Kanyonközi bénázás


Van úgy, hogy az ember hiába próbálkozik valami alternatív ötlettel, nem jön össze. Többe kerül, napokig tart, a végén pedig marad a hagyományos út. Így jártunk mi is a Colca- és a Cotahuasi-kanyon közötti szakaszon, de hát ettől kalandos az utazás. Ha nem szivatjuk be magunkat az úttalan utakon, akkor nem láttuk volna kitörni a Sabancaya-vulkánt, nem bámulhattuk volna a Colca mély árkát Aplaónál és nem stoppoltunk volna hiába hat órán át Csokibombánál.

Minden útikönyvben és netes fórumon fellelhető információ alapján a Cotahuasi-kanyonba csak egyetlen módon lehet: Arequipából egy éjszakai busszal. A Cotahausi a Colca-kanyontól északra, Arequipa pedig délre van, így eszünk ágában sincs visszautazni 6 órát, hogy utána 12 órát jöjjünk ugyanebbe az irányba. A történethez az is hozzátartozik, hogy ezidáig megúsztok a belépő megvásárlását a Colca-kanyonba, amit visszafelé utazva valószínűleg számonkérnének rajtunk. És itt álljunk meg egy pillanatra.

2007-ben - ha jól emlékszem - 15 solt kellett fizetni a Colca-kanyonba való belépéshez. Furcsáltam egy kicsit a dolgot, mivel a Colca nem nemzeti park, de még csak nem is természetvédelmi terület, egyszerűen csak egy kanyon. A belépőhöz nem járt semmi, még egy térkép se. 2009-től ugyanezért a belépőért már 35 solt kellett letenni az asztalra. Az ember fizet pár évig, cserébe várná, hogy történik valami infrastruktúra fejlesztés, útépítés, templomok felújítása, stb. De semmi.

Kilátás az Ampato-vulkánra a Huambo közeléből

Idén a belépő ára 70 solra emelkedett, ami kb. 6000 Ft. Mikor csoporttal vagyok, természetesen fizetem mindenkinek, hogy ne legyen vita, de mikor így édes kettesben utazgatunk Erivel, már többször meggondolja az ember. Nem vagyok spúr, aki egy darab narancsra is alkuszik, de a pofátlanságnak van határa. Néhány év leforgása alatt a Colca-kanyonba a belépő ára az ötszörösére emelkedett, viszont ezért a turista semmit nem kap. A sok látogató miatt az utak és az ösvények egyre rosszabb állapotban vannak, a falvak házai omlanak össze, a szemét ugyanúgy áll halomba, mint korábban.

Cabanacondéban elkap minket egy nő, hogy nála kell megvenni a belépőt (ez is meglepő, mert korábban felszálltak a buszra és ott ellenőrizték a jegyet). Kérdezem, mennyi, mintha életemben először járnék itt. Játszom a hülyét, hogy nincs 140 solunk, éppen csak annyi pénzünk van, hogy megérkezzünk másnap Pedregalba (a Colca-kanyon délnyugati kijárója) és ott keresnünk kell egy automatát, meg különben is csak átutazóban vagyunk, egyetlen itt töltött éjszakáért amúgy sem fizetnék ekkora összeget. A művelet bejön, a csaj elenged, így fellélegzünk, nem szabadítanak meg minket két napi budgettől.

Huambóban senki nem érti, mire várunk

Másnap, tartva magunkat a hazugságunkhoz, elindulunk Pedregal felé. A nálunk lévő térkép jelöl egy utat keresztül a hegyeken a városba, s nem kis meglepetésünkre busz is indul Cabanacondéból hajnali 5-kor. Hihetetlen, hogy a turisták mennyire ugyanazon az útvonalon mozognak. Amíg a Chivay-Cabanaconde szakaszon a buszon ülők fele gringó volt, a Cabanaconde-Pedregal távon csak mi vagyunk külföldiek. Az okát igazából nem értem, a Colca-kanyon legszebb látványa ugyanis Huambo felé tárul a szemünk elé. Balra a Hualca Hualca tűnik fel, előre a Vulkánok-völgye, jobbra pedig maga a kanyon. A havas csúcsok mögül egyszercsak kibukkan a Sabancaya füstölgő kúpja.

Huambóba reggel 7-re érkezünk. Hogy milyen megfontolásból ácsorgunk két órát annak főterén, valószínűleg csak a buszsofőr tudja, bár így legalább van időnk bekapni egy klasszikus perui reggelit, bőrös csirkeszárnyat rizzsel. Az út Huambóból Pedregalba nem kifejezetten tetszetős. Ahogy ereszkedünk lejjeb, úgy válik ismét egyre sivatagosabbá a táj. Az egész út nincs 80 kilométer, mégis 5 órán át tart. Mindent elmond a vidék járatlanságáról, hogy ez idő alatt egyetlen szembejövő kocsival sem találkozunk.

A Colca-folyó ilyen csodákra képes a Csendes-óceánhoz közel

Pedregal egy igazi sivatagi porfészek. Elképzelem, hogy 30 éve itt még ugyanolyan nádbungallók voltak mindenfelé, ahogy a partvidék mentén szinte mindenhol, s ahogy a semmiből emelkedett egy húszezres város annak minden megoldatlan problémájával, mint a szemét, a vízellátás vagy az úthálózat. A buszterminálnak se találtak még igazán helyet, pedig az éppen lenne bőven. Délután 2 óra van. Az éjszakai busz este 8 körül ér ide, ráadásul ha lehet, megúsznánk az éjszakai menetet, így úgy döntünk, irány Aplao.

A kisbusz Pedregal másik végéből indul, így mototaxiba (az itteni tuktuk) pattanunk, és végigcsalinkázunk a csodás város még csodásabb főútján. Emlékszem, a Budapest-Bamakót többször megjárt Tomi barátom pár hete azt mondta velünk erre járva: "Csak nem Mauritániában vagyunk?".

Az út Aplaóba egészen lenyűgöző. Amint lekanyarodunk a Panamericanáról, a Colca-folyó völgyében tekergünk fel Aplaóba. A megfogalmazás helytelen, ugyanis hiába esik Aplao közelebb az Andokhoz, a Colca ezen a részen is olyan mély kanyont vájt, hogy a folyóparton álló városok alacsonyabban vannak, mint az óceánhoz 50 kilométerrel közelebb fekvő települések. A szürke sivatagi homokba egy 500 méter mély árkot vájt magának a folyó, s míg mi az unalmas és poros homokdűnék között tekergünk a kanyon oldalában, addig alattunk egy virágzó völgy terül el.

Kilátás a Colca völgyére Chuquibamba felől

Aplao meglepetésünkre egy nagyon hangulatos és tiszta kisváros, az egyik legrendezettebb azok közül, ahol eddig megfordultunk Peruban. Szálláslehetőség is van bőven, ráadásul nem drágán, 30 solért egész kellemes kis szobát kapunk közvetlen a főtéren. Az egyetlen idegesítő dolog, hogy a sivatag és folyó találkozása tökéletes terep a puripuriknak (ez a venezuelai elnevezése a muslinca méretű vérszívóknak), ezért hiába van kellemesen meleg, nem lehet rövid gatyában és papucsban flangálni az utcán.

Másnapi tervünk, hogy eljussunk végre a Cotahuasi-kanyonba, még pedig nappal, hogy láthassuk a Coropuna havas csúcsát. Aplaóban kötik az ebet a karóhoz, kizárólag éjszakai busz megy arrafelé, ne is reménykedjünk másban. Nem lennénk mi, ha feladnánk a küzdelmet, így felülünk egy buszra, ami az utolsó aszfaltúton elérhető településre, Chuquibambába visz. Erinek tetszik a név, konzekvensen Csokibombának hívja a falut, de nem ezért töltünk itt egy napot.

Hiába stoppolunk órákon át, nem kapunk fuvart

Sajnos itt végleg eldől, Cotahuasiba valóban nem lehet máshogy eljutni, csak éjszakai busszal. Egész áldott nap ücsörgünk a falu kivezető útján, de egy lélek nem megy arrafelé. Hat órányi stoppolás után feladjuk és visszavánszorgunk a falu termináljára. Ide este 10 után egyszerre három busz is befut, vadászva az utasokra. Az amúgy álmos Chuquibamba ilyenkor elevenedik meg, a fél falu odacsődül, hogy bámulja a benzingőzt eregető tunningbuszokat. A megemelt tengely, a hatalmas és redős gumik azonnal megmagyarázzák, miért is nem megy arrafelé semmi. Az út olyan rossz minőségű, hogy csak erre a célra átalakított buszok, teherautók és dzsipek tudnak rajta végigmenni.

Éjfél körül buszunk megáll valahol a végtelen nagy semmi közepén. Az ablak be van fagyva, nem látni semmit, néhány család mégis leszáll. Állítólag a Coropuna oldalában van egy falu, oda igyekeznek gyalogosan. Nem értem a peruiakat, minek éjszakai buszokkal bénázni és szívatni a népeket, ha ezt az utat napközben is meg lehet tenni.

Kilátás a Cotahuasi-kanyonra 4500 méter magasból

Hajnali fél 3-kor futunk be Cotahuasiba. Ez az időpont érkezésnek a legrosszabb. Bár csak 2700 méter magasan vagyunk, hideg van, egy teremtett lélek az utcákon, amik egyébként fel vannak túrva. A szegényes falucska amúgy nagyon hangulatos ilyenkor, a vörös vályogházakról lekopó fehér festék és a növények által benőtt cseréptetők a lámpa fényében szívmelengető érzéssel töltenek el. Egyetlen szállót találunk nyitva. 20 sol egy kétágyas szoba, és a folyosó végi zuhanyzóból tűzforró víz folyik. Nem kell más a boldogsághoz egy napi pornyelés után...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!