Jezsuita missziók I. - Angolul beszélő német telepesek


Bolívia egyik legkésőbb felfedezett vidéke a ma Chiquitana névre hallgató országrész. A trópusi szárazerdőkben és szavannákon élő nomád indiánközösségeket a jezsuiták vették gondozásba, de nem sokáig izmozhattak az őslakosokkal. A spanyolok nem nézték jó szemmel autonóm törekvéseiket, így az első templom megalapítása után kevesebb mint 80 évvel szedniük kellett a sátorfájukat. Ami hátramaradt, az néhány világtól elzárt koloniális városka, amik akár Bolívia első számú látnivalói is lehetnének, csak szörnyen nehéz őket megközelíteni.

Hat, azaz hat bolíviai jezsuita misszió került fel az UNESCO Világörökség listájára az ún. Jezsuita körből, már csak ezért is gondoljuk úgy, hogy érdemes pár napot rászánni életünkből Bolívia eme eldugott szegletére. Minden útikönyv, sőt, még a Wikipédia is azt írja, hogy az első missziót 1691-ben alapították San Javier néven, de San Ramón-i szállásadónk ad egy kis felvilágosítást:

- Mindenki azt hiszi, hogy San Javier az elsőnek alapított misszió, pedig a jezsuiták előtte egy évvel megépítették Santa Rosa kápolnáját.
- Nincs is Santa Rosa a térképünkön - értetlenkedünk.
- Pedig higgyetek nekem! Santa Rosa volt az első jezsuita település. Itt van tíz kilométerre, a mototaxik 10 bolivianóért odavisznek titeket.

Santa Rosa volt az első jezsuita település, mégsem része a Világörökségnek

Szállásadónk, Diego nem hazudik. A mototaxik valóban 10 bolivianót kérnek a menetért, ami nem tart negyed óránál tovább. Santa Rosa de la Mina (csak a pontosság kedvéért) két kilométerre fekszik a San Javierbe vezető úttól. Egy apró falu, ahol érkezésünkkor épp népgyűlést tartanak. Arról mesél a polgármester az összegyűlt ötven falulakónak, hogy a gringók mennyire lenézik a bolíviaiakat és ez a helyzet tarthatatlan. Pompás az időzítés, sunnyogva oldalazunk el a "tömeg" mellett a falu szélén álló kápolnához, ami zárva van. Motorosaink azt mondják, a polgármestertől kell elkérni a kulcsot, de erre most épp nem tartjuk alkalmasnak az időpontot. Körbefotózzuk a több mint 300 éves épületet, majd visszavitetjük magunkat San Ramónba.

Chiquitaniai életkép

Az első jezsuita templomnál nem jártunk sikerrel, na de majd most. Mázlinkra pont indul egy busz San Javier felé, így negyven perc múlva már a jezsuita kisváros főterén mászkálunk. Mind a templom, mind a főteret szegélyező épületek a 18. századból származnak; Kolumbia óta nem volt ennyire koloniális hangulatom.

San Javier templomának díszes frontfala

Itt is népáradat van. Mint utóbb kiderül, ma valamilyen nemzeti ünnep van szerte Bolíviában. Gyerekek vonulnak fel és alá, trombitálnak, dobolnak és zászlót lengetnek. Kicsit elég a nyüzsiből, így félrevonulunk a szállónkra, majd a késő délutáni órákban újból kimerészkedünk. Az utcákon sehol egy lélek, minden csendes és nyugodt. A templom is zárva tart, de egy öregúr, aki a bejáratnál ücsörög, azt mondja, hogy este 7-kor mise lesz, így biztosan kinyit. Úgy is történik. Végre látunk belülről egy jezsuita templomot, és hát leesik az állunk. No nem a klasszikus, arannyal futtatott, fából készült oltár, hanem a gyönyörűen megfestett mennyezet miatt.

A jezsuita templomok mennyezete mindenhol mesés

San Javiert 1691-ben alapították a jezsuiták, akik azért érkeztek Chiquitanába, hogy az itt élő nomád közösségeket megtérítsék. 1767-ben aztán a spanyolok kirakták a szűrüket, így a megkezdett missziós munka abbamaradt. A templomok az enyészeté lettek, de a városokat az idő közben megjelenő telepesek belakták. 1972-ben egy svájci szerzetes és építész, bizonyos Hans Roth újította fel a templomokat, amik 1990 óta a Világörökség részét képezik.

San Javier temploma is a Világörökség része

Másnap reggel Concepción felé vesszük az irányt, amiről a nálunk lévő Lonely Planet csak annyit ír: itt található a legszebb jezsuita templom az egész országban. Felkapjuk zsákjainkat és - tömegközlekedés hiányában - kiállunk stoppolni a falu határába. Az elmúlt két balul elsült stoppolásunk után már okosabbak vagyunk; az első kisbuszt, ami megáll, azonnal az árról kérdezzük. Bár a családját szállítmányozza a srác San Javierbe strandolni, gond nélkül benyögi a 15 bolivianós árat fejenként. Mégsem 180, mint volt San Ignacióban.

A templomok "hátsó udvara" sem akármilyen

Concepción jóval nagyobb San Javiernél, de ez csak a poros utcák számában mutatkozik meg. A főtér a koloniális épületekkel pont akkora, mint volt San Javierben, s hogy őszinte legyek, nem érzékelem, hogy mitől is szebb az itteni templom. Két dolog azonban feltűnik: elsőként az, hogy minden utca neve német eredetű, másodikként pedig az, hogy a harangtorony külön áll a templomtól.

Concepción főtere és a különálló harangtorony

Fotózunk párat, majd visszasétálunk a külvárosba, ahol szeretnénk buszt fogni San Ignacio de Velascóba, Chiquitana legnagyobb városába. Bár San Ignaciót közel 50 000-en lakják, mégsem könnyű odajutni. A jegyárus csaj közli, hogy egy körül indul egy kisbusz, de a jegyet majd akkor adja el, ha az már megérkezett. Semmi probléma, gondoljuk, és beülünk egy tápláló rizses csirkére az egyik kifőzdébe. Húsz perc múlva, mire visszaténfergünk a jegyárus csajhoz, azt látjuk, hogy vagy két tucat ember ücsörög a járdán.

- Minden jegy elkelt, sajnálom - veti oda a csaj.
- De hát mi voltunk az elsők, a busz pedig még sehol - hőzöngünk.
- Túl sokan jöttek, ezért el kellett adnom a jegyeket. Majd jön egy másik kisbusz négy óra felé.

Concepción főtere

Hiába is hőbörögnénk. Ez Bolívia, ahol bár a turista mindenért többet fizet, mégis ő az utolsó a sorban. Mi is leülünk a járdára három kertészgatyás mennonita mellé. A mennoniták közel 250 éve letelepedett német földművesek, akik megtagadva a modernizációt úgy éltek mostanáig, mint őseik. No persze mint minden, ez is változik. Ma már többségük nem lóval közlekedik, hanem traktor vontatta, vasúti kocsira hajazó vagonnal. A mellettünk ülő hármas gond nélkül szürcsöli a kólát, ami 20-30 éve még skandallum lett volna. Ami maradt, az a népviselet és a nyelvük. A férfiak kantáros gatyát, kockás inget és szalmakalapot, a nők több rétegű szoknyát, fehér zoknit, topánkát, a fejükön pedig kendőt viselnek. Mindenki szemüveges, hihetetlenül fehér bőrű, az arcuk pedig nagyon furcsa. Azt mondják, kizárólag egymás között házasodnak, ezért néznek ki egy kicsit defektesnek.

Mennonita tömegközlekedés

Mikor hallgatjuk őket, nem tudjuk eldönteni, hogy ez most angol vagy német. Persze tudjuk, hogy német, de ez a német nagyon más, mint amit én a középiskolában tanultam. A számokat tisztán angolul mondják, a szavak többségét is angolos akcentussal ejtik ki, mégis németesen hangzik az egész. Tanultam korábban, hogy a német és az angol egy tőről fakad, de csak most szembesülök vele, hogy ez mennyire igaz. Annyira bámuljuk őket, hogy végül a három fickó megkérdi tőlünk, honnan jöttünk. Mikor megemlítjük, hogy magyarok vagyunk, az egyikük büszkén újságolja el - persze hibátlan spanyollal -, hogy néhány éve járt Tirolban, mert az ő családja onnan származik. Beszélgetnénk velük hosszabban is, de közben megérkezik a kisbusz, amit a két tucat ember - köztük a három mennonita - megrohamoz, majd pár perc múlva elvesznek a városszéli porfelhőben.

Ücsörgünk, arra várva, hátha előbb befut az öt órási járat, mire feltűnik egy szakadt csirkebusz. Meg vagyunk mentve, jó esetben még naplemente előtt megérkezünk San Ignacióba.

Concepción után az út egészen szörnyű állapotban van. Szerencsére itt nincs felázva a talaj, mint Amazóniában, így egész gyorsan haladunk, cserébe azonban nyelhetjük a port. Az ilyen dzsungelmobilokról tudni kell, hogy azokat házilag barkácsolják, hogy működőképesek legyenek, ezért a kaszni régen nem úgy néz ki, mint egykoron. Minden pórusán dől be a por, így azért imádkozunk, bárcsak esni kezdene. Imánk meghallgattatik, Santa Rosa de la Roca magasságában cseperegni kezd az eső. Hála Istennek nem esik sok, csak annyi, hogy ne fulladjunk meg a hátralévő másfél órában.

Santa Rosa de la Roca felett gyűlnek a zivatarfelhők

Hat órakor futunk be San Ignacióba. A külvárosban tesz le minket a busz, ahonnan gyalog indulunk szállást keresni. Minden szállón elképesztő összeget mondanak, 300 bolivianónál olcsóbb szoba egyszerűen nincs. Nem értem hogy lehet, mikor San Ramónban és San Javierben is simán megaludtunk 100 boliviano körül, de a tény attól tény marad: San Ignacio a legdrágább bolíviai kisváros.

Sötét éjszaka van, mire rátalálunk egy munkásszállóra, ahol a büdzsénknek megfelelő árú szobát kapunk. Egészen hihetetlen, hogy egész Dél-Amerikában Bolíviában költünk legtöbbet szállásra, abban az országban, amit mindenki az olcsóságáról ismer. Aztán persze megtudjuk, hogy San Ignacio miért drágább még a drágánál is. No de erről majd a következő bejegyzésben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!