Ezt a vulkántúrát soha nem csinálnám újra


Mióta a Fuego-vulkán újra aktív, naponta több tucat turista vág neki a hegynek, hogy láthassa a láva éjszakai fényjátékát. Aktivitást ígérni persze nem lehet, ezért nem mindenki jár szerencsével. Mi sem jártunk. Ettől még az Acatenango és a Fuego megmászása lehetett volna jó élmény, csak a helyi szervezők mindent elrontanak, amit csak el lehet. Ezt a túrát ilyen módon soha nem csinálnám újra.

Az út Guatemalavárosba hihetetlenül hosszú, soha nem akar véget érni. Ennek oka elsősorban az, hogy a fővárostól úgy 40 kilométerre szétfúrják a hegyeket, hogy véget vessenek a folyamatos hegyomlásoknak, s emiatt iszonyú lassú a haladás. Amúgy a küzdelem a természettel reménytelennek tűnik, mivel a hegyek errefelé annyira törmelékesek, hogy egyszerűbb lenne azokat felrobbantani, semmint körbebetonozni.

Guatemalavárosban csak egyetlen éjszakát töltünk, azt is csak azért, mert a csapat gépe holnap kora délután indul Európa felé. Csak Csávás Laci barátom marad velem, ugyanis ő három nappal később repül haza. Már az első napokban eldöntöttük, hogy a túra végén visszatérünk Antiguába, és felmászunk az Acatenango-vulkánra, hogy testközelből nézzük végig a Fuego kitörését és lávafolyását.

Miután a csapat felszállt, kitaxizunk a Zona 7-be, ahonnan az antiguai buszok tíz percenként indulnak. A város legnagyobb közlekedési csomópontjában, a Trébolnál ácsorgunk vagy negyed órát utasokra várva. Mivel minden csirkebusz ezt teszi, olyan benzingőz lepi el a buszt, hogy az egy órás utat fejfájással és émelygéssel abszolváljuk.

Nem sokat húzzuk az időt Antiguában, az első irodánál befizetünk a holnap reggel induló két napos trekkingre. Én magam nem vagyok híve a fizetett túráknak, de nincs túl sok időnk, ráadásul sátor sincs nálunk, úgyhogy jobb híján rábízzuk magunkat a helyi szervezőkre. 150 quetzalt, mindössze 20 dollárt fizetünk fejenként. Úgy gondoljuk, ennyiért megéri csapathoz csatlakozni. Rosszul gondoljuk, de erről majd később.

Ahogy lemegy a nap, az ég alját vörösre festi a Fuego most is fortyogó krátere. Este betérünk egy-két sörre a kedvenc báromba, majd korán nyugovóra térünk, végülis holnap teljesíteni kell. A kisbusz pontban 8-kor érkezik értünk, és ahogy lenni szokott, most is körbeautókázzuk a várost, hogy minden hegyre igyekvő turistát összeszedjünk. Soha nem fogom megérteni, hogy miért nem lehet egy mindenki számára megközelíthető helyszínt kijelölni, és onnan indulni ahelyett, hogy egy órán át egyesével kutatjuk fel a város különböző potjain megszálló külföldieket. Ekkor még nem sejtjük, hogy ez a roppant idegesítő guatemalai szokás csak mindennek a kezdete. Miután 9 felé végre az utolsó turista is felszállt a buszra, átrobogunk Jocotenangóba, ahol felmarkoljuk a gondosan kiporciózott két napi élelmet. Az ügymenet újabb 45 perc az életünkből, de itt még nincs vége. Ezután visszatérünk Antiguába, hogy beszerezzük a sátrakat és hálózsákokat, amiket magunkkal kell cipeljünk a hegyre. Minden nap kb. 20-25 turista vág neki az Acatenangónak, ezért nem értem, miért nem hagyják fenn az egész cuccot a vulkánon. A guatemalai gondolkodásban 12 éve keresem a logikát, eddig sikertelenül. Nem hazudok, ha azt mondom, mindenkinek a töke tele van már most a szervezéssel, pedig még el sem indultunk. Miért kell a turistákkal végigszaladni ezen a körön, miért nem lehet a sátrak és élelem beszerzését az indulás előtt elintézni? - fogalmazódik meg a csapatban a kérdés, de választ persze nem kapunk. Végül valamivel 11 előtt, majd három órás értelmetlen bócorgás után végre elindulunk.

Túl sok turista vágyik az Acatenangóra

Délben érkezünk az Acatenango-vulkán lábához, ahol elképesztő a fejetlenség. A most érkezők keverednek a vulkánról visszatérőkkel, mindenkinek szerteszét a zsákja, senki nem tudja kihez tartozik. Az egyetlen ember, aki mindent, illetve majdnem mindent tud, a parkőr, aki a tömeg ellenére egyetlen túrázótól sem felejti el beszedni az 50 quetzalos belépőt. Hogy miként csinálja, nem tudom.

Újabb egy órás tökölés után végül mindenkinek a hátára kerül a zsák, és a mellénk rendelt helyi vezetőnkkel nekivágunk a hegynek. Mivel az elmúlt hetekben a Fuego elképesztően aktív volt, mindenki a hegyre vágyik; vagyunk vagy 50-en a csoportban, ami nem kicsit nehezíti a haladást. Sajnos a láva látványának ígérete olyanokat is a vulkánra csábított, akiknek semmi keresnivalójuk egy ilyen túrán. Nem kicsit idegesítő fél óránként harminc percet várni a hátul kullogókra, de feleslegesen rág minket az ideg, mert ez a két nap így fog eltelni. A várakozásnál egy rosszabb van, a tömeg által felvert por. A száraz évszak közepén vagyunk, hetek óta egy szem eső nem esett, így kilószám nyeljük az előttünk cammogók porát.

Helyi gazda hozza le a hegyről a kukoricát

Másfél óra elteltével elérjük a köderdők szintjét, így sikerül egy kicsit fellélegeznünk. A csapat szerencsére szétszóródik, mi Lacival az élen haladunk, így kímélve meg a tüdőnket egy jófajta szilikózistól.

Végre köderdő!

Örömünk nem tart sokáig, mert egy újabb óra séta után a köderdőt vihar által letarolt fenyves váltja. A lombkorona hiánya miatt az Acatenango felső kúpja teljesen kiszáradt, így ismét nyelhetjük a port.

Egy óráig nyugi van, nem kell a port nyelni

Az ösvény innentől már nem emelkedik, csak nagyon hosszú, mert meg kell kerüljük az egész hegyet ahhoz, hogy elérjük a Fuegóra kilátással bíró táborhelyet. Valamivel öt óra után érkezünk meg olyan légszomjjal, amilyet eddig csak 5000 méter felett éreztem. Alig egy éve másztam meg a Rucu Pichincha 4700 és a Nevado Tolima 5200 méteres csúcsát, de egyiken sem szenvedtem annyit, mint itt az Acatenangón alig 3600-on. A vulkáni por teljesen kikészítette az orrnyálkahártyánkat, úgy tátogunk Lacival levegő után kapkodva, mint tanácstalan ponty a szákban.

Laci nyeli a port az Acatenango oldalában

Lemegy a nap, így a légszomjhoz dermesztő hideg párosul. Tüzet rakunk, amin vezetőnk vizet forral ötven emberre. A vacsora kínai instant leves, amit a létszám miatt sikerül két óra várakozás után elfogyasztanunk. Na és a Fuego? Hát nem most gondolta úgy több hétnyi lávaokádás után, hogy megnyugszik?! Minimális pöfögést látunk, de lávát semmit. Én nem bánom, mert a Pacayán és a Masayán is volt már lávához szerencsém, de Lacit azért sajnálom, mert ő csak emiatt húzott rá három napot a vakációjára.

A Fuego pont érkezésünkkor zárta el a lávacsapot

Este kilenc felé bebújunk az elég rossz minőségű sátrunkba, és próbáljuk az éjszakát túlélni. Hajnali fél 4-kor van az ébresztő, ekkor vágunk neki az Acatenango 3976 méter magas csúcsának. Laci nem jön, azt mondja, elege van a porból. Neki annyit nem ér egy hegy, hogy utána hetek múlva is fekete hamut fújjon az orrából, úgyhogy nélküle vágok neki a vulkánnak.

Kilátás a sátrunkból az Agua-vulkánra

Na, ha a tegnapi pornyelést elviselhetetlennek tartottam, akkor nem tudom, ezt a röpke másfél órás emelkedést minek tituláljam. A csúcs felé közeledvén iszonyú erős és fagyos szél fogad, ami felkavarja az előttem haladók által felvert port. A fejlámpám hiába világít, mivel a hamutól semmit nem látni, az orromból folyó fekete váladék pedig ráfagy a bajszomra. Iszonyúan szenvedek, de nem csak én, tulajdonképpen mindenki. Bár az ember hajlamos a hegyen feltenni magának a kérdést, hogy mégis mi a fenét is keres ott, a negatív gondolatokat a látvány általában szertefoszlatja. Ez az első alkalom, amikor tényleg úgy gondolom, hogy a mászásnak a világon semmi értelme nincs, illetve ebben a formában biztosan nem.

A csúcshoz közeledve legalább a por mennyisége csökken

Fél 6 felé érek fel a csúcsra, ahol ekkorra már pirkad. Az Agua felett felkelő nap látványa szép ugyan, de elég messze van az Indián orr nyújtotta élménytől.

Napfelkelte az Agua 3760 méter magas csúcsa mögött

Mindenki didereg, fényképezni a 100-120 kilométeres szélben szinte képtelenség. A többség leereszkedik a kihunyt vulkán kráterének oldalába, és ott várja, hogy alábbhagyjon a szélvihar. Nem teszi. Kimerészkedek a peremre, ahol egy német srác lő rólam egy fotót a csendesen pipálgató Fuegóval a háttérben, majd megindulok lefelé.

Mindenki próbálkozik a fényképezéssel, nem sok sikerrel

Jó fél órája bandukolok, mire a Fuego végre hajlandó normálisan kitörni. Fantasztikus látvány, de láva ezúttal sincsen. A táborba elsőként érek vissza. Lacival lebontjuk a sátrat és összepakolunk. Mire a tömeg megérkezik, mi már menetkészek vagyunk, de a vezető nem enged minket utunkra, mert a programban még benne van egy kakaózás. Így esik meg, hogy jó másfél órán át ücsörgünk arra várva, hogy mindenki elfogyassza a forró csokiját, és bepakoljon a zsákjába.

Én az Acatenango csúcsán

Másfél óra alatt szaladunk le az Acatenangóról, a hegyről, ahová ilyen módon biztosan nem térek soha vissza. A jövőben kizárólag saját szervezésben, a tömeget elkerülve vágnék neki a hegynek, mert ebben a formában ez egy szenvedés.

A végére csak kitört normálisan

Visszafelé ugyanolyan káosz megint minden, mint volt idefelé. Persze a sátrakat és hálózsákokat megint az asszisztálásunk mellett juttatják vissza Jocotenangóba. Mostanra annyira elege van mindenkinek ebből a rémálomból, hogy egyre többen szólnak be a sofőrnek, mintha az ő hibája lenne a szervezés.

Jól esik letusolni, és beülni Lacival egy jobb étterembe enni valami értelmezhetőt. Ekkor még nem sejtem, hogy ez életem utolsó vacsorája vele. Csávás Laci barátom pár hónappal azután, hogy hazatért Guatemalából, elhunyt. 42 éves sportember volt. Felfoghatatlan. Nyugodj békében, barátom!

Nyugodj békében, cimbora!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!