Kolumbia karibi partvidéke eddig nem hozta azt, amit vártunk tőle. Loricába érve azonban végre kapunk valamit, egy olyan csodát, amire abszolút nem számítottunk. A városka is megér egy sétát, de a közeli Ciénaga El Bañótól leesik az állunk; a Los Llanos óta nem láttam ennyi állatot. A Cotocá környéki mocsárvidék egy igazi paradicsom azoknak, akik szeretik a madarakat. Mi pedig szeretjük. Aki teheti, ide látogasson el.
Arboletes Necoclíhoz hasonlóan nem marasztalja az embert, így megindulunk Montería irányába. Córdoba állam félmilliós fővárosát alig másfél óra alatt érjük el, így azt tervezzük, még ma továbbállunk Loricába.
Bár az észak-kolumbiai városok Cartagenát leszámítva nem szépek, egy ekkora várost illik megnézni. A csomagjainkat betesszük a pályaudvaron a megőrzőbe, majd fogunk egy taxit, amivel bevitetjük magunkat a központba.
Montería nem egy turistaközpont, de azért útba ejtjük, ha már erre járunk
A főtéren található a város legidősebb épülete, a katedrális. Montería alapításának évében, 1777-ben emelték, de 1803-ban felgyújtották az őslakosok. Ezután Monteríát a Sinú-folyó túloldalán alapították újjá, de a szinú indiánok visszaszorítása után a spanyolok visszatértek a felégetett városrészbe, és renoválták a templomukat. A 19. század végén felújították, azóta a mostani formájában látható. A főtér amúgy kellemes, árnyas hely, viszont a szieszta miatt napközben nincs rajta nagy élet.
Montería egyetlen szép épülete a katedrális
Innen mindössze pár sarok a Sinú-folyó partján kialakított sétány, ami a leírások szerint majmok, lajhárok és iguánák otthona. Nekünk csak ez utóbbiakhoz van szerencsénk, de belőlük látunk vagy két tucatot.
A malecónon sok érdekes szoboregyüttes látható
Montería Észak-Kolumbia legfontosabb mezőgazdasági központja, errefelé minden a marhahúsról szól. Kolumbia szerte itt a legfejletteb a húsipar, itt gyártják az országszerte híres Zenú felvágottakat. A marhatartás kihatással van az itt élők életére, fesztiváljaik, zenéik, táncaik is a szarvasmarhákhoz köthetők.
Monteríában nem galambok, hanem iguánák lepik el a tereket
Betérünk a város kézműves piacára, de az elég kezdetleges, majd bedobunk egy ebédet az egyik folyóparti büfében. A hőség alaposan lelohasztja a gyerekeket, így alig három órás lófrálás után leintünk egy taxit és visszatérünk a terminálra, ahol felszállunk egy Loricába tartó buszra.
Az út nem túl izgalmas, főleg legelők és silók váltják egymást. Az utolsó húsz kilométeren aztán eltűnnek a betört földek, azok helyét mocsárvidék veszi át. Ennek közepén fekszik Lorica, a környék legidősebb települése.
Lorica építészeti stílusában a spanyol gyarmati és az arab keveredése jellemző
Eredetileg nem a mostani helyén, hanem az Isla Gaitán alapították 1740-ben, de a szinú indiánok kiszorításával a villa 1776-ban áttette a székhelyét az Isla Oricára, ami folyami hajózás szempontjából sokkal kedvezőbb volt. A sziget (és így a villa is) egy szinú törzsfőnökről, Oricáról kapta a nevét.
Lorica városa a 18. század végétől fontos kereskedelmi központ volt, ahogy azt ez a csempefestmény is ábrázolja
A sziget hajózás szempontjából jó volt, a klíma azonban keserves a spanyol nemesség számára, ezért a dokkmunkákra a forróságot jobban bíró palesztin és arab bevándorlókat alkalmazták. A több ezer libanoni és szír kereskedő igen gyorsan meggazdagodott, a függetlenség kikiáltása után pedig teljes egészében einstandolták a szektort. Házaikat kevert arab és spanyol stílusban építették, ekkor húzták fel a piac épületét is, ami máig Lorica emblematikus intézménye.
Lorica piaca inkább hasonlít egy arab bazárra, mint egy klasszikus mercadóra
A század végére Lorica Kolumbia egyik legfontosabb kalmártanyájává vált, ahol a világ minden tájáról megfordultak hajók. Elsősorban marhahússal, tejtermékekkel és kézműves cikkekkel kereskedtek, de a 20. század közepére az úthálózat fejlődésével szerepe leértékelődött, a nagyvállalatok pedig áttették székhelyüket a tengeri kikötőbe, Barranquillába. Lorica elmúlt 70 éve nem túl vidám, pedig egy kis odafigyeléssel könnyen turistaközpont válhatna belőle, mert az épített kultúra terén messze kimagaslik a környék települései közül.
A gyarmati időket a főtér épületei, például a katedrális idézi
Elsőként kéne ide néhány normális szálló, mert az sajnos nincs a városban. Egy órán át bolyongok a szűk utcákban, míg végre találok egy helyet, ahol nem kell patkányokkal és csótányokkal megosztanunk az ágyunkat. A Hotel Boutique Beteskában 130 000 pesót fizetünk egy olyan szobáért, amiért Cartagenában sem kérnének el többet 80 000-nél. Ez van, sajnos ki vagyunk szolgáltatva az infrastruktúra hiányának.
A csúnya tűzfalakat festményekkel látják el - ezen a képen a híres kolumbiai író, Lorica szülöttje, Manuel Zapata Olivella látható
A recepciós lány semmit nem tud a környékről, azt ajánlja, menjünk el az önkormányzatra, hátha ott kapunk valami használható információt a mocsárvidékről. Így járunk el, s bár a turisztikai osztály a szervezésben sokat nem tud nekünk segíteni, azt megtudjuk, hogy a Ciénaga El Bañót kell keressük, ha szeretnénk állatokat látni.
Másnap reggel tuktukba pattanunk és Cotocá Arribába vitetjük magunkat. Szerencsére a sofőr tudja, hol van a tanyabokor; nincs messze, 15 000 pesót kér a fuvarért.
A Rio Sinú partján, egy összeszkábált kompnál tesz ki minket, amit falapátokkal irányítanak. Mint minden kisgyerek, Barangó is lázba jön a látványától, bár az igazat megvallva, nekem is tetszik a százéves szerkezet. Nem sűrűn látni ilyesmit még Dél-Amerikában sem.
Ez a komp már a múlt század közepén is ódonnak hathatott
Cotocá Arriba egy apró, jelentéktelen caserio, ahol nem sok minden történik az emberrel. Alig pár ház alkotja, valamint egy szép, fából épült kápolna, ami azért megér egy fotót.
Cotocá Arriba apró kápolnája
A loricai önkormányzattól rátelefonáltak a falu végén álló teknősmentő szervezetre, hogy érkezik hozzájuk egy magyar család, de az épületet zárva találjuk. Állítólag ők az egyetlenek, akik foglalkoznak turizmussal, nekik van látogatók körbevezetésére alkalmas csónakjuk a Ciénaga El Bañón.
Abban a reményben, hogy később itt találjuk őket, kisétálunk a tó partjára. Közben bámuljuk az élővilágot, ami egészen zseniális. Nem gondoltam volna, hogy Észak-Kolumbiában találunk olyan helyet, ami élményben megközelíti a Los Llanost, de ez a mocsár igen közel van hozzá. Rengeteg gémet, papagájt, íbiszt látunk, de jasszánákból és lilékből sincs hiány.
Fantasztikus madárvilág fogad minket Cotocá Arribában
A tóhoz érve azt látjuk, hogy halászok tucatjai húzzák be a hálójukat a csónakokba, majd indulnak ki a part felé. Negyed óra múlva megtudjuk, a halászás Cotocában közösségi program, minden reggel együtt szállnak vízre, és együtt is hagyják el a tavat a falusiak. A teknősfarmot is azért találtuk zárva, mert annak üzemeltetői is épp halat fogtak.
Cotocái halászok a Ciénaga El Bañón
A farmot néhány éve alapították helyi kezdeményezésként, mivel a Sinú-folyón létrehozott vízlépcsők elvágták a teknősöket a fészkelő helyüktől. Azóta a fészkelési időben a farm alkalmazottai minden hajnalban útrakelnek csónakkal, hogy begyűjtsék a lerakott tojásokat, hogy a gáton átengedett víz ne mossa ki azokat idő előtt a homokból.
Amikor véget ér a halászat, a teknősfarm is megnyitja kapuit
A farm vezetője nagyon megörül az érkezésünknek. Elmondása szerint még soha nem látogatta meg őket külföldi, de reméli, ez a jövőben másképp lesz. Én is remélem, mert a Cotocá környéki mocsár paradicsom azoknak, akik szeretik az állatokat.
Barangó igen nagy örömére vannak frissen kikelt teknősök, amiket alaposan szemügyre vesz. Zarándot nem merjük a porontyok közelébe engedni, mert félő, hogy bekapja őket.
Barnagó és egy bébiteknős
Amúgy a farm környéke sem utolsó élővilág szempontjából, ugyanis a teknősökön kívül számtalan leguánt és bőgőmajmot látunk. Ez utóbbiak Zaránd tetszését is elnyerik, legszívesebben felmászna hozzájuk, ha tudna fára mászni. Egyelőre még a gyaloglás sem megy neki.
A teknősfarmon sem pihen a fényképezőm
A farm vezetője felajánlja, hogy az egyik embere elvisz minket csónakkal a ciénagába, ahol elmondásuk szerint rengeteg a madár, és ha maradnánk naplementére, vízidisznókat és kajmánokat is láthatnánk. Ez utóbbit a gyerekek miatt nem tudjuk bevállalni, de a madárles ugyanolyan izgalmasnak hat.
Csónakosunk portréja
Másfél órát csónakázunk a tavon, aminek a mérete évről évre egyre kisebb.
- Sajnos a Rio Sinú vízlépcsői miatt ingadozik a tó vízállása. Ezt a mocsári növények nem viselik el, sok fa, aminek a gyökerét folyamatosan víz kéne borítsa, egyszerűen elhal. Ezért láttok olyan sok kiszáradt tuskót mindenfelé - meséli a csónakosunk.
- A gátak építése előtt nem volt hatástanulmány? - kérdezem.
- Dehogy volt! Ez Kolumbia, itt ilyenekkel nem foglalkoznak az emberek. Egy volt a lényeg, hogy elkészüljön a vízerőmű, azzal meg lehetett venni a monteríaiak szavazatát. Senkit nem érdekelnek a teknősök, a vízimadarak és a cotocái halászok.
- Hal sincs annyi, mint régen?
- Nincs. Korábban az összes család halászatból élt, Loricában adtuk el a fogást. Ma önfenntartásra sem elegendő a halmennyiség - panaszkodik a csónakosunk.
Ma már a halászat nem kifizetődő, ezért sokan áttértek a marhatenyésztésre
Amúgy a lagúna azért kapta a Fürdő nevet (El Baño spanyolul fürdőt jelent), mert állítólag a szinú casique felesége, aki csodaszép asszony volt, ide járt fürdeni.
A másfél órás csónaktúra alatt rengeteg gémet, kacsát, szárcsát, jasszánát és lilét látunk, kajmánt és vízidisznót egyet sem.
A Ciénaga El Baño zseniális hely
Elbúcsúzunk a farmtól és Cotocától, átkompozunk a folyón, majd kisétálunk a főúthoz, ahol fogunk egy Loricába tartó buszt. Előttünk van még a délután, így a terminálon keresünk egy másik buszt Momilba, hátha a Ciénaga Grande is hasonlóan izgalmas, mint volt az El Baño.
A Momilba vezető út szörnyű állapotban van, ezért Lorica felől nem közlekednek buszok, csak tuktukok. Jobb híján mi is kibérlünk egyet oda-vissza útra; sofőrünk 60 000 pesót kér a a háromórás kiruccanásért.
A Momil felirattal is lefotózkodtunk
Momil egy abszolút jellegtelen hely, egy valamiről azonban mégis híres. A ciénaga túl végén látható egy apró domb, a Cerro Mohán, aminek lábánál egy bizonyos Gerardo Reichel-Dolmatoff 1957-ben feltárt egy élelmiszerraktárat, ami kr. e. 1000-ből származott. Az érdekessége, hogy ez a legősibb olyan leletegyüttes, amiben megjelenik a yukka, éppen ezért azt feltételezik, hogy a haszonnövény eredetileg innen származott, és csak jóval később került Amazóniába és épült be az ott élő indiánok táplálékláncába.
Momil főtere a településalapító szobrával
Éhesek vagyunk, ezért a sofőrünk levisz minket a tó partjára, ahol a falu egyetlen étterme üzemel. Sült halat rendelünk, majd megkérjük a hely tulajdonosát, hogyha tud, szerezzen nekünk csónakot. A hal remek, csónak azonban nincs. Azt mondja, errefelé csak hajnalban lehet emberrel találkozni, ekkor csónakáznak ugyanis ki a halászok halat fogni. Délután mindenki a marháival van, senki nem mozdítható.
A Ciénaga Grande nem olyan látványos, mint volt az El Baño, de gémet itt is sokat látunk
Barangóval azért lesétálunk a tópartra, ahol így is látunk néhány madarat, de jóval kisebb a mozgás, mint volt Cotocában. Végül dolgunk végezetlen visszaülünk a tuktukba, és visszaindulunk Loricába. Menet közben beugrunk a szomszédos Purísimába, ami még Momilnál is csendesebb. Van azonban a főterén egy egész jó állapotú játszótér, gyermekeink igen nagy örömére.
Csak hogy Purísimáról is legyen egy kép
Lorica és a Rio Sinú mocsárvidéke az elmúlt hetek legnagyobb élménye volt. Érthetetlen, hogy kerülte el eddig a turisták látómezejét, miért nem szerveznek ide állatleseket a közeli Coveñasból vagy Tolúból?! Biztos, hogy nem utoljára jártam itt...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
