A vidéki Curacao sokkal látványosabb és izgalmasabb a fővárosnál. A Christoffelparkhoz nem fűztem sok reményt, végül kellemesen csalódtam. A Grote Knip és a Santa Martha-öböl elvarázsoltak, de Sint Willibrordus flamingói is megérték a kiruccanást. Nem rossz hely ez a Curacao.
Curacao fővárosa, Willemstad nem nyerte el a tetszésemet. A rengeteg céltalanul lézengő turista, a menő európai és amerikai árukat kínáló duty free boltok és a kommersz, instant ételeket drágán áruló éttermek olyan hangulatot varázsolnak az amúgy színes városnak, mintha egy nagy nemzetközi repülőtér kirakat pavilonja lenne. Remélem, a sziget természeti látnivalói ellensúlyozzák majd a csalódásomat, és végül pozitív kép alakul majd ki Curacaóról.
Korán reggel kisétálok az otrobandai buszpályaudvarra, és próbálok egy, a sziget északi szegletébe induló buszt fogni. Sok karibi szigettel ellentétben a curacaói tömegközlekedés jó, annak szinte minden pontja elérhető busszal, csak maga a rendszer értelmezhető nehezen. A buszokat irányonként színekkel, számokkal és betűkkel is megkülönböztetik, ami a turisták számára akkora zavart okoz, hogy a többség a végén inkább autót vagy robogót bérel. Én bírom az ilyen kihívásokat, ezért nekiállok kielemezni a menetrendet, de fél óra elteltével sem jövök rá a csíziójára.
A legnagyobb gond az, hogy a menetrendeknél csak a végállomásokat jelölik, és lévén a buszok az esetek többségében körtúrákat tesznek, nem lehet tudni, melyik útvonalon fogsz utazni, mikor érkezel és mikor tudsz majd továbbindulni a köztes állomásokról. Egyáltalán az út melyik oldalán kell majd várni a buszt? Tovább nehezíti a tájékozódást, hogy minden kizárólag curacaói nyelven, papiamentóiul van kiírva. Szerencsére a papiamento alapja a spanyol, így ha nem is mindent, de a feliratok 70 %-át értem. A manóba! Itt derül ki, hogy értek még egy nyelven?!
Baktatok a Christoffelpark ösvényein
Végül a 9:15-kor induló barna 9A járatra szállok fel, ami Westpunt felé tart, és reményeim szerint a sziget keleti oldalán megy majd végig, és kirak a Christoffelpark bejáratánál. Bingó! Elsőre sikerült. Elhagyván Tera Korá városkáját a busz jobbra kanyarodik, így már csak annyi kell, hogy a sofőr szóljon a nemzeti parkhoz érve. Nem teszi, de nem is kell, hogy megtegye, ugyanis a sziget ezen részén a Christoffelpark az egyetlen emberi jelenlétre utaló jel.
Curacao leghíresebb nemzeti parkjába nem olcsó a belépő. Adókkal együtt 26,75 guldent gombolnak le rólam, ami nem kevés pénz egy erdei sétáért. Cserébe kapok egy térképet, amin feltüntetik a park összes ösvényét. Vannak húsz kilométer hosszúak is, aminek bejárását csak kocsival ajánlják, én azonban már előre tudom, melyik kettőt fogom végigjárni: a Christoffel-hegyi és a Boka Grandi túrát.
Curacao legsűrűbben látható papagája, a barnaarcú aratinga
A brossúrán felsorolják a park őshonos állatait, amin meglepetésemre egy szarvasféle is van. Hogy miként kerültek Curacaóra, senki nem tudja, ahogy azt sem, miként tudtak fennmaradni egy olyan szigeten, aminek ökoszisztémája átmenetet képez a félsivatagi és a trópusi száraz erdős bioszféra között.
A Christoffelpark akácoknak és kaktuszoknak az otthona
Az ösvény a hegy lábáig nem túl izgalmas. Többnyire akácosok és kaktuszok között tekergőzik, minimális kilátással a tájra. Csak néhány papagájt sikerül szemügyre vennem, azokat is jó messziről. Aztán kicsit odébb az egyik fa törzsén megpillantom a nemzeti park jelképének számító kakut, vagyis csíkos anoliszt. Szerencsére nem kell sokáig várnom, hogy megmutassa sárga gallérját, így sikerül jó képeket készítenem róla.
A Christoffelpark jelképe a kaku, vagyis a csíkos anolisz
Egy idő után emelkedni kezd a térszín. Nem kell magasra jutnom, hiszen a Christoffel-hegy mindössze 375 méter magas, a hőség miatt mégis kutya mód szenvedek. A kilátás végig szép, de egy idő után csak az előttem lévő sziklákra tudok figyelni. Az utolsó szakasz ráadásul mászós, így feltorlódnak a turisták. Sokan most jönnek rá, hogy papucsban és szandálban nem jó hegyre menni.
A sziklákon való kapaszkodás megszűri a csúcsra jutók számát
A csúcsot jó másfél órás gyaloglás után érem el. A többség szerencsére visszafordult a sziklákhoz érve, így rajtam kívül csak néhány fiatal lézeng a hegy tetején. A kilátás nem egetrengető, de a legtöbb hasonló méretű karibi szigeten még ilyen sincsen.
Kilátás a Savonet farmra és a nyugati vonulatokra
Visszafelé az avarból kibukkan egy blo blo, vagyis ostorfarkú gyík. Érdekesség, hogy kizárólag Curacaón élnek, a közeli Arubán és Bonaire szigetén még nem találkoztak velük. Később a part felé többet is megpillantok belőle; elég népszerűnek tűnnek a parkban.
A blo blo Curacao őshonos gyíkja
Leérek az ösvény elejét képező parkolóba, ahol rengeteg autó ácsorog. A többség sajnos autóval járja körbe a nemzeti parkot, ami nem túl természetbarát, mindazonáltal úgy tűnik, ez az élővilágot nem nagyon zavarja. A fejem fölötti ágra az egyik pillanatban leszáll a egy kara kara (amit a helyiek warawarának hívnak), pár másodperccel később pedig kitekint a bozótból egy szarvas. Ez utóbbi nagyon meglep, mert a nálam lévő brossúrán is az szerepel, hogy a parkban szarvasokat ritkán látni.
Kara karával és szarvassal is találkozom túrám során
Átsétálok a főúton, majd felkeresem a múzeumként is funkcionáló látogatóközpontot. A Savonet farmként is emlegetett épületet a 17. század végén építették. A 18. században többször felújították, eredeti formáját 1830 körül nyerte el. Egykor ez volt Curacao legnagyobb birtoka. Az 1500 hektáros farmon "fénykorában" mintegy 250 rabszolga dolgozott. A fő profil az állattartás volt, elsősorban birkákat neveltek. Maga a múzeum nem egy nagy eresztés, néhány régi kép és korabeli használati eszköz, de ennyi és nem több.
A Savonet farm háttérben a Christoffel-heggyel
Irány a Boka Grandi, a park legnagyobb tengerparti öble! Félórás izzasztó sétával érem el a partvonalat, ahonnan remek kilátás nyílik a Christoffel-hegyre és a birtokra. Amúgy az öböl sem csúnya, de láttam már nála szebbet a Karib-tengeren.
A Boka Grandinál azért vannak szebb öblök a Karib-tengeren
Délután egy óra van, itt az ideje, hogy folytassam utamat tovább északnak. A parkőrök nincsenek tisztában a menetrenddel, így jobbnak látom stoppolni. Szerencsére pár percen belül érkezik egy nemzeti parkos kocsi, ami pont oda megy, ahová in tartok: a Watamulához. A Watamula egy beszakadt barlangi üreg, ami összeköttetésben van a tengerrel. A hullámzás következtében időnként gejzírként spriccel fel belőle a tengervíz. Anno San Andrés szigetén volt ilyenhez szerencsénk Erivel, de ez annál sokkal nagyobb.
Csak akkor sétálj a Watamula partján, ha nincs nagy hullámzás
A srác kirak a lyuknál, majd továbbhajt. Szerencsémre nem én vagyok az egyetlen a parton, így gyorsan sikerül fuvart fognom Westpuntba. A sziget legészakabbi települése nem nagy, többnyire nyaralókból áll. A legnagyobb strand a Playa Grandi, ami nem egy nagy durranás. Ennél még Boka Grandi is látványosabb volt. Nem is töltök itt sok időt, inkább megindulok Észak-Curacao leghíresebb öble, a Grote Knip felé.
Westpunt legnagyobb strandja, a Playa Grandi, valamint a Szent Péter-templom
Ezúttal is gyorsan kapok fuvart. Egy holland házaspár kocsijába szállok be, akik ugyancsak az öbölhöz tartanak. A Grote Knip végre az az öböl, amilyennek az ember a Holland Antillák öbleit elképzeli: fehér homok és világoskék víz. Ami meglepő, hogy egyáltalán nincs tömeg. Szerencsére a cruiserek szállította tömegek idáig nem jutnak el, így a Grote Knip megmaradt a szigetre fürdőzni járó turistáknak.
A Grote Knip Észak-Curacao legszebb öble
Innen kb. egy kilométer sétára van a Kleine Knip. Ez az öböl sem csúnya, csak jóval kisebb az előzőnél. Itt is lövök pár képet, majd ismét kiállok stoppolni, lévén itt az ideje annak, hogy visszatérjek Willemstadba.
A Kleine Knip már nem olyan látványos, de kellemes hely
Kisétálok a Knip farmig, ahol szinte azonnal sikerül leintenem egy kocsit. Egy brit házaspár és barátnőjük ül benne, akik a Karib-szigeteket vitorlázzák körbe. Hasonló útvonalat jártak be a szigeten, mint én, és bár ők is Willemstad felé tartanak, még el akarnak jutni az Oceanview Hotelhez. Bő egy évtizeddel ezelőtt ott nyaraltak, és szeretnék felidézni a múltat. Mivel pont ráérek, velük tartok, és de jól teszem. No, nem az amúgy lepukkant hotel és a hozzá tartozó part, hanem az odavezető út miatt.
Soto falujánál lekanyarodunk egy földútra, ami felvisz a Santa Martha kilátóponthoz. Bármit olvastam korábban Curacaóról, erről a helyről semmi infót nem találtam, pedig minden kétséget kizáróan innen nyílik a sziget legszebb panorámája. Nem csak a Santa Martha-öböl és Soto látszik, hanem a Christoffelpark mészkőszirtjei is.
Kilátás a Santa Martha-öbölre
Visszafelé kipattanok Sotónál, hátha sikerül bejutnom a falu határában ékeskedő Santa Martha farmra. Nem sikerül, ugyanis a landhuis ma elmegyógyintézetként működik, így idegeneknek tilos a belépés. A kocsit elengedtem, busz pedig nem tudom, lesz-e még ma, de néhány falusi megnyugtat, hogy még biztosan jön egy járat, csak nem tudják, mikor érkezik és melyik irányból. Na, nem csak a turistáknak kínai a curacaói menetrend!
Végül másfél óra ücsörgés után megérkezik a busz, így sikerül teljes kört mennem a szigeten. Egyetlen dolog maradt ki, Sint Willibrordus sólepárlói, amik otthonául szolgálnak egy szép számú flamingó populációnak.
Sint Willibrordus két jelképe: a templom és a flamingók
Másnap jó korán kelek, hogy maradjon időm Sint Willibrordusra, mielőtt még felszállnék a kolumbiai gépre. A reggel 8-as busszal jutok el a faluba, aminek nem csak a flamingók, de a mindenhonnan jól látható templom is jelképe. No, de én nem a templom, hanem a madarak miatt jöttem, amik szerencsére elég közel merészkednek a parthoz, így sikerül értékelhető fotókat készítenem róluk. Sok időm sajnos nincs, mert ki kell érjek a reptérre, és még szeretném útba ejteni az attól nem messze található barlangokat is.
Viccesen tekereg a nyakuk a flamingóknak
A Grotten van Hato Curacao legnagyobb barlangja, amit kizárólag vezetett túra keretében lehet megtekinteni. A délutáni vezetésre össze is gyűlünk vagy tízen, de rajtam kívül csak hollandok és amerikaiak vannak a csapatban. A barlang egyáltalán nem nagy, összesen két terme van. Látunk pár cseppkövet, amikbe illik belelátni egy bika fejét és Szűz Máriát, de ennél nem több.
Amerikaiakkal és hollandokkal járom végig a Hato-barlangot
A vezető meglepődik, hogy magyar vagyok. Azt mondja, a turisták 90 %-a vagy holland vagy amerikai. Olykor beesik egy-egy német vagy angol, de magyarral speciel még soha nem találkozott, csak Budapesten, ami amúgy a kedvenc városa. Végül a vezetés már nem is a barlangról, hanem Magyarországról szól, amibe az elmesélések alapján azonnal beleszeret mindenki.
A Hato-barlang cseppköveinél láttam már szebbeket
Amúgy a barlang környékén látható Curacao legrégebbi archeológiai feltárása. Valakik, feltehetően a sziget őslakosainak számító arawak törzsek arcokat és geometriai formákat véstek a mészkőbe. Többségük ma már nehezen kivehető, de egy-egy karcolat azért még felismerhető.
Az arawak törzsek által vésett petroglifek
Szemben a fővárossal a vidéki Curacao elnyerte a tetszésemet. A Christoffelpark élővilága egészen zseniális, a Grote Knip mesés, a Santa Martha-öböl pedig lélegzetelállító. A sziget déli csücskébe ugyan most nem jutottam el, de biztos vagyok benne, hogy jövök én még ide. Most irány Kolumbia, azon belül is Bucaramanga, ahová két nap múlva érkezik egy Mirador-csapat.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
