Francia Guyanát a hátizsákos turisták nem csak azért kerülik, mert távol esik a kontinens nagy látnivalóitól, hanem azért is, mert megfizethetetlenül drága. Persze jól is lehet itt keresni, ha olyan végzettséged van, amire az országban szükség van, de ettől még fáj kiadni tíz eurót egy három decis sörért és majdnem ugyanennyit egy kiló banánért. Nem itt fogom megspórolni az első Mercedesem árát.
Itt az ideje, hogy átérjek Francia Guyanába, mivel három nap és érkezik a Mirador-csapat. Addig még le kell szervezzek egy halom dolgot, úgyhogy kora reggel kisétálok Paramaribóban a terminálra, hátha sikerül fognom egy buszt a határra, Albinába.
Azt már 2011-ben is tapasztaltam, hogy a buszokkal Suriname-ban kalkulálni nem lehet, mert azok össze-vissza indulnak, ha indulnak egyáltalán. Akkor például két teljes napig vártam, mire összejött tíz ember egy Nieuw Nickerie-be tartó buszra. Erre most nincs időm, de ha lenne se mennék vele sokra, mert Albinába emberemlékezet óta nincsen busz.
Az elmúlt évek gazdasági recessziójának hála Suriname olcsóbb lett, mint volt 2011-ben, de az iránytaxik így is elég drágák. Más opció azonban nincs, így kénytelen vagyok egy ilyenbe beülni. A 140 kilométeres útért 150 SRD-t, vagyis Suriname-i dollárt fizetek. Húsz euró nem kevés egy röpke kétórás útért, de azzal is tisztában vagyok, hogy a szomszédos Francia Guyanában ennek a többszörösét fogják rólam legombolni egy hasonló léptékű menetért.
Meerzorg látképe a Wijdenbosch hídról
A Paramaribótól keletre eső országrész nem túl izgalmas. Hogy mást ne mondjak, az út során mindössze két apró várost érintünk, ezek közül az első, Meerzorg közvetlen a Suriname-folyó túlpartján fekszik. A két várost 2000-ben kötötték össze híddal, ami az akkori elnök, Jules Wijdenbosch nevét viseli.
Meerzorg után van még pár apró falu, de a Commewijnén átívelő Stolkertsijver híd után azok is megszűnnek. Moengóig egy lápvidéken át vezet az út, utána másodlagos erdők mélyén nyomja neki százötvennel a sofőrünk, egészen Albináig. A város határában megkapom a kilépő pecsétet az útlevelembe, majd az iránytaxi kirak az egyszerre kikötőként, pályaudvarként és piacként működő folyóparton.
A Stolkertsijver híd kapu Suriname vadkeleti részébe
Albináról sok jót nem olvas az ember. Az 1980-as évek polgárháborújában többször is megütköztek itt egymással a hadsereg katonái és a lázadó maroonok, de a moiwanai vérontást is innen vezényelték le. Albina a háború lezárása után sem volt békés, a kormány az 1990-es években is idegen testként kezelte a várost. A nincstelenség hatására a bűnözés az egekbe szökött, csak a 2000-es évek második felében konszolidálódott valamelyest a helyzet. Fehérként ma sem életbiztosítás végigsétálni a partmenti úton, amit egyébként számtalan kínai bolt vesz körbe. Szükség van rájuk, mert fél Francia Guyana ide jár át vásárolni, mivel minden a töredékébe kerül, mint a Maroni-folyó túlpartján.
Csónakok Albinában, a háttérben feltűnik Saint-Laurent du Maroni
Az albinaiak nem szeretnek senkit, csak a pénzt. Fotózni nem engednek, de majd szétszednek, mikor csónakot akarok intézni Saint-Laurent du Maroniba. Amint az egyik csónakra rábólintok, azonnal megszűnik a kontakt a fuvarozók és utas között, egyszerű portéka válik belőlem. Albina nagyon tré hely. Leginkább azokhoz az amazóniai kisvárosokhoz tudnám hasonlítani, ahol a szökőévente egyszer elődorduló egy szem turistának az életét egyszerre kétszáz semmirekellő akarja megszervezni.
Titokban lőtt fotó csónakosomról, aki - miután kifizettem neki a menetdíjat - megtiltotta, hogy fotózzam
A csónakút negyed óra. Saint-Laurent du Maroniban újra belépek az Európai Unióba. Nem megy könnyen, mert a francia határőrök nem tudják hova tenni az útlevelemet, Magyarország nem mond nekik sokat. Meg van bocsátva, végülis nem Európában vagyunk. A határátkelőnél iránytaxik sorakoznak, egy női sofőr mögé sikerül beülnöm. A fiatal fekete lány egy hangot nem beszél angolul, ami nem lep meg, végülis ez Franciaország. Az már annál inkább, hogy nem kér vállalhatatlanul sokat a fuvarért Kourouba, összesen 25 eurót kell fizessek.
Albina elég kellemetlen hely tud lenni, ha az ember nincs felkészülve rá, hogy csónakról csónakra rángatják
Az út jó minőségű, sokkal jobb, mint volt Suriname-ban, és teljesen más dimenzió, mint volt Guyanában. Valamint pozitívum, hogy Trinidad, Guyana és Suriname után végre újra mindenki a jobb oldalon autózik, bár az igazat megvallva, kezdtem megszokni a balos közlekedést.
A csaj itt is nyomja neki, mint az állat, 150 alá még kanyarokban sem megy a kilométeróra. Bár Suriname-ban sem volt sok település az idáig vezető úton, Francia Guyanában még annyit sem látok, mint ott. Néhány kósza tanyát leszámítva Iracoubóig nincs semmi más, csak trópusi esőerdő.
Saint-Laurent du Maroni városát a Mirador-csapattal majd alaposabban is körbejárjuk
Kourouba délután négy magasságában érkezünk, a leányzó a Hotel Ballahou bejáratánál rak le. Ide szeretnék szállást foglalni majd a csapatnak, valamint magamnak is ma éjszakára, ha lehet. Nem lehet. Kourouban található ugyanis az Európai Unió űrállomása, így a város szállói tele vannak, ha kilövéshez készülődnek. Bár a hotelnek van vagy negyven szobája, mind foglalt orosz asztronauták és űrmérnökök által. Remek! A recepciós lány, aki amúgy román, nagyon segítőkész. Körbetelefonálja az összes kouroui szállodát, még a közeli lodzsokat is, de mind teltházas. Egyetlen helyen van csak szoba, a Hotel La Marinában, 90 euróért. A szálló tíz kilométerre van a várostól, de fogalmam sincs, hogy hol, így megkérem a csajt, hívjon nekem taxit. Tíz perc múlva megjelenik a hotel előtt egy szétrozsdásodott 25 éves BMW, ami szerintem még Guyanában sem menne át a műszakin (na jó, ott talán igen), de a csaj meggyőz, hogy ezzel akarok a La Marinába menni, ha nem szeretnék búcsút inteni ötven eurónak. Az önjelölt taxis 20 eurót kér, ami sok, de látván a Francia Guyana-i árakat filléres tételnek tűnik.
Kourouban található az Európai Unió űrállomása, ezt is meglátogatjuk majd a csapattal
A szoba zseniális, szerintem dél-amerikai utazásaim során soha nem aludtam ennyire kényelmes, minden igényt kielégítő szállodában. Amúgy a La Marina híres hely, aki számít Kourouban (márpediglen elég sokan számítanak), az itt vacsorázik. Bár én nem számítok, illetve a pénztárcám biztosan nem, én is beülök lakmározni egyet, végülis Paramaribo óta nem ettem semmit. 34 eurót fizetek egy szelet marhahúsért és egy kis üveg Francia Guyana-i sörért. Azt hiszem, nem ez lesz a legspórolósabb ország az életemben.
Tíz euróért egy háromdecis guyanai sört?
Kemény vagyok, nem taxizom. Kora reggel, mielőtt beköszöntene a kánikula, nekilátok felmálházva visszasétálni Kourouba, hogy leszervezzem a csapatnak az Îles du Salut hajótúrát, amit hónapok óta próbálok e-mailen lerendezni, de az angolul és spanyolul megfogalmazott leveleimre mindenféle zagyva válasz érkezett, többnyire franciául. Két és fél órán át kutyagolok a lakótelepek között, amik pont olyan szépek, mint Marseille gettósodott, külvárosi lakóparkjai. Kourou finoman szólva nem nyeri el a tetszésemet, de lehet, csak túl régóta vagyok Latin-Amerikában ahhoz, hogy értékelni tudjak egy európai hangulatú kisvárosi lakóövezetet.
Kourou nem más, mint egy nagyra hízott munkásszálló
Kourout a 18. század második felében közel tízezer francia lakta, több mint a fővárost, Cayenne-t. Szinte mindegyikük azért érkezett a jezsuiták által alapított misszióba, hogy megtalálja El Doradót, aminek legendája jobban foglalkoztatta a franciákat, mint a spanyolokat, akik amúgy egy félreértés miatt hitték azt évszázadokon át, hogy az aranyváros létezik. Néhány évtizeden belül az expedíciós láz lecsengett, illetve a kalandorok fele egyszerűen meghalt az esőerdőben, így Kourou visszanyerte békés, kisváros mivoltját. Az 1700-as évek végén alig néhány száz francia telepes lakta, a kikötője azonban fontos volt, ugyanis ide érkeztek Afrikából a rabszolgákat szállító hajók. A napóleoni háborúk után ez a korszak is véget ért, mivel a franciák az elsők között törölték el a rabszolgaságot a Guyanákon.
Kourou ismét csendes lett. A 19. század közepén megnyitottak a fegyenctelepek, amik a következő hetven évre meg is pecsételték a város sorsát. A Pillangó történetéből ismert, Kourou partjaihoz közel fekvő Îles du Salut kegyetlen börtönszigetei menekülésre késztették a jó érzésű embereket, a város eredeti lakossága szinte teljesen kicserélődött. Kourouban csupán börtönőrök és katonák éltek, és néhány rájuk támaszkodó kereskedő, ültetvényes és halász.
Kourou jelképe, a Dreyfus torony
Miután a telepeket 1953-ban bezárták, Kourounak mindössze 400 lakója maradt. És mennyi van most? 25 000. 1965-ben megnyitott ugyanis az űrközpont, amit 1975-ben foglalt el az Európai Űrügynökség. Azóta Kourou nem csak Francia Guyana, de egész Franciaország egyik leggyorsabban fejlődő városa, ahová mindenki pénhzt keresni jön. Mert hogy itt lehet, nem is keveset. A régi Kourou helyén ötven év alatt egy lakóparkokkal körbevett, munkaközpontú város nőtt ki, ami egy átlag turistának nem nyújt sok érdekességet.
A part rendben van, de a víz a sok tengerbe ömlő folyó hatására barnás színű, olyasmi, mint a Balaton augusztus közepén. A parti sávot a francia légió bázisa zárja le, amit a Hotel des Roches határol. A szálloda mögött látható Kourou jelképe, a Dreyfus torony. A világítótornyot a fegyenctelepekkel együtt építették, hogy a szigeteken szolgálatot töltő börtönőröknek üzenni tudjanak a szárazföldről.
Kourou tengerpartja szép, csak a tenger felejtős
A 19. századi Kourouból csak a halpiac környéke maradt meg. A Bourgnak nevezett városrész teljesen más, mint Kourou többi része, leginkább Georgetown távol eső utcái jutnak róla eszembe.
Guyanai gyerekek Kourou tengerpartján
A kikötőben szerencsére sikerül lebeszélnem a börtönszigetekre szakosodott szervezőkkel a Mirador-csapat túráját, így megindulhatok Cayenne felé. És itt, ebben a pillanatban szembejön velem a Francia Guyana-i valóság. Hiába Kourou a második legnagyobb város az országban, sem busz, sem iránytaxi nem közlekedik a főváros irányába. Az egyetlen, amire számíthatok, hogy egy, a határról érkező és Cayenne-be tartó iránytaxi betér Kourouba, de ennek kb. annyi az esélye, mint a mindenkori Suriname-i kormánynak országot irányítani Dési Bouterse nélkül.
Nincs mit tenni, mint visszasétálni a főútra és stoppolni. Mostanra sétáltam vagy 15 kilométert zsákkal a hátamon, ráadásul 30 fok meleg van, és még nincs tíz óra. Délre érek ki a körforgalomhoz, úgy izzadok, mint Zidane a vb-döntőn. Átöltözöm, mert ebben az állapotomban senki nem fog felvenni.
Kourou gyarmati kort idéző belvárosa, Bourg
Szerencsém van, mert fél óra elteltével megáll mellettem egy kis piros Lancia, amit egy fiatal brazil lány vezet. Hál' Isten beszél picit spanyolul, így tudok vele kommunikálni. Fogorvos férjét megy meglátogatni Macouriában, odáig szívesen elvisz. Mesél egy kicsit a guyanai életről, ami szerinte nyugodtabb, mint Franciaországban (mert ott is élt pár évet), de a megélhetés itt sem könnyű.
- A lakbér is sok, de ami tényleg nagyon drága, az az étel és minden egyéb, ami az életben maradáshoz szükséges. Az a baj, hogy kevesen élnek az országban, csak miattunk a brazilok nem szerzik be az EU-hoz szükséges engedélyeket, ezért még a banánt is Afrikából kell importáljuk. Érted ugye? A banánt, itt Francia Guyanában. Mert az okos francia kormány védi az esőerdőket, és nem engedi az ültetvényeket bővíteni, ami egyrészt jó dolog, na de egy kiló trópusi gyümölcs kétszer annyiba kerül Cayenne-ben, mint Párizsban?! - fakad ki a lány.
- Mennyit kell keresni ahhoz, hogy valaki megéljen Francia Guyanában?
- 3-4000 eurót, alaphangon.
- És mennyit keresnek?
- Hááát, a minimálbér 1500 euró környékén van, ami jóval magasabb, mint Franciaországban, de aki ennyit keres, az nem tudom hogy tud megélni. Amúgy ezt a pénzt szerintem csak a venezuelaiak keresik, már a brazilok is ennek dupláját kérik el. Én szerencsés vagyok, mert a párommal egy fogászatot üzemeltetünk, tehát nekünk jó, de sok honfitársam tényleg csak tengődik. Mondjuk még így is jobb itt, mint Sao Paulo valamelyik favellájában.
Macouria főtere
Macouria egy nagyon apró település, ami az elmúlt években szépen összeépült Tonatéval. A gyarmati időkben ültetvény működött a helyén, a rabszolgaság után azonban elnéptelenedett, és Kourouhoz hasonlóan az űrállomás létesítésével indult csak újra növekedésnek. Macouriának megmaradt a gyarmati kort idéző központja, Tonaténak azonban pont ugyanolyan külvárosi lakópark hangulata van, mint volt Kourou nagy része.
Ismét kiállok az út szélére és stoppolok. Egy raszta vesz fel, aki Cayenne-be tart. A fuvarért cserébe csak benzinpénzt kér, de elég drága lehet a benzin, mert a húsz kilométeres útért 15 eurót gombol le rólam. Cserébe egész a szállómig, Cayenne legolcsóbb hoteléig, a kínai tulajdonban lévő Ket Taiig visz. 52 euró egy csótányoktól hemzsegő, levegőtlen lyuk. Nem állítom, hogy ízlene Francia Guyana árfekvése...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
