Guayanát (nem összetévesztendő a szomszédos országgal, Guyanával) az utazók többsége hajlamos elintézni az Angel-vízeséssel és a Roraima megmászásával. Ez hatalmas hiba, mert ha valami, akkor a tepuik és a Gran Sabana megérdemel egy hónapnyi utazást. Mi a 10-es út menti vízesésekkel, a Salto Kamával, a Quebrada de Jaspéval és a Salto Yuruaníval kezdtük a környék megismerését.
Carúpanóba por puestóval, vagyis iránytaxiként funkcionáló, kivénhedt Dodge-dzsal jutunk el. A Karib-tenger partján fekvő csúnya kikötőváros meglepően csendes. A boltok zárva, csak egy-két ember mászkál az utcákon. A koszos buszpályaudvar is olyan, mintha evakuálták volna; sehol egy busz vagy micro. A sofőr azt mondja, a buszosok sztrájkolnak, ezért ha Maturínba szeretnénk utazni, jobban járunk valamelyik kollégájával.
A kolléga 900 bolívart kér az útért, ami hivatalos árfolyamon számolva több mint 200 dollár, de a Rio Caribe-i váltásunknak hála csak 60. Tíz dollár fejenként, ami egész biztosan triplája annak, mintha busszal utaznánk, viszont nem nagy pénz egy majd 200 kilométeres útért. Sim, Adam, Luke és Liam is rábólint az összegre, így néhány perc múlva már hasítjuk is az aszfaltot.
Hihetetlenek ezek a negyven éves Dodge-ok. Európában biztosan totálkárosnak minősítenék őket, itt azonban simán használhatók akár még fuvarozásra is. Maturínt három óra alatt érjük el. Mivel a város Venezuela egyik legveszélyesebb települése, egyikünknek sem áll szándékában hosszasan itt időznie, így még mielőtt befutnánk a terminálra, megkérdezzük a sofőrünket, nem vinne-e el minket egész Ciudad Bolívárig újabb 900 bolívarért.
- Nem. Nincs kedvem - kapjuk a flegma választ.
- De hát kétszer annyit kereshetne - böki oda Slim, aki egy keveset beszél spanyolul.
- Ez a 900 bolívar kitart vagy egy hétig. Jövő héten már a felét sem érné. Úgyhogy inkább visszamegyek Carúpanóba sörözni, aztán jövő héten állok csak újra munkába - fagyaszt le minket.
A napról napra inflálódo bolívar miatt a venezuelaiak nem szeretnek előre gondolkodni. Félretenni nincs értelme, mert az árak gyorsan változnak, így aki teheti, elbulizza az utolsó fillért is. Így válik lassan a virágzó szocializmus nihilizmussá.
Megérkezünk a Gran Sabanára
Végül egy másik por puestóval jutunk el Ciudad Bolívarba, mivel a buszosok Maturínban is sztrájkolnak. Az Orinoco-síkságon tett ötórás utazásunk iszonyú unalmas, elhanyagolt legelőkön és tüskés szavannákon át vezet a kátyúkkal teli országút. Ciudad Bolívart jól ismerem korábbi útjaimról, így tudom hol fogunk megszállni: a Posada Don Carlosban. A német tulaj az 1990-es években nyitotta a turistaszállóját, akkor, amikor Venezuelában virágzott az idegenforgalom. Ma ha naponta van egy-két vendége, sokat mondok, ezért nagyon megörül, mikor kicsiny nemzetközi csapatunkat nála szállásolom el. Kiveszünk egy hatágyas apartmant, amiért fejenként mindössze hat dollárt kell fizessünk. Trinidad és Tobagón ennek négyszeresét kérték el tőlünk a Posada Don Carlosnál százszorta leprább helyeken.
A srácoktól másnap reggel búcsút veszünk, mivel mi utazunk tovább délnek, ugyanis szervezni kell a nemsokára érkező Mirador-csapat túráit a Roraimára és az Akopán tepuihoz. Hiába győzködjük őket, hogy tartsanak velünk, mert a Gran Sabana Dél-Amerika egyik legszebb vidéke, az elmúlt három nap sokkolta őket és félnek, hogy spanyol nyelvtudás nélkül csak folyton átvernék őket, úgyhogy intéznek négy buszjegyet az éjszakai járatra Méridába, ahonnan Kolumbia felé veszik az irányt.
Kora hajnalban, 6:30-kor indul a buszunk Santa Elenába. Az ütött-kopott busz az egyetlen, ami nappal közlekedik, és az egyetlen, amit az állami busztársaság üzemeltet, így azon túl, hogy az út során bámészkodhatunk a busz ablakából, még a töredékét sem kell fizessük az átlagos viteldíjnak. Fejenként 179 bolívart, vagyis kevesebb mint 12 dollárt fizetünk a buszjegyért, ami egy 600 kilométeres útért egy vicc.
A caracarák a Gran Sabana tipikus madarai
Ami azonban nem vicc, az a guardia, vagyis az utak biztonságáért felelős katonai szervezet, aminek tagjai utaznak a turistákra. Két évvel ezelőtt az egyik ellenőrzőpontjuknál akarták elvenni a laptopomat és fényképezőmet, mert nem volt nálam a származásukat igazoló számla. Végül elengedtek, de csak azután, hogy segítettem nekik a kínai laptopjukon hozzáadni a kedvenceikhez pár magyar pornóoldalt. Ezúttal mázlink van, egyik megállónál sem keltünk feltűnést, de ehhez az is kell, hogy az összes ellenőrző pontnál Erit a földre ültessem, nehogy észrevegyék a szőke tincseit.
A Gran Sabana, vagyis a "Nagy Szavanna" egy hatalmas füves pusztaság, aminek egyhangúságát itt-ott hatalmas táblahegyek, itteni néven tepuik törik meg. A Guyanai-hegyvidék igazából egy ősföld, 2,5 milliárd éves felszínét a külső erők alakították olyanná, amilyennek ma ismerjük. Egyes részeit, amik kőkemény gránitból és módosult homokkőből állnak össze, a földtörténet évmilliárdjai sem tudták kikezdeni. Ezek az ősföldből visszamaradt kőkockák a tepuik. Ahol azonban győzött az erózió, ott egyhangú dombvidék alakult ki, amit ma végtelenbe vesző mezőség borít.
Emberi jelenlétnek a busz ablakából nézve nyoma sincsen, pedig a Gran Sabanát elvileg az emberek hozták létre. A feljegyzések szerint az 1920-as években apró pemón falvak alig pár év alatt vadászat közben felégették maguk körül az erdőket pusztán azért, hogy a vadat kikergessék a sűrűből. Nehezemre esik elképzelni, hogy egy alig pár ezer fős közösség miként tudott néhány év leforgása alatt egy közel Magyarország nagyságú területet így a tűz martalékává tenni. Egy dolog biztos, ami visszamaradt, az egy terméketlen szavanna, ahol nem marad meg szinte semmi. A vadnak mára nyoma sincsen, így a pemónok is inkább a turizmus felé fordultak. Ma a legtöbb közösség valamilyen természeti szépség tövében vert gyökeret.
A Gran Sabanán a legjobb, amit tehetsz, hogy stoppolsz
Santa Elenába este hat után futunk be. A szállónk az a Posada Michelle, ami Santa Elena egyetlen hátizsákos szállója. Évről évre egyre rosszabb állapotban van, mivel a kevés turista nem hoz annyi pénzt, hogy maradjon keret a renoválásra. A következő két napot a túra szervezésével töltjük. Rádiózom Wonkén és Yunek faluval, valamint privát repülőket intézek az Akopán lábához, majd onnan Canaimába. Mikor a lényegi dolgokat végre elintéztük, úgy döntünk Erivel, hogy kikapcsolódás céljából felkeressük a 10-es út mentén sorakozó vízeséseket.
A Quebrada de Jaspe egészen hihetetlen hely
Szerencsére ismerem Venezuela állami térképészét, Emiliót, akinek nagy szerelme ez a vidék, s aki korábban számos hasznos információval szolgálnt már nekem a Gran Sabana látnivalóival kapcsolatban. Például azzal, hogyha haladni is akarunk, akkor jobb bérelni egy dzsipet és azzal utazni, mert sok vízesés nagyon messze esik egymástól. Erre nincs pénzünk, így marad a nem túl sűrűn közlekedő busz és a stoppolás. Ez utóbbi válik be leginkább, de azt tudni kell, hogy a venezuelaiak nem szívesen vesznek fel stopposokat.
- Ha párban stoppoltok, félnek majd felvenni titeket, mert két idegen együtt errefelé mindig veszélyesnek hat. A legrosszabb, ha egy nő egyedül stoppol, mert azt feltételezik, hogy ő a csali, és a bozótban ott rejtőznek a rablók - ezt már Fabianótól tudjuk meg, egy brazil hippitől, aki a Salto Kamánál vesz fel minket, s aki hozzánk hasonlóan stopposként kezdte, majd vett egy 40 éves Volkswagen kisbuszt, s azóta ahol teheti, segíti a hozzánk hasonlókat.
A Quebrada de Jaspe alapkőzete egy ritka ásvány, a jáspis
Fabiano nem hazudik. Egész Gran Sabana-i utazásunk alatt csak kolumbiaiak és brazilok vesznek fel, ha venezuelai meg is áll, csak pénzért hajlandó elvinni minket. Első megállónkig, a Quebrada de Jaspéig busszal utazunk. A Jáspis-patak onnan kapta a nevét, hogy a folyómedert vörös és sárga jáspiskő alkotja, ami a 2,5 milliárd éves Guyanai-hegyvidék egyik ritka ásványa. A végében álló aprócska vízesés amúgy a helyiek egyik kedvenc pancsolója.
Innen egy kolumbiai család visz minket San Franciscóba, ahol muszáj megkóstolni a helyi ínyencséget, a csípős hangyát. Mivel a Gran Sabanán a kaszaván kívül más nem terem meg (így a chili sem), viszont csípőset enni kell, ezért a pemónok hangyasavból gyártanak csípős szószt. Felejthetetlen élmény, de kóstolás előtt mindenképp rendelj ki egy liter vizet.
San Francisco az egyetlen település a Gran Sabanán Santa Elenától északra. Ebéd után találkozónk van Omarral, pemón barátommal, aki majd a Mirador-csapatot guidolja a Roraimán. A legnagyobb tepuira magában az ember nem mászhat fel, kötelező helyi vezetőt bérelnie, ami egyébként indokolt is, mert a tepui tetején nagyon könnyen el lehet tévedni.
Eri a Salto Yuruanínál
San Francisco de Yuruanít mintegy kétszáz pemón család lakja, akiknek többsége vagy az útszéli evőkben főzöcskéz a Roraimára tartó turistákra, vagy hordárként csatlakozik a csoportokhoz. Omart is hordárként ismertem meg egy 2011-es túrámon, azóta tartom vele a kapcsolatot. Lebeszélem vele a túránk részleteit, majd elsétálunk a falutól négy kilométerre található, hat-nyolc méter magas, de vagy ötven méter széles Yuruaní-vízeséshez.
Egy lélek nem él itt, de ez érthető, mivel a puri purik a legkeményebbeket is futásra késztetik. A puri puri egy muslica nagyságú vérszívó. Nem olyan szende lelkű, mint a szúnyog, ami először körbedöngi az embert, hanem azonnal támad, ráadásul csapatostul. Mi sem időzünk sokat a Yuruaní-vízesésnél, hanem lestoppolunk egy kamiont, ami a Pacheco-patakhoz visz minket. Kolumbiai sofőrje győzköd minket, hogy tartsunk vele Valenciába, mert a 30 órás út alatt halálra unja majd magát, de meggyőzhetetlenek vagyunk.
A Quebrada Pacheco vízesése
A Pacheco úgy 20-25 méter magas lehet, a patakmedert pedig itt is vörös jáspis alkotja. Az éjszakát sikerül itt töltenünk, bár az itt sem kis létszámban előforduló puri purik megnehezítik a sátorállítást. Négy család lakik itt mindössze, akik tojással és sajttal kínálnak.
A puri puriknak hála nem egyszerű a sátrazás a Gran Sabanán
Másnap a Salto Kawí az első megállónk, ahová egy brazil fickó platós kocsiján jutunk el. Itt is él egy pemón család, akiknek van egy beteg fiuk, Cerso. Ő kísér el minket a vízeséshez, és hogy hasznosnak érezze magát, rábízzuk a kameratáskánkat. Beszédhibás, érezhető, hogy más esélye nincs a pénzszerzésre, mint csatlakozni a betévedő gringókhoz, hátha leesik pár garas. A mi zsebünkből is futja neki pár üdítőre.
Én és Cerso
A vízesés itt sem csúnya, bár a Salto Kawí azért messze nem olyan látványos, mint volt a Pacheco vagy a Quebrada de Jaspe.
Salto Kawí
A Salto Kama talán az összes Gran Sabanán fellelhető vízesés közül a legszebb. 55 méteres zuhataga pont olyan, amilyennek egy klasszikus vízesést elképzel az ember. Hatalmas robajjal szakad alá, az ember 30 méterre állva is érzi a belőle áradó szelet.
Egy kamionos segítségével jutunk el a zuhataghoz, amit húsz perces sétával lehet elérni a főútról. Odalent néhány ember fotózkodik, valamint egy vadvízi evezős gyakorolja a beborulást egész jó hatásfokkal.
Az 55 méter magas Salto Kama
Az út szélén ácsorogva sikerül leintenünk Fabianót, a brazil hippit, aki karkötőszövésből keresi meg a pénzt az utazásra. Azt mondja, azért vette az ötven éves Transportert, mert Venezuelában szinte ingyen van a benzin, ráadásul ebben az autóban aludni is lehet. Három hónapja autókázik az orszákban, ennyi idő alatt 200 dollárt sem költött el. Igaz, keresni sem nagyon keresett, mert a venézeknek ételre se nagyon van pénzük, nemhogy karkötőre.
- Panamában havi 1500 dollárt kerestem, itt 15-öt sem - nevet.
Fabianóval és az ötven éves Transporterrel
Fabiano egészen az utolsó vízesésig, a Salto Agua Fríáig visz minket. Erről a zuhatagról még a helyiek se nagyon tudnak, eléréséhez jó két órát kell sétálni. Az oda vezető ösvényt semmilyen térkép nem jelöli, mégis sikerül elsőre rálelnünk. A több lépcsős és több ágból alászakadó víztömeg valóban igen hideg (a vízesés neve spanyolul hideg vizet jelent), bár a túra legizgalmasabb része nem ez, hanem egy hangyaboly, ami közel 5 méter magasra nőtt.
A Salto Agua Fría kevésbé látványos
A nagy hőségtől megfáradva nem vágyunk másra, csak egy hűsítő parchitalére. Rengeteg szépet láttunk az elmúlt két napban, és még csak most jön a java...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
