1985. november 13. Kolumbia egyik legszomorúbb eseményének a dátuma. Ekkor tört ki ugyanis az 5310 méter magas Nevado del Ruíz, aminek iszapárja elpusztította Armero városát. A világtörténelem negyedik legnagyobb természeti katasztrófája 22 000 emberéletet követelt. Elmentünk Armeróba, és felkerestük annak az Omaira Sáncheznek a sírját, akinek haláltusáját anno élőben közvetítette a televízió.
Mariquitába kevesebb mint fél óra alatt érkezünk meg. Pont olyan meleg van itt is, mint volt Hondában, az azonban szembetűnő különbség, hogy errefelé újra van élet az utcákon. Rengeteg mangostino árust látunk, ami nem véletlen, hiszen Mariquita környékén vannak az ország legnagyobb mangostino-ültetvényei.
Klasszikus utcakép Mariuqitában
A délután folyamán szeretnénk majd továbbutazni Armerónak, ezért a cuccainkat lepakoljuk az odainduló busztársaság csomagmegörzőjében, majd a nyakunkba vesszük a várost. Bogotá környékén sokan rémisztgettek minket azzal, hogy Mariquita nagyon veszélyes város, de rá kell cáfoljunk a híresztelésekre. Mariquita tök jó hely, és egész sok látnivalóval büszkélkedhet. A széles, fákkal szegélyezett utcák, az egykori csendes, koloniális jellegű óváros abszolút megérnek pár óra bóklászást.
A Calle 7 és a Carrera 3 sarkán egy régi zárda romjai láthatók. A Santo Domingo-templomot és annak kolostorát egy 1805-ös földrengés pusztította el, csak a főbejárat fala és a templomtorony maradt meg belőle.
A Santo Domingo-templom maradványai
Két sarokkal odébb, a főtéren emelkedik a San Sebastián-templom, amit bár 1553-ban alapítottak a spanyolok, felszentelni csak száz év múlva sikerült nekik. A 20. század elején egy földrengésben leomlott a tornya, aminek a helyére egy igen csúnya, fehér valamit sikerült biggyeszteni. Amúgy a főtéren áll Gonzalo Jimenez de Quesada, spanyol konkvisztádor szobra, aki itt, Mariquitában halt meg 1579-ben. Quesada nevéhez köthető Bogotá megalapítása, a sogamosoi Nap-templom felgyújtása és a muiszkák legyőzése.
A haldokló Gonzalo Jimenez de Quesada szobra
A főtér északi végében található a Casa de la Expedición Botánica, ami José Celestino Mutis botanikai gyűjteményét és életét mutatja be. Mutis Cádizban született 1732-ben, ahol kémiát és biológiát tanult, majd 1760-ban Dél-Amerikába utazott, hogy ott botanikai kutatásokat végezzen. Mivel a király húsz éven át nem támogatta az expedícióit, Mutis megélhetés céljából beállt az egyházhoz. 1772 és 1783 között papi tisztséget vállalt Mariquitában, de tudományos álmait nem adta fel. Végül a spanyol király több mint húsz évnyi várakozás után támogatásáról biztosította Mutist, így a természettudós megkezdhette több évig tartó utazását a Rio Magdalena mentén. Az expedíció során közel 2700 növényfajt jegyzett le, ezzel Mutis az egyik legnagyobb hatású botanikusa lett a kontinensnek. A múzeum amúgy pici, valószínűleg csak a botanikára érzékenyeknek nyújt bármiféle élvezetet. Mi is hamar elunjuk a tévelygést a számtalan latin név és színes rajz között.
Mariquita egyik gyarmati időket idéző utcája
A főtértől két sarokra található a La Ermita-kápolna, amit egy Krisztus-jelenés hatására emeltek a 16. század végén. A kápolna Tolima legfontosabb zarándokhelyévé tette Mariquitát, a húsvéti körementre minden évben ezrek látogatnak el.
A La Ermita-kápolna több mint 400 éves, ezért ráfér a felújítás
A várostól hét kilométerre található a Cataratas de Rio Medina névre keresztelt vízesésrendszer. Taxival jutunk el a bejárathoz, ahol két fiatal srác szedi a belépőt. 6000 pesót gombolnak le rólunk fejenként, ami elég sok ahhoz képest, amit kapunk. Maradjunk annyiban, hogy vízesést egyet sem látunk, inkább csak zubogókat, amiknek az aljában kisebb lagúnák jöttek létre. Fürdőzésre tökéletes a hely, de a látványtól nehéz elolvadni.
A Cataratas de Rio Medina fürdőzésre kiváló, fotózásra kevésbé
Végigjárjuk a folyó mentén kialakított tanösvényt, amin itt-ott táblák tűnnek fel. A táblákon ijesztő legendák, rémmesék olvashatók olyan erdei lényekről, akik gyönyörű nő képében csábítják el a rengetegben bolyongó férfiakat, és megölik, sőt, megeszik őket. Mivel Kolumbia férfiai nem épp a hűség mintaképei, az asszonyok előszeretettel rémisztgették a fiúgyermekeket ehhez hasonló rémtörténetekkel. Ismervén a kolumbiaiakat nem hiszem, hogy ezek a legendák elrettentő példával álltak volna elő.
Eri Mohánnal, a kolumbiai jetivel pózol
Stoppal jutunk vissza Mariquitába. Egy anya és fia vesz fel minket a terepjárójukba. Narancsot és mangostinót termesztenek, éppen visznek fel a városba pár láda gyümölcsöt eladni.
Mariquitában bepakoljuk a zsákjainkat a következő buszba, ami Armero felé igyekszik, és megkezdjük utazásunkat Tolima mélyére. Az út nem túl izgalmas, egy széles folyóvölgyben haladunk Guayabal településéig. Guayabal 1985-ig nem volt több egy egyszerű veredánál, aztán Armero tragédiája egyik napról a másikra várossá tette. Az addig mindössze néhány család lakta tanyabokorból hirtelen egy 10 000 lakosú város lett, lakóinak többsége az armerói katasztrófa túlélői. A házak újak, jellegtelenek, nincs miért itt időzzünk, így le se szállunk a buszról, hanem továbbutazunk az innen pár kilométerre délre fekvő Armeróba.
1985. november 13-án, éjjel 11:30-kor 30 méter mély iszap árasztotta el a várost, megölve annak mintegy 22 000 lakóját. A város fölé emelkedő Nevado del Ruíz már szeptember óta növekvő aktivitást mutatott, míg nem ezen a napon először délután 3-kor, majd utána este 9-kor is kitört. Főleg a második kitörés volt katasztrofális, ugyanis a 30 kilométer magasba feltörő forró gázok megolvasztották a vulkán gleccsereit piroklaszt árat bocsátva a lentebb fekvő völgyekre. A piroklaszt ár keveredett a Rio Lagunilla vizével, ami lejjebb lahart, vagyis iszapárt képzett, és alig két és fél óra alatt elérte Armerót.
A délutáni kitörés után a hatóságok többször próbálták értesíteni Armero lakóit, de a füstoszlop miatt a tornyok nem tudták közvetíteni a rádiójelet. Armero lakóit álmában érte a lahar, 22 000-en lelték halálukat az iszap alatt. Csak a város magasabban fekvő részei maradtak meg, az ott élők Guayabalban leltek menedéket.
Armero elég szörnyen néz ki
Armero ma egy hatalmas kiterjedésű, modernkori romváros, a 20. század Pompejije. A buszról a múzeum bejáratánál szállunk le, ahol egy idősebb úr, a tragédia egyik túlélője fogad minket. Épp el kell mennie, de a kezünkbe nyom egy térképet, amivel sikerül eligazodnunk az erdővel sűrűn benőtt házak és utcák között. Sajnos a nagy zsákjainkat nincs hová letennünk, így húsz kiló málhával végunk neki a város felfedezésének.
A főút mellett egy kórház és egy iskola épülete fogad minket. Főleg az iskola gyerekek által színesre festett falai töltenek el minket szomorúsággal. Az úttól lejjebb még feltűnik pár romos épület, utána azonban csak erdő és erdő. No meg rengeteg jejen. Utoljára talán a Gran Sabanán volt szerencsénk ennyi vérszívóhoz, fél óra alatt egy egész tubus szúnyogriasztót permetezünk magunkra, mindhiába.
Az egykori iskola megfakult fala
Negyed óra izzasztó kutyagolás után beérünk a város egykori főterére. Itt már nem nagyon vannak házak, csak egy emlékmű jelzi, hogy ez volt Armero központja. Az emlékmű mögött kereszteket látunk. Mivel az elhunytak többségét soha nem találták meg, ezért ezek a keresztek jelzik, korábban hol laktak és érte őket a halál.
Armero egykori főtere, amit ma az Élet parkjának neveznek
Az armerói tragédiának egy 13 éves kislány, Omaira Sánchez volt az emblematikus áldozata. Omaira túlélte az iszapárt, viszont beszorult két gerenda közé, és képtelen volt onnan kimászni. Bár sikerült megközelíteni, a katasztrófavédelmisek három nap küzdelem után sem tudták kiemelni őt az iszapból. 60 órás haláltusáját a TV tulajdonképpen élőben közvetítette, végül fényképezők és kamerák kereszttüzében halt meg.
A neki állított kereszt a várostól jó húsz percnyi sétára, egy tisztáson áll. Zarándokhely lett belőle, sokan visznek virágot és játékokat Omaira emlékére. Egy velünk egykorú párral futunk össze a keresztnél. Bernardo az iszapár túlélője, apján kívül mindenkije meghalt a katasztrófában.
- Apámmal épp Bogotában voltunk valamilyen ügyet intézni. Reggel hallottuk a rádióban, hogy mi történt odahaza. Azonnal visszautaztunk, de a városunk már nem volt sehol. Még csak öt éves voltam, de tisztán emlékszem, amikor visszaérvén Bogotából megpillantottuk Armerót. Édesanyám, nagyszüleim, mindegyik testvérem meghalt. Csak mi éltük túl apámmal - meséli.
- Guayabalba költöztetek?
- Nem. Képtelenek voltunk a környéken maradni. Bogotában élek. Édesapám azóta elhunyt, de megígértem neki, hogy amíg tudok, minden évben ellátogatok egyszer Armeróba.
Omaira sírjánál
Visszasétálunk a főúthoz, és a cambaói elágazásnál fogunk egy buszt Libanóba. Már sötétedik, mire sikerül szállást találnunk a kellemes klímájú kisvárosban. Armero azt hiszem örökre megmarad az emlékezetünkben.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
