csak messziről figyelni a helyi vezetők mozgását, akik pontosan tudják, hol kell keresni ezeket az állatokat, lévén a nyitás előtt ők helyezték ki őket a fákra.
Ezt a liánkígyót teljesen véletlenül pillantottuk meg
Semmi meglepő nincs benne, hogy a klasszikusnak mondható baziliszkusz-csuklyásmajom-mosómedve hármason túl látunk lajhárt és lándzsakígyót is. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy belefutunk egy csapat arasszáriba és egy liánkígyóba is, amik ugyan nem ritkák errefelé, de megpillantásuk sokkal nehezebb, mint az előbb említett állatok bármelyike.
Cahuita partja bár vad, mégis sokkal kellemesebb, mint volt Tortugueróé
A savigny pók arról nevezetes, hogy képes akár a folyami hosszúorrú denevért is elejteni
A gekkók általában szűk, árnyas helyeken lelhetők fel
Mosómedvéből sokat látunk. Ez az idős példány nagyon közel jött hozzánk.
Ő sem igazán tart az emberektől
Amúgy az időjárás nem a legtökéletesebb, elég borongós az idő. Ennek fényében azonban még nagyobb siker, hogy ennyiféle állatot látunk, csak a strandolás marad el, amit azért egy kicsit mindenki bán.
A fürdés elmaradt, de attól még a kedvünk
Az estét Ricky bárjában töltjük. Mojitózunk, cuba librézünk, és várjuk, hogy megjelenjen a Cahuita jelképének számító kábellajhár. Mert hogy minden éjjel 11 és éjfél között van egy lajhár, ami a villanykábelek mentén átcsimpaszkodik a Playa Negráról a Playa Blancára. Mindig ugyanazon az útvonalon mászik és Ricky bárja előtt is tiszteletét teszi. Most is pontosan időzít. Alig pár perccel 11 után megjelenik a jófej a turisták igen nagy örömére.
A barna baziliszkuszok kevésbé rejtőzködnek, mint a zöldek
Az arasszárikat nem könnyű fotózni, mert az életterük a lombkorona
A végére maradt egy mókus is
Cahuita fantasztikus hely, talán a legjobb egész Costa Ricában. Hiába jártam itt már korábban vagy féltucatszor, nem érzem unalmasnak. Biztos vagyok benne, hogy jövök még ide elég sokszor, de most irány Panama.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
