Hódot ettünk Navarino csodálatos szigetén


Az időjárásnak köszönhetően a teljes Dientes de Navarino túrát nem tudtuk megcsinálni, így azonban maradt két napunk, amiket alternatív túrákkal ütöttünk el. A szél miatt nem sikerült ugyan elvitorláznunk Puerto Toróba, de cserébe láthattuk a Laguna Makut és ehettünk hódot. Isla Navarino patagóniai utaztásunk egyértelmű highlightjává vált.

Néhány éve, mikor először Navarino szigetén jártam, együtt utaztam egy hölggyel Puerto Williamsig, aki a Horn-foknál eltűnt vitorlázó férje okán járt a Puerto Navarinó-i tengerészeti hivatalnál. Nem aggódott, számtalanszor történt már velük ilyen. A Horn-foknál beragadni mindennapos történet (elég csak a nagy felfedezők kalandjaira gondolni), tudta jól, hogy a férje biztonságban van, néhány nap és hazatér. Ekkor elkértem a számát, hátha a jövőben hasznát vehetem egy vitorlás kontaktját egy Mirador-túra során. Ez a pillanat eljött, lévén az időjárás miatt nem tudtuk letolni a teljes Navarino-kört, és maradt két teljes napunk a szigeten.

A fickó - ahogy a felesége sejtette - túlélte a Horn-fokot. Bár épp nincs Puerto Williamsben, azt elmondja a telefonban, hogy a hajója a kikötőben áll, a másodkapitánya pedig szívesen elvisz minket egy kétnapos túrára a Beagle-csatorna mentén Puerto Toróba. Meg is beszélek a kapitánnyal egy találkozót, aki két óra késéssel ugyan, de megjelenik a szállónkon. Életemben nem láttam még egy ilyen elfuserált alakot. Olyan, mintha Johnny Depp lépett volna ki a Karib-tenger kalózaiból, de közben legalább annyira zavart, mint Joker a Batmanből. A tengerészek mindig hobók, ezt már megtanultam utazásaim során, de ez a srác tényleg bolond. A hajó tulajdonosa megnyugtat, hogy amint tengerre száll, megnyugszik, úgyhogy nincs mitől félnünk, így végül rábólintunk a túrára.

A kikötő tele van ehhez hasonló régi roncsokkal

Másnap reggel beszállunk az ódon bárkába, ahol elmeroggyant kapitányunk tart nekünk egy másfél órás kiképzést arról, milyen helyzetben mit kell tegyünk. Szerencsére a csapatban van olyan, aki vitorlázik, így a spanyol hajós szakzsargonba nem törik bele a bicskám. Ezután nincs mit tennünk, csak várni, hogy a tengerészeti hivatal megadja a kihajózási engedélyt.

Csodás idő van, ragyog a nap, a szél csak lágyan fújdogál. Engedélyt azonban nem kapunk, mert a csatornában jelenleg 130 km/órával süvít a szél, és amíg az nem megy be 90 km/óra alá, a kisméretű hajók maradnak a kikötőben. Óránként frissítenek, így van időnk elmenni Puerto Williams múzeumába, valamint bedobni pár királyrákos empanadát a kolumbiaiaknál.

Puerto Williams elég unalmas település, ezért jó lenne, ha történne valami

Talán soha olyan nyugodt és szép nap nem volt Puerto Williamsben, mint most, de úgy néz ki, ez a tengereken nem jelent semmit. Elég csak az elmúlt három nap hegyi kalandjaira gondolni, ahol a teljes szélcsendet és napsütést egy percen belül tudta felváltani az orkán erejű szél és jégvihar. Délután háromig várjuk a csodát, mindhiába. A kikötőben töltött hat óra alatt a szélerősség nem csökkent 110 km/óra alá, így dolgunk végezte nélkül távozunk a hajóról. A csapat egy kicsit csalódott, mert jó lett volna látni a Föld legdélebbi lakott települését, ami hivatalosan ugyan Puerto Williamshez tartozik, de azért mégis csak kéttized fokkal délebbre fekszik tőle. Elengedjük.

Ehelyett tartunk egy közös főzöcskézést a refugióban, ahová öt óra magasságáben befut a francia Pasqual. A negyvenes éveinek végén lévő fickó Puerto Williams egyik furcsa figurája. Senki nem tudja mikor jön és mikor távozik, általában véletlenszerűen bukkan fel. Az erdőben él nem messze a Windhond-tótól, ahol három éve kezdett építeni egy viskót magának. Pasqual annyira antiszociális, hogy az életét a Föld legdélebbi településétől kétnapi járóföldre rendezte be villany és más civilizációs hívságok nélkül. Pénzhez csak akkor jut, ha besegít a teherhordásba a szervezett Navarino-túrák során, amúgy halászik, vadászik, gyűjtöget. Köszönés nélkül beveti magát a szállónk fürdőjébe, ahonnan három órán át nem lehet őt kiverni. Hiába kérdezgetjük, mi van vele, mindig csak annyit mond, a fürdő foglalt. Egy idő után kezd zavaró lenni, hogy nem használhatjuk a WC-t, így felhívom Cecíliát, hogy mondja már meg, mi történik.

- Ja, valószínűleg hódot nyúz. Hozta az étterembe.

Mindenféle válaszra gondoltam, csak erre nem. Persze azonnal sikerül kiderítenünk, melyik étterembe is viszi a hódot, úgyhogy másnapra másodmagammal le is rendelünk belőle egy adagot.

Az Ukika negyedben él az egyetlen yaghan túlélő

Utolsó megmaradt napunkra két csillagtúrát tervezek be. Egyik helyen sem voltam még, így végre nekem is jut valami újdonság. Ritkán fordul elő ilyen vezetett túrák során, meg kell becsülni ezeket a pillanatokat. Délelőtt a Laguna del Castor, vagyis a Hód-lagúnához teszünk egy sétát. Bár a Dientes de Navarino tövében láttunk már ilyenből sokat, állítólag ez a környék legnagyobb ilyen képződménye.

A Hód-lagúnához lengaerdőkőn át vezet az út

Az Ukika névre hallgató városrész mellett kanyarodunk fel a hegyek irányába. Ukika az a pár házból álló "negyed", ahol az utolsó élő yaghan asszony él. Cristina Calderón 91 éves, ő törzsének egyetlen megmaradt, az ősi nyelvet is beszélő tagja. Találkozni vele csak úgy lehet, ha az ember megfizeti a tízezer dolláros belépési díjat Ukikába. Hanyagoljuk, irány inkább a hegyvidék!

A város szeméttelepe mellett haladunk el. Bűz és rengeteg madár. Hihetetlen, hogy a keselyűk még ezen a zord helyen is képesek megélni. Ha másra nem, arra azért jó a szeméttelep, hogy könnyedén fotózzunk karakarát és baglyot, amik szívesen csemegéznek a halászok által hátrahagyott, majd ideszállított maradványokból.

A szeméttelep melletti erők tele vannak madarakkal

A szeméttelep után véget ér az út. Egy keskeny ösvényen gyaloglunk sűrű lengaerdők mélyén. Semmi varázslatos nincs benne, olyan, mintha a Bakony egyik érdektelen erdészútján baktatnánk.

Első túrának talán jó volna, de utolsónak kicsit unalmas

Havazni kezd, de nincs fagy, így a hóból nem marad meg semmi. Másfél órás gyaloglás után érkezünk meg a Laguna del Castorhoz, ami nem is annyira lagúna, sokkal inkább mocsár. Valószínűleg a tavat elhagyták a hódok (vagy Pasqual vadászta le őket), így a víz szépen lefolyt, visszaadva ezzel a völgyet az eredeti növénytakarónak, a tundrának. A tundrán bóklászni nem akkora poén, mert soha nem tudhatod, mikor van a tőzegláp alatt össszefüggő vízréteg. Egy fél órát azért elbukdácsolunk rajta, majd visszakutyagolunk Puerto Williamsbe egy könnyed ebédre.

A Laguna del Castorból nem sok maradt, valószínűleg azért, mert a környékről lassan kihaltak a hódok

Remélem, a másik túra látványosabb lesz. Cecília barátnője, a pizzéria tulajdonosa dob el minket a kocsijával az egykori birkatelepre, ahonnan szeretnénk megcélozni a Laguna Makut. Van ugyan ösvény, de csak az első vízesésig, onnantól marad a bolyongás. A fák törzsére itt-ott kiböktek egy piros szalagot, ami a nem létező ösvény útját próbálja jelölni. Néha sikerül alaposan elkavarnunk, de mindig megtaláljuk a visszautat a csapásra.

Ösvény csak a túra elején, a vízesésig van, utána órákon át bolyonghatsz az erdő mélyén

Patakokon kelünk át, amikre szerencsére a hódok hidakat építettek, így ezúttal a bakancsunk száraz marad. Nagy szó ez Navarinón!

Hála a hódoknak nem kell eláztassuk a bakancsunkat

Másfél óra gyaloglás után megérkezünk a második vízeséshez is, így már biztosan tudom, hogy meg fogjuk találni a lagúnát.

Sokadik patagóniai túránk során tudtam csak meg, hogy a lengákon növő parazita gomba ehető. Az íze elég jellegtelen.

Újabb húsz perc bolyongás után végül feltűnik a tó, ami tökéletes lezárása a háromhetes utazásunknak. Talán ez volt az eddigi leglátványosabb Patagónia túránk, pedig túl vagyunk már páron. Bár a Cerro Torre és a Dientes de Navarino nem adta meg magát, de a többi gyalogtúránk tökéletesre sikerült, úgyhogy abszolút elégedett vagyok.

A Laguna Maku sem kevésbé látványos, mint Isla Navarino többi tava

Hosszú, több órás séta után érünk vissza Puerto Williamsbe. Jöhet Pasqual megnyúzott hódja, ami pizzafeltétként végzi. Hogy milyen? Nem mondom meg! Aki kíváncsi rá, az eljön velem egyszer erre a remek szigetre...

Hódos pizzát valaki?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!