Lajhár a város közepén


Két hete írtunk Panamavárosról, Közép-Amerika legmodernebb metropoliszáról, ami jelenleg a Föld legdinamikusabban fejlődő városa. Meséltünk az óvárosról, Casco Viejóról (amit 2012-ben alig pár hónap alatt csodaszépen felújíttatott a városvezetés), jártunk Punta Paitillában, Latin-Amerika talán legelitebb negyedében, és persze láttuk San Miguelt is, azt a városrészt, amire a panamaiak egyáltalán nem büszkék. Akkor nem volt időnk végigjárni a város környéki parkokat, pedig nélkülük nehéz megérteni, miért is olyan remek hely Panamaváros. Mert hogy az. Élhető, rendezett és izgalmas metropolisz. 

A legtöbb latin-amerikai nagyvárosnak az a hibája, hogy amint elhagyod a központot, szörnyű nyomortelepekbe, szemét hegyekbe botlasz. Ezzel szemben Panamavárosnak a külvárosaival semmi gond nincsen, egy-két kivételtől eltekintve minden tiszta és rendezett.

Panama Viejo, vagyis Ó-Panama a város keleti végében fekszik. A környéke meglepően kulturált kertváros, az egyetlen gond csupán a mangrovéval van, ami a Csendes-óceán partvidékét bűzössé teszi. Mondják, hogy a mangrove erdőket védeni kell, mert azon túl, hogy menedéket biztosít számtalan állatfajnak, purifikálja is a vizet. A gond csak az, hogy egy milliós nagyváros mocskát képtelen megtisztítani az a keskeny sáv, ami megmaradt belőle, arra viszont jó, hogy a szennyvíz és a szemét fennakadjon az ágakon, szörnyű szagot engedve ezzel egyes városrészekre, például Panama Viejóra.

Panama Viejo a Világörökség részét képezi

Hétfő van, így zárva találjuk a romokat. Szerencsére néhány munkás épp térkövezi a múzeum előtti teret, így meg tudják mutatni, hol tudunk belógni az 1519-ben alapított Ó-Panamába. Mivel rajtunk kívül sehol egy lélek, a bevezető utat szegélyező sziklákon iguánák sütkéreznek. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy ott vagyunk, teljesen szelídek.

Iguánák sütkéreznek a köveken

Panama Viejo a 17. századig fontos arany kikötő volt. Hajókkal szállították ide Peruból az aranyat, innen pedig öszvérek hátán vitték azt a Karib-tenger partjára. Panama Viejo ettől függetlenül nehezen növekedett, mivel húsz évente vagy tűzvész, vagy földrengés pusztította el, amikor pedig nem küzdött az elemekkel, kalózok fosztották ki.

Ezek közül a legemlékezetesebb Henry Morgan 1671-es rombolása volt, mikor is azon túl, hogy minden aranyat felpakolt a hajójára, még porig is égette a várost. Ekkor a spanyol helytartó úgy döntött, elég volt Panama Viejo folyamatos balszerencséjéből, és pár kilométerrel odébb újra alapított a várost a mai Casco Viejo helyén.

Panamavárost a mai Casco Viejóban alapították újra

A romok hátramaradtak, és csak a 19. században szabadították ki újra a mangrove fogságából. A Világörökség részét képezi, így Panamaváros szépen újítgatja az épületeket, de a többségükből nem maradt semmi más, csak az alapjuk. Ettől függetlenül jó itt sétálni egyet, pláne úgy, hogy rajtunk kívül nincsen senki a parkban.

Panamaváros azon túl, hogy rendezett, még zöld is. Casco Viejo fölé emelkedik például az esőerdővel borított Ancon-hegy, aminek tetején egy hatalmas Panama zászló lobog. A Panama-csatorna megépítése után az amerikaiak itt alakították ki logisztikai és katonai központjukat, azonban az épületeket 1999 után Panamaváros vezetése kiárusította. Néhány hivatali épület ugyan maradt, de a legtöbb házból lakópark vagy magánvilla lett.

   Az Ancon-hegyről zseniális a kilátás a felhőkarcolókra

Taxival megyünk fel a tetőre, ahonnan egészen elképesztő a kilátás. Előttünk terül el Casco Viejo, balra feltűnnek a felhőkarcolók, a hátunk mögött pedig a Panama-csatorna hatalmas darui emelkednek. Mivel hétköznap van, itt sincs rajtunk kívül senki, csak három tengerész srác, akik kocogni jöttek fel a hegyre. A turisták hiányának hála látunk számtalan agutit, tatut, tukánt, a hegyről lefelé ereszkedve pedig még egy lajhárt is sikerül lencsevégre kapnunk. Milyen jó lenne, ha odahaza a Gellért-hegyen is ennyi állat volna.

Panamaváros minden fáján lakik egy lajhár

Mivel taxival mentünk fel, de gyalog jöttünk le a hegyről, sikerül elkavarnunk El Chorrillóban. Nos, ha San Miguelt nyomortelepnek tituláltuk a múltkor, akkor erről a kerületről nem tudom mit kéne írjunk. Maradjunk annyiban, hogy egyetlen képet lövünk csak, utána gyorsabban futunk végig az utcákon, mint azt tenné Usain Bolt. Távolról nem látszik, de Panamavárosnak azért vannak furcsa részei.

    El Chorrillo eléggé le van robbanva

A modern városrész mögött húzódik a Metropolitano Park, ami a legkönnyebben elérhető kirándulóhely az itt élőknek. Az Ancon-hegy után sokat várunk tőle, és szerencsére elég sokat is kapunk. Kifizetjük a pár dolláros belépőt, majd végigjárjuk az ösvényeket. Elsőként a Titi Trailre lépünk rá, ami ali pár száz méter hosszú, mégis látunk rajta névadó állatot, azaz titit

   Eri a Titi Trailen

A titi az amerikai kontinens egyik legkisebb majma, súlya az egy kilót sem éri el. Általában bandákba verődve látható, de ez a példány teljesen egyedül van. Állítólag van, hogy kiközösítenek maguk közül valakit, így fordulhat elő, hogy a titi magányos legelészik a lombkoronában. Mivel titit láttunk már eleget életünk során, nem ő, hanem egy gyík jelenti a legnagyobb élményt. Bár barna a feje és kék a teste, mégis sárgafejű gekkónak hívják.

Miért hívják sárgafejűnek, ha egyszer barna?!

A park leghosszabb ösvénye a Caobos Trail, ami az itt található mahagóni fákról kapta a nevét, és egy domb tetején álló kilátóhoz visz. Az ösvényen nem sok állatot látunk, csak egy ormányos medvét, de közel a kilátóhoz megjelennek a madarak és a lajhárok. Nem győzzük kattintgatni a fényképezőt, pedig a java még hátra van. Odafentről zseniális kilátás nyílik Panamaváros felhőkarcolóira, amik alig egy karnyújtásnyira vannak. Nem értem, hogy tud ennyi állat megélni egy ekkora metropolisz mellett, de hála Istennek itt vannak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy errefelé bóklászunk. Szemben Costa Rica parkjaival, itt nincs az az érzésem, hogy csak úgy iderakták őket, ezért nagy kedvencünk lesz a Metropolitana.

Lajhárok mindenfelé

Aki ellátogat Panamavárosba, az nem hagyja ki a csatornát sem. Mi sem tesszük, még a csapattal együtt látogatunk el a Miraflores Lockhoz. A belépő 15 dollár, ami elég sok ahhoz képest, hogy az ember csak hajókat jön nézni, mégis megéri, mert érdekes infókat lehet megtudni. Például azt, hogy a zsilipek 33,5 méter szélesek és 320 méter hosszúak, ami erősen lekorlátozza a 21. századi hajógyártást. Bár a technikai fejlettségünk alapján akár ötször nagyobb hajókat is tudnánk gyártani, ezzel jelentősen csökkentve a szállítási költségeket, a csatorna miatt ez egyelőre nem lenne kifizetődő.

Turistáskodunk

A Panama-csatorna jó részét elfoglaló Gatún-tó 26 méterrel van magasabban, mint a Csendes-óceán, így a beemelést három zsilip végzi el. Egy hajó átemelése egyik szintről a másikra lassú folyamat, így a teljes csatornán való átkelésre akár 10 órát is szánni kell. Ami érdekes, hogy a hajókat soha nem a kapitányok vezérlik a csatorna mentén, hanem arra van egy külön kiképzett személyzet.

Minden hajó maximum 32 méter széles lehet

Egy nagyobb tanker átkelési díja 1 millió dollárba, tehát kb. 280 millió forintba kerül. 2008 óta évente átlag 14 000 hajó halad keresztül a csatornán, ezek több mint harmada tanker, így évente a csatornának mintegy 6 milliárd dolláros, kb. 1,7 billió forintos bevétele van, amiből az államhoz 1 milliárd dollár, kb. 280 milliárd forint vándorol át. Ha ez nem lenne elég, 2007-ben Panama megkezdte a csatorna szélesítését. A 17 milliárd dolláros beruházás jövőre ér véget, és már az első évben jelentős, 45 %-os bevételnövekedést remélnek tőle. Na ja, így könnyű!

 Egy ekkora bárka 1 millió dollárt fizet az átkelésért

A Miraflores Locktól kb. húsz kilométerre található Gamboa faluja, ahová busz hiányában taxival jutunk el. Gamboa az a hely, ahol a csatorna beletorkollik abba a Gatún-tóba, aminek partvidéke hihetetlenül tagolt. Rengeteg apró sziget és nehezen megközelíthető öböl található itt, ami számtalan állatnak nyújt menedéket. A vidék járhatatlansága miatt errefelé nem alakultak ki lakott települések, így adta magát, hogy nemzeti parkká nyilvánítsák a környéket. Így született meg a Soberanía Nemzeti Park, aminek főbejárata Gamboától pár kilométerre található.

     A Soberanía Nemzeti Parkban még kajmánt is láttunk

2009-ben jártunk erre Erivel, akkor sem volt belépő, ahogy most sem. Nem is találkozunk egy lélekkel sem a bevezető úton, ami egyébként egy magán kézben lévő kilátóhoz vezet. Bőgőmajmokat, tukánokat, kajmánokat és agutikat látunk, majd jó egy óra séta után - közel a kilátóhoz - felsejlik, hogy hat évvel ezelőtt itt lajhárt fotóztunk. Nem tudom, meddig él egy lajhár, de azt igen, hogy élete során ritkán hagyja el a körzetét, így nyitott szemmel mászkálunk, hátha újra rátalálunk a kis aranyosra. Nem kell sokat várni a pillanatra, alig pár perc keresgélés után megpillantjuk a valószínűleg hat éve is látott nőstényt, aki most a hasán cipeli a kicsinyét.

Régen látott barátnőnknek kicsinye van

A kilátónál már van belépő, ráadásul 20 dollárt akarnak legombolni rólunk, úgyhogy ezúttal kihagyjuk. Ehelyett továbbtúrázunk a konkvisztádorok által is használt ösvényen, amin anno aranyat szállítottak. Állítólag néhány év múlva újra megnyitják a turisták előtt a majd 70 kilométer hosszú útvonalat. Pénz, gondolom, van rá.

   Ha megnyitják az ösvényt és több lesz a turista, az agutik is el fognak tűnni

Panamaváros nem csak felhőkarcolóival varázsolja el az embert, hanem természetközelségével is. Csodálatos példája annak, hogy miként lehet gondos várostervezéssel (és persze rengeteg pénzzel) alig másfél évtized leforgása alatt egy szurtos kikötőből világvárost építeni. Mi nagyon élveztük, és biztosak vagyunk benne, hogy rengetegszer fogunk még ide visszatérni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!