Ibaguétól délre nem olyan látványos a táj, mint volt északra, de azért megérte tenni egy kitérőt ebbe az irányba is. Újra utazhattunk egy dömper billencsében, láthattuk a Chicala-vízesés hét lépcsőjét, valamint rácsodálkozhattunk a pancse indiánok által hátrahagyott petroglifekre Piedras de las Letras szikláin. A végén még egy badlandet is láttunk.
Miután kipipáltuk a Combeima-kanyont, úgy döntünk, a várostól délre eső vidéknek is adunk egy esélyt. Egy Payandéba tartó buszra szállunk fel a reggeli órákban, aminek határában leszállunk annál az elágazásnál, ahonnan a sofőrünk szerint a Cascada Chicala gyalogszerrel könnyedén elérhető.
Az erdővel borított, de a Kolumbiától megszokott zöldnél kissé fakóbb dombokon át poros földút kanyarog be a hét szintet számláló vízesésig. Bár a zuhatag nem több, mint öt kilométerre található a főúttól, nem kell végig gyalogolnunk, mivel negyed óra múltán megáll mellettünk egy akkora dömper, aminek csak a kerekei a nyakamig érnek. Nagy élmény egy ilyen hatalmas monstrum billencsében utazni, még ha Argentínában anno meg is fogadtuk, hogy ilyen járműbe többé be nem szállunk.
A CEMEX üzeme Payande határában
Utastársunk a kolumbiai mérnök, Fernando, aki a közeli, mexikói tulajdonú cementgyárnál, a CEMEX-nél dolgozik technikusként. A billencs épp az egyik kőbányához tart, és szívesen elfurikáz minket a vízeséshez vezető bekötőútig, ami kb. három kilométerre van innen. Mégsem háromszáz kilométert utazunk vele, mint anno a Gran Chacón.
Nem olyan látványos, mint a Combeima-kanyon, de megéri errefelé is túrázni egyet
Az elágazástól sétálunk. Hogy ne kelljen felesleges kanyarokat tennünk, letérünk a széles földútról; a rövidítésnek hála néhány perc alatt egy keskeny folyóhoz érkezünk. Épp a bakancsoktól készülünk megválni, hogy átkeljünk a vízen, amikor egy kolumbiai család ér utol bennünket és intenek, hogy pattanjunk fel a furgonuk hátuljára, ők is a vízeséshez igyekeznek.
A Cascada Chicala bejáratánál egy kisebb tisztás húzódik, ami épp megfelelő parkolóhely azoknak a kirándulóknak, akik kocsival érkeznek a parkba. Kifizetjük a fejenként 3000 pesós belépőt, majd a festői szépségű hegy oldalában óriási kövekből és sziklákból épített ösvényen indulunk neki a zuhatagoknak.
A Chicala-vízesés első lépcsője
A Chicala nem egy vízesés, hanem annak egész sorozata, melyek közül ugyan egy sem magasabb tíz méternél, de így is varázslatosak. Az első két vízgyűjtő medencében a helyiek népszerű pancsolóhelyeket alakítottak ki, aminek partján üdítőt, sült kolbászt és mangót árulnak. Hiába van hétköznap, elég sokan vannak, ezért a tumultustól menekülve a távolabbi meghitt és magányos kis zuhatagokhoz sétálunk.
Bár hétköznap van, így is sokan vannak a Chicala-vízesésnél
Nem tudjuk, ki meddig marad és este merre megy kocsival, ezért már a koradélutáni órákban nekivágunk a visszafelé vezető ösvénynek. Ezúttal át kell sétáljunk a folyón, majd a kitaposott útról olykor letérve, keresztülvágva az erdő borította dombokon délután 4 óra magasságában visszaérkezünk a főúthoz. Ekkortájt áll meg mellettünk egy újabb kolumbiai család autója, akik konstatálva, hogy európai turistákhoz van szerencséjük, lelkesen követelik, hogy velük utazzunk Payandéig még akkor is, ha a kocsi amúgy teli van és legkisebb, 12 év körüli fiuknak ehhez a csomagtartóba kell bepaszíroznia magát. Ezt persze vele együtt Endre is örömmel megteszi. Payandéban aztán búcsút veszünk a kedves családtól. A városka elég jellegtelen, nem ad nyomós okot a huzamosabb ideig tartó itt tartózkodásra, ezért egy isteni lulólé után felülünk egy Ibaguéba tartó buszra.
Másnapra továbbutazást terveztünk, de Endre az internetet bújva egy szokatlan névre bukkan: Piedra de las Letras. Egy prekolumbián kori petroglifről van szó, amit egy Valle de San Juan nevű faluból lehet elérni gyalogszerrel. Naná, hogy módosítjuk a másnapi programot!
Valle de San Juan főterén
Reggel ismét a buszterminálra vezet az utunk, nem sokkal később pedig a poros Valle de San Juanban találjuk magunkat. A falu latin mivoltához képest nem túl hangos, de így is sok falubeli éli hétköznapi, ráérős életét az utcákon. Amikor a sziklarajzok pontos helye felől érdeklődünk, készségesen nyújtanak felvilágosítást, bár abban nem sikerül egyetértésre jutniuk, hogy a kövekbe vésett ábrákat a falu végétől 15 percnyire vagy másfél órányira találjuk majd. Az igazság az, hogy mindkettő távol áll a valóságtól, de legalább az irány helyes.
Ilyenek az utcák Valle de San Juanban
A falu határában lassan elfogynak a színesre mázolt házak, széles, szikkadt földút visz tovább nyílegyenesen. Olykor a mellettünk elszáguldó motorok tetőtől talpig beborítanak minket porral, de ettől még cseppet sem veszítünk lelkesedésünkből.
Táj Piedras de las Letras felé
Jó negyven perce gyalogolunk a középkori firkák után kutatva, amikor egy kerítés mögött feltűnnek végre a hatalmas sziklák, az oldalukon kőbe vésett pálcikaemberekkel és furcsa, négyszögletű alakzatokkal. A kerítés kapuja nyitva áll, így könnyűszerrel kerülünk közelebb a sziklarajzokhoz, igaz, ebben némi akadályt jelent az a tengernyi jejen, amiket felriasztunk a combig érő fűből. Alig pár perc alatt ellepik szabadon hagyott végtagjaink minden négyzetmilliméterét.
A Piedras de las Letras petroglifjeit a pancsék készítették
Néhány fotó után visszamenekülünk a faluba, és úgy döntünk, Rovira felé vesszük az irányt. Ez nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek hangzik, Valle de San Juanból ugyanis csak estefelé közlekedik arrafelé busz. Bízunk benne, hogy sikerül autót fognunk az innen nem messzi elágazásnál, csakhogy odáig is el kéne valahogyan jutni. Néhány perc múlva egy középkorú üzletember és unokaöccse Bogotá felé száguldó autójában találjuk magunkat, akik szerint az általunk kinézett úton nem közlekedik semmi, de azért sok sikert kívánnak a tervünkhöz. Mivel a városka jó negyven kilométer ide, így nem vágunk neki gyalog.
Erit teljesen szétették a jejenek
Legalább húsz percig aszalódunk a napon az út szélén, mire végre megjelenik egy pick-up, ami Rovira irányába kanyarodik és hajlandó minket elvinni. Egy tanyára tart, ami féltávnál található. A sofőr azzal nyugtatgat minket, hogy onnan egész sok furgon megy Rovirába, úgyhogy lesz fuvarunk.
Egy darabig egy rossz minőségű földút méretes kátyúiban bukdácsolunk, miközben fotózzuk a szomszédos hegyoldal akácfáinak árnyékában hűsölő bivalycsordákat.
- Ez az egész egyetlen emberé. Több mint ezer bivalya van - adja tudtunkra a sofőr felesége, aki az anyósülésen ücsörög.
Gyerekek a Santa Rosa veredán
A furgon egy Santa Rosa nevű veredán tesz ki minket, aminek határában egy régi bánya, Minas del Sapo fekszik. Falan elveszett városa után nem vágyunk újabb romos bányaépületekre, így csak kiszállunk a kocsiból, és leintjük azt a tuktukot, ami érkezésünk után pár perccel fut be a tanyabokorra. Néhány fiatalt hozott Rovirából, akik teljesen lefagynak, mikor megpillantanak minket. Erre sem sok turista fordulhat meg.
Rovira felé meglepően szép a táj
A tuktukos mindössze 16 000 pesót kér a fuvaráért, ami a fél órás menetért semmi. Amint kipattanunk a tuktukból Rovira főterén, ömleni kezd az eső. Szerencsére az effajta trópusi viharok rendszerint épp olyan gyorsan távoznak, mint amilyen gyorsan érkeztek, így nem ázunk bőrig a városban tett rövid sétánk során.
Rovira
Rovira nem különösebben látványos, gyorsan nyugtázzuk, hogy semmi keresnivalója itt egy magunkfajta turistának. A szokványos unalmas csirkeebéd után kikutyagolunk a buszterminálra, hogy visszatérjünk Ibaguéba.
Rovira temploma
Már épp a jegypénztárnál sorakozunk, amikor kiszúr minket egy fiatal tuktukos srác és erősködik, hogy menjünk el vele a Valle de los Muñecosba. A név magyarul nagyjából annyit tesz, hogy "Kis kedvencek völgye", ami elég érdekesen hangzik ahhoz, hogy rábólintsunk az unszolására. Cseppet sem bánjuk meg döntésünket, ugyanis a völgy egy festői környezetben fekvő badlandet rejt. Olyasmi, mint volt Venezuelában a Yay-sivatag.
- Innen nem messze van egy lagúna. Azt is megnézik? - érdeklődik a tuktukos.
A Valle de los Muñecos kellemes meglepetés a nap végére
Persze, hogy megnézzük. A tó nem nagy szám, de legalább Rovira minden látványosságát kipipáltuk. Ez a tuktukos sem kér sokat, a fél órás furikázásunkért mindössze 8000 pesót számol fel. Mintha a környéken ingyen lenne a benzin. Visszavisz minket a városba, ahol még sikerül elkapnunk a délután 6-os buszt Ibagué felé...
Csak egy tó, semmi más
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
