Sok gyönörű tengerpartot láttunk az elmúlt években, de egy sem volt olyan szép, mint a guna indiánok által lakott San Blas-szigetek. Az őslakosok megkérik az árát a jónak, de tudjátok mit? Megéri! Még úgy is, hogy a gunáknál lehúzósabb és lenézőbb közösséggel sehol nem találkoztunk utazásunk során.
Hajnali 6-kor dzsipekkel indulunk abba a kikötőbe, ahonnan motorcsónakokkal lehet eljutni a San Blas-szigetekre. Mennénk busszal, de az nincs, így kénytelenek vagyunk fölöslegesnek tűnő, de drága dzsipeket bérelni. Első megállónkat nem messze a tocumeni reptértől tartjuk; bevásárlunk üdítővel és rágcsálnivalóval, mivel Endre elmondása szerint Narasgandup szigetén minden a duplájába kerül, bár a sörön kívül nagyon nem is kapható semmi.
El Llano után lekanyarodunk a pánamerikai autóútról, és végigtekergünk a San Blas-hegységen. Tíz évvel ezelőtt állítólag ez az út volt az ország legrosszabbja, most azonban egy szépen leaszfaltozott, bár nagyon kanyargós sztráda lett belőle. Amíg meg nem érkezünk a hegyek mélyére, nem értjük, minek ide dzsip, de aztán egyre nyilvánvalóbbá válik a szükségessége. Az út egysávosra zsugorodik, olyan a hangulata, mint egy hullámvasútnak. Meg is van az eredménye: nem messze a Guna Yala határától megállót fújok, úgy felfordul a gyomrom.
A Guna Yala szárazföldi területén érintetlen az esőerdő
Nem sokkal később megérkezünk a határra. A Guna Yala teljes autonómiát élvez, és még ahhoz is joguk van az indiánoknak, hogy határátkelőt üzemeltessenek. Ez a belépő oldalon csak annyit tesz, hogy mindenkitől beszednek 20 dollár határátlépési díjat, kifelé azonban kígyózik a sor. A panamai rendőrség minden egyes csomagot átvizsgál drog után kutatva, mivel állítólag a San Blas-szigetek a Kolumbiából érkező kokain első számú útvonala.
A Mirador csapat a beszállásra vár
Három óra elteltével már egy csónakban ülünk. Kissé aggodalmas fejet vágunk azután, hogy guna vezetőink mindenkit ócska neylonok alá tuszkolnak. Az óvintézkedés nem véletlen, bár teljességgel hatástalannak bizonyul a méteres hullámok között. Bő 40 perc után úgy kötünk ki a Paradicsomban, hogy a bugyinkból is csorog a tengervíz. Narasgandup azonban gyorsan feledteti az efféle megpróbáltatásokat.
Megérkeztünk a földi édenkertbe
Gyerekkoromban kalandregények után képzeltem ilyen idilli édenkertnek a Karib-szigeteket. Narasgandup nem nagyobb egy focipályánál, nincs rajta más semmi, csak egy halom kókuszpálma és pár a parton szaladgáló, csigák után kutató szalonka. A sziget egyik végében feltűnik néhány bungaló, ide jöttünk, ez lesz a szálláshelyünk. Nincsen áram, a város zajához szokott fülemnek szokatlan az a csend, amit csak a tenger zúgása tör meg olykor.
Láttatok már ennél szebb szigetet?
Két guna család él Narasgandupon, akik azért építettek viskókat a szigetre, hogy a magunk féle, idillre és nyugalomra vágyó turistáknak legyen hol álomra hajtaniuk a fejüket. Endre Ausel, a fiatal guna srác által üzemeltetett, jobban kinéző bungalókban foglalt a csapatnak szállást. Annyi csupán a különbség a szomszédhoz képest, hogy ezek a bungalók nem akarnak összedőlni, van ajtajuk, és a matrac nincs a végtelenségig kifeküdve. A padló homok, a WC és a zuhanyzó a sziget közepén felállított kajiba. Mikor Endre elmondja, hogy ezért fejenként 80 dollárt kell fizetni, leesik az állam. Tény, a sziget hihetetlenül exkluzív, de hát ezért a pénzért szerintem nem így kéne kinéznie a szállásnak. Mikor azonban megtudom, hogy a szomszéd a tényleg szétszakadt tyúkólakat 50 dollárért adja ki, akkor tényleg levegő után kezdek kapkodni. Nagy kópék ezek a gunák.
Ezekben a bungalókban 80 dollár egy éjszaka
A Mirador csapat gyorsan szétszéled a parton, ki-ki napfürdőzik, ki-ki egy sörrel a kezében a pálmafák árnyékában húzza meg magát. Ha Costa Ricában lennénk, biztosan 10 dollárba kerülne egy üveg, de a Balboa a Guna Yalán is társadalmi kérdés, így szerencsére megússzuk egy dollárból.
Ha a szállás minősége hagy is maga után kívánnivalót, az étel nem. Az árban benne foglaltatik a napi háromszori étkezés, ami egészen kiváló. Ausel családja langusztákat nevel egy, az étkező alatt elkerített medencében, amolyan baromfiudvar módjára. Imádom a tengeri herkentyűket, így az sem zavar, hogy állandóan rizst szolgálnak fel hozzá köretként.
Imádok mindent, ami a tengerből jön
Panamában mintegy 40 000 kuna él. Többségük a többé-kevésbé független autonómiát élvező Guna Yalán telepedett le a spanyol hódítók és más őslakos indiánok elől menekülve. Mivel a San Blas-szigetek nagy hajóval való megközelítése a korallzátonyok miatt szinte lehetetlen volt, ezért évszázadokon át elszigetelve ugyan, de biztonságban éltek. Mindez 1925-ig tartott.
A független panamai kormány már évek óta asszimilálni szerette volna a gunákat, akik megelégelve az erőszakos megnyilvánulásokat, 1925 januárjában összehívták vezetőiket, és egy 26 napos tanácskozás során megállapodtak függetlenségük kikiáltásában. Egy február végi békés fesztivál során guna férfiak kenuba pattantak, és a lakott szigetek rendőrőrsein hatalmas pusztításba kezdtek. 27 panamai rendőrt öltek meg, a többieket pedig túszként tartották fogva. A forradalom két hétig sem tartott, ekkor a gunák békét kötöttek a panamai kormánnyal. Függetlenedniük végül nem sikerült, de az autonómiát megkapták.
Ma már béke van a gunák és a rendőrök között
A szomszédos szigeten, ahová másnap délután megyünk át a csapattal, egy szvasztikás zászlóra leszünk figyelmesek. Csónakosunk meséli el a történetet, miszerint 1925-ben egy német turista tartózkodott a San Blas-szigeteken, s jó barátságba került azzal Waga Ebinkilivel, aki a vezetők mellett részt vett a 26 napos függetlenségi tanácskozáson. Amikor döntés született az önálló guna állam kikiáltásáról, Waga Ebinkili előállt a német srác zászlótervével, ami egy szvasztika volt vörös és sárga alapon. A vezetőknek tetszett az ötlet, így megszavazták Guna Yala lobogójának a tervet. Állítólag ugyanez a srác volt az, aki felbújtotta a gunákat, hogy üssenek rajta a rendőrökön, de hogy mi volt a neve, a csónakosunk nem tudta megmondani. Hogy mi igaz a történetből, nem tudom, de az tény, hogy a gunák annak ellenére tisztelik a szvasztikát, hogy néhány éve új, nyilat és íjat ábrázoló zászlót készíttettek maguknak.
Guna Yala zászlója
A sziget amúgy egészen elképesztő. Amilyen édenkert Narasgandup, olyan koszos és élhetetlen ez az atoll. Amint kiszállunk a csónakból, egy fickó lép mellénk, és közli, hogy be kell fizessük a 3 dolláros belépési díjat. Ezért a pénzért cserébe nem mást látunk, mint egy lepukkant indián gettót, ahonnan öt perc múlva menekülhetnékem támad.
Ez már elég messze van az édenkerttől
A főtérként szolgáló kosárpályát lebetonozták, itt található a téglából épített iskola és valamilyen szállószerűség. Balra kanyarodunk, ahol az utca sárossá válik. A gyerekek a koszban fetrengenek, senki nem csinál semmit, csak lófrál az utcán vagy ücsörög a szegényes bungalójában. Nyoma nincs a fehér homoknak, annál több azonban a szemét. A pottyantós WC-k tenger fölé emelt tákolmányok, az egész tényleg olyan, mintha egy alföldi cigánytelepen átsöpört volna a tornádó. Amikor a kosárpálya túloldalára is átmennénk, ismét elénk lép egy fickó, hogy fizessünk 3 dollárt.
- De hát már fizettünk - szólunk neki oda.
- Az arra a szigetre vonatkozott, ez pedig egy másik sziget - jön a képtelen válasz.
Mint utóbb kiderül, valójában tényleg két külön szigetről van szó, csak a kosárpályával össze lett kötve a két család, s hát a 3 dollár az 3 dollár.
Ilyen egy hétköznapi guna falu
Endre 2012-ben egyik barátjával járt errefelé, akinek egy korábban szerzett lábsebe elfertőződött. Nem volt mást tenni, mint erre a szigetre hozni, ahol egy korábban Munkácson szolgáló kubai orvos vette őt kezelésbe. A guna kórház pont úgy nézett ki, mint bármelyik viskó a szigeten. A padló döngölt föld volt, amin az elfertőződött seb érzéstelenítés nélküli kivágása közben csirkék és malacok ürítkeztek. Áram sem volt, a doki fejlámpa fénye mellett hajtotta végre a műtétet. A szike mellett az egyetlen orvosi segédeszköz az orvos tárcája volt, amire a kaszabolás során Gergő barátunknak rá kellett harapnia.
Tényleg annyira rossz a Szent János Kórház?
A gunák nem kedves emberek. A turista számukra egy két lábon járó dollárjel, ami nem újdonság a számunkra, de az üzlet miatt most már egymáson is csak keresni akarnak. A délután folyamán például a Mirador csapat szálláshelyéhez tartozó partszakaszon egy, a szomszédnál vendégeskedő fiatal pár telepszik le. Minket ugyan cseppet sem zavarnak, de a saját fülemmel hallom, ahogy a nekünk szállást adó család egyik tagja odaszól, hogy vagy fizessenek 5 dollárt fejenként, vagy szépen sétáljanak vissza a saját partszakaszukra. Auselék és a szomszéd között mostanra annyira megromlott a viszony, hogy a sziget belsejében felhúztak egy drótkerítést. Mégegyszer mondom, a sziget nem nagyobb egy focipályánál.
Guna parti őrség
Persze ezek a momentumok eltörpülnek azok mellett az élmények mellett, amiket egy ilyen sziget valójában tartogat az utazó számára. Órákon át képes vagyok nézni a parányi színes halakat a világoskék vízben, aztán a szellőben hajladozó pálmák között ücsörögve rumot kóstolgatni a csapat tagjaival.
Sör legyen és tengerpart!
A gunák annak ellenére, hogy elszigetelten élnek, már nem sokat tudnak mesélni nekünk a kultúrájukról, ráadásul nem is túl beszédes népség. Szerencsére vannak írott formában megőrzött emlékeik, így könnyen szerezhető róluk információ.
Narasgandupon el lehet tölteni néhány napot
Mivel Panamán belül teljes autonómiát élveznek, a közösségre vonatkozó törvényeket azok az öregek hozzák, akik nem csak politikai és világi ügyekkel foglalatoskodnak, hanem egyúttal vallási vezetők is. Ma többnyire a falu öreg bölcsei közül kerül ki a három sahila, vagyis fősámán, de néhány évtizede még az újszülöttek testén látható jeleknek tulajdonították a vezetői képességeket. Az volt a meggyőződésük, hogy a sámán már az anyja méhében hatalmas erővel rendelkezik, így képes őt megölni. Az ilyen kisfiúkat rendszerint a születésük pillanatában elvették a szüleiktől, és tőlük elzárva nevelték fel.
Az öregek tanácsa a napjainkban is rendszeresen ülésezik, ennek helyszíne az ún. onmaket nega. A tanácstermet egyúttal Ibeorgun házának is hívják, aki hitük szerint az istenek közül azért szállt a Földre, hogy megtanítsa az embereknek, miként éljék földi életüket, és milyen szertartásokat végezzenek eközben. Az óceánt a Földanya magzatvizének tartják.
Gyerekek fogják nekünk az ebédet
A mola a nők tradícionális viselete. Olyannyira a kuna identitás jelképévé vált, hogy a közösség beolvasztásáért vívott harcok során a panamai állam többször betiltotta azt, szerencsére sikertelenül. A mola finoman megmunkált textília, amin kuna legendákból származó és a kultúra egyéb elemeiből merített formák láthatók, többnyire állatok vagy különböző geometriai alakzatok.
Alul szoknyát, fejükön piros és sárga fejkendőt hordanak, végtagjaikat színes gyöngyökből álló, nagyon vastag láb- és karkötő diszíti, ami szerintük megvédi őket a rossz szellemektől. A gonoszok rendszerint állatok képében vagy természeti jelenségekben és képződményekben, például viharokban, sziklákban jelennek meg. Nem ritka az orr és a fülkarika sem, valamint népszerű az arc- és testfestés.
Guna lány népviseletben (fotó: Csernoch János)
A gunák között nagyon sok az albínó, ami az antropológusok szerint nem csak annak köszönhető, hogy egymás között házasodnak, hanem annak is, hogy a spanyol hódítás idején a konkvisztádorok nem bántották őket, így könnyedén továbbörökíthették génjeiket. A gunák szerint az albínók feledata megvédeni a Holdat az ellen a sárkány ellen, aki újra és újra visszatér, hogy megegye azt. Ennek vagyunk tanúi holdfogyatkozáskor. Az ősi hiedelmek szerint ilyenkor csak az albínók hagyhatják el az otthonukat abból a célból, hogy nyílaikkal az égre lődözve elűzzék a sárkányt. De nem csak a "fehér indiánokhoz" fűződnek furcsa szokások.
A közösségnek saját gyógyítói vannak. Ha egy nő észreveszi, hogy teherbe esett, rendszerint hozzá fordul. A gyógyító ellátja őt táplálkozási tanácsokkal és felügyeli a gyermek fejlődését, aminek a zökkenőmentes lefolyásáért az apa is legalább annyira felelős, mint az anya. Neki kell ugyanis beszereznie a gyógyteák készítéséhez alkalmas gyógyfűveket, továbbá a terhesség alatt nem szabad ragacsos, tüskés dologhoz - például szúrós halhoz - érnie, mert ez szerencsétlenséget hozhat a terhes anyára, és komplikációt okozhat a gyerek születésénél.
A nagy napon a szülő nőt egy különálló házba zárják, ahol csak ő és a bába van jelen, a gyógyító pedig kívülről hallgatja a fejleményeket. Gond esetén a Mu-igala, vagyis a Mu útja énekkel fordul a megfelelő szellemekhez segítségért. A szülőházból pár nap múlva hazaérkező anya azután a többi gyerekének azt mondja, hogy az újszülöttet egy delfin hozta neki, mialatt a tengerparton sétált, mert a szexuális felvilágosításra csak pubertáskorban kerül sor.
A gunáknál nem a gólya, hanem a delfin hozza a gyereket (fotó: Csernoch János)
A guna gyerekek ma nagyon hasonlóan nőnek fel más közép-amerikai társaikhoz, de egyes, csak a gunákra jellemző ceremóniáknak alávetik őket. Az első ilyenre 2-3 hónapos korban kerül sor, ez az orrcimpa átszúrása a lánygyerekeknél. A ceremóniát Ico Innának, vagyis Tűfesztiválnak nevezik - innentől egész életükben arany orrkarikát kell viseljenek. Sajnos ez a hagyomány kihalóban van, a mostani kislányok egyre ritkábban hordanak ilyesmit.
Nincs az a közösség, aki ne tulajdonítana különleges jelentőséget a lányok biológiai érésének, azaz a termékenység első jeleként bekövetkező menstruációnak. Itt sincs ez másként. A legtöbb indián közösségben a felnőtté válás jele a gyönyörű, hosszú fekete haj első rövidre nyírása, ami itt sem marad el, ráadásul a gunáknál az ún. "virágzást" négy napig tartó locsolkodással is szokás ünnepelni. Ennek hallatán nekem is rögtön a húsvét hétfő ugrott be, de a gunáknál nyoma sincs pirosra mázolt főtt tojásnak, és a hideg vizes fürdő is kicsit drasztikusabban zajlik.
Guna asszony posztót árul (fotó: Csernoch János)
A falu férfijai a lányos háznál kis sátrat építenek pálmalevelekből. Ez lesz a felnőtté serdült lány új otthona a következő négy napban, ahol hiányos öltözékben kell ücsörögjön azért, hogy naponta több alkalommal hideg vízzel nyakon önthessék. A négy nap alatt két férfi a faluból jagua gyümölcsöt gyűjt a lány számára, majd fuvolaszó kíséretében elviszik azt a lánynak. A jaguából kinyert fekete festékkel befestik a bőrét, jelezve a közösség számára, hogy a gyerek elérte a felnőttkort és anyává válhat. A testfestés állítólag megvédi őt a rossz szellemektől.
Az a lány, aki már túlesett a nővé válási szertartáson, táncolhat az Inna Mud-diguit ceremónián is, amit a szüretek után rendeznek. Ez a fesztivál tulajdonképpen egyfajta hálaadás egy Paba Tummat nevű guna istennek.
Lévén a guna közösségekben a legfontosabb szerep a nőknek jut, a lányok teljes értékű felnőtté válását nem győzik elégszer megünnepelni. Az Inna-sud ceremónia célja is ugyanez, de egy kicsit a lányok számára is élvezhetőbb a Tűfesztivál és a "virágzás" után. Néhány napos dínom-dánomot jelent, amikor is a lányos család apja meghívja a falu egész közösségét egy nagy kajálásra. A fesztivál ideje a lány 8 és 12 éves kora között bármikor lehet, azt leginkább a család anyagi háttere határozza meg, hiszen egy többszáz fős falut megvendégelni nyilván nem kis költséggel jár.
A gunák az ételt a tengerből nyerik (fotó: Csernoch János)
A gunák tudnak bulizni, és a vicces szokásokat az élet nagy fordulópontjaira jól kitalálták maguknak. Vannak dolgok, amikkel egyet is tudok érteni velük, ilyen például a próbaházasság. A férjnek szánt srácot négy férfi a menyasszony házához cipeli, ahol beleteszik egy függőágyba, majd rárakják jövendőbelijét. A függőágy alá égő farönköket helyeznek, ami segíti a férfi és a nő összeolvadását. A megpróbáltatások után négy napon át az anyós felügyelete alatt alszanak együtt. Az ötödik napon a vőlegény az apósjelölttel elmegy fát vágni, s mire visszaérnek, a menyasszonynak egy nagy vödör chichát kell készítenie. Ha azt mind megissza, az azt jelenti, hogy mindent rendben talált és komolyan feleségül akarja venni a lányt, ha viszont hagy belőle, akkor elégedetlen a menyasszonnyal és átadja a helyét egy másik fiúnak.
A halottaikat a gunák épp úgy függőágyban temetik a föld alá, mint ahogy azt az arhuacóknál láttuk. Ami a mai napig elterjedt szokás, hogy nem csak a halott személyes dolgait helyezik a sír tetejére, de a legutóbb meghalt személy számára is küldenek valamit. A lélek a halál után továbbfolytatja útját, és a földi élete során elkövetett bűneiért eközben elnyeri méltó bűntetését. A bűntetés mértéke arányos a bűnökkel, a lusta asszonyoknak például hangyáktól hemzsegő kapun kell átmenniük a másvilágra.
A gunák a sírra az elhunytra jellemző tárgyakat helyeznek
Alkoholizálni minden fesztiválon kötelező. Egy guna közmondás szerint, aki nem kap alkoholmérgezést a chichától a fesztiválokon, annak esélye sincs, hogy bejusson az istenek országába. Mi pedig hiszünk nekik, s mivel chichát nem főztek nekünk, a kis bódéban vásárolt rummal kell megmutatnunk, hogy méltók vagyunk a menyországba való belépésre. Ha a túlvilágig nem is sikerül magunkat leinni, abban azért segít a rum, hogy az éjszakát valahogy átvészeljük a szakadt bungalókban...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
