Kolumbiának elege lett a járványból


Kolumbia nem az az ország, ahol az emberek bármit elfogadnak járványkezelés címén. Errefelé nem lehet csak úgy bezáratni és tönkretenni teljes gazdasági szektorokat, mivel minden politikai döntés társadalmi retorziót von maga után. Kényszerből utazom Marsellába, Chinchinába és Santa Rosa de Cabalba, és bár ezúttal nem látok semmi olyat, ami miatt elalélnék, a kolumbiai emberek politikához és társadalomhoz való viszonyulása miatt mégis azt mondom: ez az ország a világ legjobb helye!

Véget ért a több mint háromhetesre nyúlt utazásunk Kolumbiában. Kicsit féltem, milyen lesz egy év után újra utazni, de szerencsére minden klappolt. Az első két nap lezárásokból fakadó sokkja után minden a helyére került, és a pandémiának hála még többet is láttunk, mint azt előre terveztük. Ha nincs a járvány, ki tudja, mikor jutottam volna el Gámbitába?!

Amilyen a fogadj Isten, olyan az adjon Isten - szokták volt mondani. Esetünkben ez teljesen igaz, ugyanis pont úgy végződik az utazásunk, ahogy elkezdődött. Reggel 7-kor kéne induljunk a pereirai repülőtérre, de a bérelhető terepjárók placcán azt mondják, nincsen autó, mivel mától leáll Kolumbia közlekedése a tervezett tüntetések és útlezárások miatt.

Salento főterén sorakoznak a terepjárók, csak ma nem mennek sehová.

A kolumbiai kormány a soronkövetkező, negyedik hétvégére is be akarja záratni az éttermeket és vendéglátóhelyeket, a lezárások okozta gazdasági problémára pedig egy adóemelésről szóló reformcsomagot nyújtott be a parlament elé. Kolumbia nem az az ország, ahol a társadalom sokáig vegzálható. Egy pár héttel ezelőtti közvéleménykutatás szerint a járvány csak a negyedik legfontosabb kérdés 2021-ben Kolumbiában. Az embereket az egy év pandémiás őrület ellenére sokkal jobban foglalkoztatja az esőerdők állapota, a kábítószertermelés okozta problémák és a munkanélküliségi ráta romlása a fiatalság körében. Az az elmúlt három hétben nyilvánvalóvá vált, hogy a járvány Kolumbiában nagyvárosi probléma, a vidéki embereket abszolút hidegen hagyja, mi történik Bogotában vagy Medellínben. Ők szeretnék élni az életüket; kiülni esténként a főtérre sörözgetni, szabadon találkozni a családtagjaikkal. És hallani sem akarnak arról, hogy a kormány hibás járványkezelésének ők igyák meg a levét adóemelés formájában. Bár túraszervezés szempontjából nem örülök az útlezárásoknak, mélységesen tisztelem a kolumbiai társadalmat azért, hogy él a demokratikus jogával, hajlandó kiállni az igaza mellett. Ilyesmi otthon elképzelhetetlen lenne.

Marselláról semmit nem tudtam, így meglepetésként ért, hogy milyen szép

A terepjárósok adnak egy telefonszámot, Julianét, hátha tud rajtunk segíteni. Tud, így ha kicsit megkésve, de megindulunk egy kisbusszal Pereira felé. Az út jó részén Julian a telefonján csüng, hogy kiderítse, mely utakat mely irányból zárták le. Így keveredünk be Pereira nyomortelepeire, amiken nem olyan jó végigautózni, mint az Andok kacskaringós útjain.

Sikerül időben a reptérre érnünk, így a csapat gond nélkül haza tud repülni. Én azonban maradok még négy napot, ezért megkérem a sofőrünket, tegyen ki Pereira határában, hátha sikerül fognom egy buszt Marsella felé. Kicsi rá az esély, de talán mázlim lesz. Naná, hogy az lesz! Pont akkor érkezik a busz, amikor a hátsóülésről előkaparom a hátizsákomat. A jegyszedőtől megtudom, ez az utolsó járat, ma már több kocsi nem indul Marsella felé.

Marsella sokkal szebb, mint Salento, csak a környéke nem olyan látványos

A Zona Cafeterát sokan Kolumbia legszebb vidékének tartják, de én ezzel nem értek egyet. Engem kifejezetten untatnak a dimbes-dombos kávéültetvények, a kávéüzemekből áradó rothadó bűz pedig iszonyatosan taszító. Az egyetlen pozitívuma a vidéknek a falu; a Zona Cafetera községei egyszerűen meseszépek. Salento és Filandia után Marsellába is beleszeretek, pedig a színes utcaképen kívül nincs itt nagyon semmi.

A Hotel Carmenben szállok meg, ahol én vagyok az egyetlen vendég. A szálló tulajdonosa igazi vírusrettegő; mikor belépek a szállóra, még a cipőm talpát is lespricceli fertőtlenítővel. Nem segít a helyzeten, hogy kicsit köhögök. Ambalema óta olykor rám tör a szárazköhögés, amire próbáltam ugyan szedni gyógyszert, de semmi hatása nem volt.

Marsella főtere egy igazi ékszerdoboz. A színes házak előtt asztalok sorakoznak, amik a délelőtti órák ellenére mind foglaltak. Maszk persze nincsen senkin. Teljesen más a település hangulata, mint volt Salentóé.

A Kultúra Háza eléggé rendben van

Felkeresem a Kultúra Házát, aminek folyósóin megelevenedik a 19. századi Marsella. A régi fotók alapján elmondható, Marsella az elmúlt 150 évben csak annyit változott, hogy az utcákat leaszfaltozták, lovak és öszvérek helyett pedig autók és motorok parkolnak a kocsmák előtt.

Kilátás Marsellára a Mil Ochentától

Érdekes még a városi temető, valamint a kilátás a szomszédos domb tetejéről. Negyven perc sétával érem el a Mil Ochenta névre hallgató kilátópontot, ahonnan nem csak Marsellára, de a Rio Cauca völgyére is szép kilátás nyílik.

A Botanikus Kertet csak miattam nyitják ki

A völgy felől esőfelhők kezdenek gyülekezni, ezért visszabaktatok a szállásomra. Az eső este hét óra felé hagy alább, gondolom, itt az ideje a vacsorának. Az ám, csakhogy Marsellában este 6-tól kijárási tilalom van. Remek! A szálló tulajdonosa szerencsére tud nekem ételt rendelni, így éhen nem, csak esti fotók nélkül maradok.

Másnap reggel továbbutaznék Chinchinába, de a napi egyetlen terepjáró délelőtt 11-kor indul, így van időm Elsétálni Marsella botanikus kertjébe. A park bár nem tart nyitva, velem kivételt tesznek. Egy fiatal lány az üzemeltetője, aki azt mondja, a pandémia óta nem látott erre külföldit, ezért csak miattam kinyitja a kaput. Vezetőt is kapok magam mellé egy kutya személyében.

A park nem egy nagy szám, leginkább a San Gil melletti Gallineralra emlékeztet, bár attól valamivel kisebb. A lány ragaszkodik hozzá, hogy a lezárás ellenére írjak valamit a látogatói könyvbe, amibe rajtam kívül ezidáig csak egy francia írt, nagyjából négy évvel ezelőtt.

Errefelé nincsenek nagy hegyek, de a táj így is szép

Az út Chinchinába ugyanolyan, mint volt Pereirából Marsellába: egy-két tanyabokortól eltekintve nincs itt más, csak kávé és kávé.

Sokakat feldobnak, engem azonban untatnak a kávéültetvények

A másfél órás utazás végén befutunk Chinchinába, ahol ismételten minden a kávéról szól; a főtér legnagyobb szobra is egy kávés bögrét formáz. Maga a város amúgy elég ronda, itt már nyoma sincs a színes házaknak és hangulatos sörözőknek.

La Estrellához hasonló tanyabokrok színesítik az utazást Chinchinába

Nincs miért Chinchinában időznőm, így fél óra bóklászás után felülök egy Santa Rosa de Cabalba tartó buszra. Santa Rosa környékén találhatók Kolumbia leghíresebb termálfürdői, s bár nem vagyok egy strandkakas, turisztikailag érdekelnek a létesítmények.

Chinchinában az égvilágon semmi nincsen

Santa Rosát fél óra alatt érem el, szállást találnom sem telik sokkal több időbe. A várost sok belföldi turista látogatja, de azok többsége nem a központban, hanem valamelyik termálfürdő saját resortjában foglal magának szállást. A Hotel Casona Realban nincsen rajtam kívül senki, így 40 000 pesoért, alig több mint 11 dollárért egy nagyon pofás kis szobát sikerül kifognom.

Santa Rosa de Cabal csak egy fokkal jobb hely, mint volt Chinchiná

Santa Rosa csak egy hajszálnyival szebb Chinchinánál, túl sok látnivaló azonban itt sincsen. Felsétálok a dombtetőn álló modern katedrálishoz, aminél kevés ocsmányabbat láttam eddig életemben. Talán csak San Salvador El Roasrio temploma fogható hozzá rondaságban. Az azonban pozitívum, hogy az amúgy nem túl bájos utcaképet azzal próbálják feldobni, hogy a házak homlokzatára felfestik a környék madarait. Elképzelem, milyen jól nézne ki egy-két alföldi falu, ha az ottani Kádár-kockákat valami hasonlóval dobnák fel.

Santa Rosában tudják, hogyan lehet feldobni egy amúgy nem túl szép házat

Santa Rosában 8-tól van a kijárási tilalom, de ez a tüntetőket nem igazán érdekli. Délután 4-kor kezdenek gyülekezni a főtéren, de még éjjel 11-kor is megy az üvöltözés és a kergetőzés a rendőrökkel. A recepciós azt mondja, kezd bedurvulni a helyzet, mert Calíban belelőttek a tüntetőkbe. Holnapra Santa Rosába is nagy tüntetést terveznek.

Ritka ronda katedrálisa van Santa Rosának

Bár érdekel maga a demonstráció is, elsősorban nem azért maradtam még négy napot Kolumbiában, hogy egymást csépelő tüntetőket és rendőröket bámuljak egész nap. Szeretnék felkeresni néhány termálfürdőt és vízesést, ha már erre járok.

Camperóból Santa Rosában sincs hiány

A piacon fogok egy camperót, ami 20 000 pesóért eldob Don Lolo étterméhez. Az étterem mögött vezet egy út a völgybe, aminek végében állítólag van egy vízesés. Nincs sok időm megfordulni, mert pontban délben érkezik egy másik campero, ami a San Vicente termálfürdőhöz megy.

Rohamléptekben ereszkedem le a völgybe, aminek alján összetalálkozom egy lánnyal, Nataliával és két sráccal (Andrés és Mauricio), akik Mauricio kutyájával, a nagyra termett Tarával tartanak a vízeséshez. Pereirából jöttek, ahol elmondásuk szerint iszonyat nagy zűr van.

A vízeséshez le kell ereszkedjek a völgy aljába

- Tegnap este agyonlőttek a rendőrök egy gyereket, akit az apja vitt ki a tüntetésre. Haver! Nem tudom mi lesz ezzel az országgal, de nem haladnak jó irányba a dolgok - meséli Andrés.
- Ti nem tüntettek?
- Dehogynem! Elvagyunk pár órát a vízesésnél, aztán megyünk vissza Pereirába. Véget kell vetni Duque ámokfutásának, meg ennek az egész pandémiás hülyeségnek. A kolumbiaiaknak elegük van ebből az egészből.

Három pereirai fiatallal és a kutyájukkal túrázom el a Don Lolo-vízeséshez

Közben elered az eső, az ösvényt pedig elönti a víz. Mivel a Cocora-völgyben szétázott bakancsom máig nem száradt meg, sportcipőben tolom, ami pár perc alatt megadja magát. Holnapután ebben kéne repüljek.

A Don Lolo-vízesés nem egy nagy eresztés, s lévén időm se nagyon van, nem élvezem sokáig Natalia, Andrés és Mauricio társaságát. Visszarohanok az étteremhez, ahol még arra is van időm, hogy bedobjak egy kólát. A pincértől tudom meg, hogy a deles campero az utolsó, ami San Vicentébe megy, mivel pár perce bemondta Risaralda kormányzója, hogy délután 2-től háromnapos kijárási tilalom lép életbe az emelkedő esetszámok miatt. Hogy mi?! 11-kor bejelenti, hogy 2-től kijárási tilalom? És aki - teszem azt - ebben a három órában nem hallgat/olvas híreket? Ha lent maradok a srácokkal csak úgy dumálni két órát és lemaradok az utolsó lefelé menő camperóról, hogy a fenébe jutok vissza a városba?! Ja, nyilván az esetszámok miatt, nem ám a harmadik napja tartó tüntetések végett! Kezdem magam Santiagóban érezni, ahol 2019 októberében sikerült belecsöppennünk Erivel és Barangóval a chilei lábos forradalomba.

A Don Lolo-vízesésből mindössze ennyi látszik

A campero pontban délben befut az étterembe. A sofőr azt mondja, ő ma az utolsó ezen az útvonalon. Ha akarok, felmehetek vele a termálfürdőhöz, de ő csak fordul és jön is vissza. Ez van! Lemondhatok a környék legismertebb látnivalójáról.

A San Vicente amúgy álomszép helyen fekszik; 3200 méter magasan építették fel a köderdők mélyén. Sajnos fotókat nem tudok lőni, mert ahhoz idő kéne, ami ugye nincs, de az biztos, hogy ide még egyszer visszajövök.

Kettőre visszaérek a szállásomra, három óra felé pedig gyülekezni kezdenek a tüntetők a főtéren. A rendőrök körbeveszik ugyan a teret, de nem piszkálják a tömeget. Mintha ők sem vennék komolyan a kijárási tilalmat. A tegnapi kergetőzés ellenére ma békésen beszélget egymással tüntető és hatalmi szerv, nem tűnnek egymás ellenségeinek. Mindez valószínűleg azért van így, mert közben híre ment, hogy Calíban, ahol a legvéresebbek az összecsapások, sok rendőr átállt a tüntetők oldalára, így az itteni szervek kivárnak.

Kolumbiában a kijárási tilalom nem írja felül az alapvető alkotmányos jogokat, gyülekezni, tüntetni szabad

Este 6-kor teherautók és traktorok lepik el a főteret. A fuvarozók teljes blokádot hirdetnek holnap hajnali 6-tól, nem csak a nagyvárosokat, de a jelentősebb utakat is le fogják zárni. Tök jó, csak nekem holnap valahogy el kéne érnem a repülőmet Pereirában.

Az esti tüntetés békésen ér véget Santa Rosában. A reggeli hírek szerint Pereirában ismét volt lövöldözés, Calíban, Medellínben és Bogotában pedig már százezrek vannak az utcákon. Belegondolok, hogy odahaza februárban a végtelenségig kiherélt vendéglátói szakma képes volt azon összeveszni, lehet-e tüntetni járvány idején, kijárási tilalom mellett (végül persze megint győzött a lustaság), ezek az emberek pedig egymásba karolva mennek neki a teljes politikai elitnek, hogy ne a népen verjék el port a helytelen járványkezelés miatt. Bravó, Kolumbia!!!

Reggel 6:30-ra jön értem a taxi. A sofőr azt mondja, elvisz Pereira határáig, de a reptérre nem tud, mert minden út le van zárva a városban. Tényleg így van. A fuvarozók teherautókból álló blokádot emeltek Pereira határában, amin motorral sem lehet áthajtani. Hátamra veszem a hátizsákom, és sétálok. Azt legalább lehet. Átverekedem magamat a kamionok között, majd jó két kilométer után megérkezem egy benzinkúthoz, ahol a belvárosi taxik forognak. Sikerül az egyik sofőrt rábeszélnem, hogy vigyen el a reptérre, bár nem rajong az ötletért, mert nem szeret behajtani a nyomortelepre. Végül elérem a repülőmet, így hazatérhetek. Abba a Magyarországba, ahol a társadalom ezerszer megosztottabb, mint az amúgy roppant színes, de sokkal összetartóbb kolumbiai nép.

A közlekedés ellehetetlenítésével üzenik a kolumbiaiak, unják a kormány pandémiára adott válaszait

A bogotái repülőtéren kötelező antigén tesztet csináltatnom. A köhögésem ellenére negatív az eredmény. Repülhetek! Csak nem tudom, hogy akarok-e. Ha nem várna otthon a család, biz' Isten maradnék. Olyan jó volt kiszabadulni az otthoni pandémiás őrületből, és olyan jó volt látni, hogy Kolumbiában nem lehet az embereket úgy megvezetni, ahogy otthon a magyarokkal teszik. Minél előbb vissza!

Viszlát Kolumbia! Remélem, nemsokára visszatérhetek!

(Odahaza kiderült, hogy a negatív PCR- és antigén teszt ellenére átestem a Covidon, valószínűleg exportáltam egy jó fajta delta-variánst Kolumbiába. Minimál tünetekkel megúsztam, a fáradtságot a jetlag és a másnap kombójának tudtam be. A csapatból csak a szobatársam kapta el tőlem, pedig megállás nélkül egymás után húzogattuk a rumos üveget a csapatból mindenkivel. A szobatársam egy kétnapos hasmenéssel úszta meg a dolgot, aminek tüneteit egy rossz hamburger megevésével magyaráztuk.)

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!