Ha az ember huzamosabb időt tölt nyomasztó latin-amerikai nagyvárosokban, előbb-utóbb az apró falvak békéjére és meghitt hangulatára vágyik. Nincs ez másképp akkor sem, ha ez a nagyváros éppen a ködbe burkolódzó Mérida, Venezuela egyébként legélhetőbb és legbarátságosabb andoki települése. Jají és Mucuchíes magával ragadott, a magashegyi klíma viszont nem.
Kora reggel futunk be Méridába. Iszonyúan elgémberedtem a tízórás út alatt, ami nem a kényelmetlen üléseknek, hanem a 16 fokra állított légkondinak köszönhető. Venezuelában az emberek mintha csak azért utaznának buszokkal, hogy fázzanak.
Mérida teljesen más, mint az eddigi nagyvárosok voltak. Az utcán nincs szemét, az emberek divatosak, mintha nem is Venezuelában járnánk. Ennek valószínűleg a klíma is oka; Mérida az örök tavasz fővárosa.
Szállásunk egy német fickó és venezuelai feleségének mindent kielégítő posadája. Ha nem lenne a kettős váltás, valószínűleg be se tudnánk ide tenni a lábunkat, de hála a feketepiacnak, mindössze 12 dollárunkba fáj a szoba. Ami miatt tudjuk, hogy még Venezuelában vagyunk, az a hiánygazdaság. Elfogyott a fogkrémünk, és hiába járjuk végig a 300 000-es város összes boltját, sehol nem kapunk.
- Ez az ország egy csőd. Nincs se WC-papír, se fogkrém, se semmi. Nem tudom meddig tartható fenn ez az állapot. Remélem, most, hogy Chávez meghalt, minden rendeződik - panaszkodik szállónk tulaja, mikor elszégyelve megunkat fogkrémet kunyizunk tőle.
Amúgy Méridában a jó klímán kívül nem sok minden van. Lassan tíz éve épül a Pico Bolívarra vezető Teleférico, de máig nem sikerült megnyitniuk. Kétévente tartanak egy kéthetes tesztüzemmódot, majd leállítják és újratervezik. Pedig ha egyszer elkészül, Mérida biztosan sokkal jobb hely lesz, mivel a környező hegyek rengeteg szépséget rejtenek. Endrének nagy álma Venezuela legmagasabb csúcsa, de én még nem jártam magashegyi környezetben, ezért a következő pár napban akklimatizációs kirándulásokat tervezünk.
Jají egyszerűen megbabonáz
Nagy lelkesen bújjuk a várossal azonos nevű régió térképét azon mélázva, vajon melyik környékbeli falura essen a választás. Jají mellett döntünk, ami egy Meridától 34 km-re található koloniális település. Alighogy másnap leszállunk a városka főterén a buszról, máris mesebeli hangulat kerít hatalmába. Jají a legszebb falu, amit latin környezetben valaha láttam. Teraszokkal és faragott fakapukkal ellátott hófehér öreg házai, valamint a főtéren álló kis templom olyan érzést keltenek, mintha 400 esztendőt visszautaztunk volna az időben. A templom előtti téren egyenruhás iskolások beszélgetnek, zenével múlatják az időt. Elvarázsolva sétálunk a macskakövekkel kirakott, lépcsős utcákon, ahol Mérida zajos pezsgése gyorsan feledésbe merül.
Macskaköves utcák, ódon házak
Jajít egy spanyol bíró, Bartolomé Gil Naranjo alapította az 1580-as években. Az ő nevéhez fűződik a legtöbb Mérida környéki koloniális kisváros elnevezése és közigazgatási fejlesztése, amivel az volt a célja, hogy az itt élő indiánokat egy olyan közösséggé kovácsolja, ami megengedi a spanyol nyomás erősödését. Ő jelölte ki a falu főterét, ahonnan csodás kilátás nyílik a környező hegyóriásokra.
Betévedünk egy ajándékboltba, ahol nem csupán kézműves termékeket árulnak, hanem Endre nagy örömére Venezuela csaknem összes helyi készítésű alkoholját. Bolondok volnánk elszalasztani a kóstolót. A chuchuaza az azonos nevű fa kérgéből készült kesernyés rövidital. Endrét leginkább a tojáslikőrre emlékeztető ponche győzi meg, de iszunk gyógynövényekből kevert michét és szájvíz ízű, kaport tartalmazó michitót is. Ha valaki meghűlne az Andok hűvös és időnként meglehetősen mostoha időjárásától, a cukornádalapú panela ajánlott. És hogy teljes legyen a jókedv, a szederbort sem hagyhatjuk ki.
Az italozás után ellátogatunk a falutól nem messze eső Chorro de las Gonzales nevű vízeséshez, amely rövid buszúttal közelíthető meg a Mérida felé vezető szerpentineken. A helyiek a kanyargós utazást egy dohányból, mézből és gyógynövényből kevert hallucinogén zselével teszik viccesebbé, amelyet a nyelvük alá helyeznek. Minket is megkínálnak, mondanom sem kell, Endre nem hagyja ki. Néhány percig olyan képet vág, mintha chilit rágna, majd amikor a csípés megszűnik, kissé bódult állapotba kerül; se hall, se lát. Szerencsére 10 percnél tovább nem tart a kóválygása, így nem jelent gondot a vízesés felkutatása.
A Chorro de las González a helyiek egyik kedvelt pancsolója
A Chorro del las Gonzáles kedves hely, de nem állítom, hogy lélegzetelállító látvány sőt, a környezetében található gazdag madárvilág és a virágba borult színes fák izgalmasabb fotótémákkal kecsegtetnek.
Gyalog indulunk vissza Méridába
Látunk papagájokat, paujileket és zöld tukánokat. Ez utóbbiak csak csőrük alapján hasonlítanak a klasszikus tukánokhoz, amúgy jóval kisebbek náluk.
Elbújt, de azért látjuk
La Mesa falujáig jó két órán át tart a séta. Közben érintünk egy tanyát, aminek tornácán egy hihetetlenül kedves öregúr ücsörög. Jót beszélgetünk Európáról és Chávezről, akire egyszerűen csak legyint. Azt mondja, hogy errefelé teljesen mindegy, ki az elnök, mivel megvan mindenük. Vele Chávez se jót, se rosszat nem tett, ahogy a többi politikus sem.
Errefelé nem számít, hogy ki az elnök
La Mesa egy apró, jelentéktelen falu, ahol valószínűleg soha nem történik semmi. Az a néhány ember, aki a háza előtt ücsörög, nagyot köszön nekünk, mi pedig mosollyal válaszolunk. Hihetetlen, hogy mennyivel másabb itt, mint volt mondjuk San Juan de las Galdonasban.
La Mesa nem a legizgalmasabb falu, ahol életünkben jártunk
Elkapjuk a délután négyes buszt, amivel Ejido érintésével visszatérünk Méridába.
Ejido főtere
Endre azt mondja, itt azt idő, hogy egy kicsit beleszagoljak az igazi magashegyi levegőbe, ezért másnapra kiválasztjuk magunknak a 4118 méteres Pico el Águilát. A menetrend szerinti autóbusz Venezuela legmagasabban, 3500 méteren fekvő lakott településéig, Apartaderosig szállítja a hegylakókat. A hőmérséklet jelentősen esik, a hegyoldalak egyre kopárabbak és élettelenebbek. Az emberek vastag poncsókat viselnek, arcukon különös piros foltok figyelhetők meg. Apartaderosban buszt váltunk, amivel irány a Kondor-hágó. Az elnevezés nem túl találó, ugyanis az elmúlt évtizedekben nem sok kondort láttak errefelé.
A Kondor-hágóban manapság nem sok kondort látni
A buszról leszállva 4000 méteren találjuk magunkat, tehát mindössze 120 métert kell haladni szintben fölfelé a hegy legmagasabb pontjáig. Ez azonban messze nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy azt egy kisalföldi lány gondolja. Először is ezen a ponton már olyan erős migrén, émelygés és hányinger kerülgeti az embert, hogy egy lépést is nehezére esik megtenni. Szenvedek, de erőt veszek magamon, mert fel akarok jutni a csúcsra. Egyre erősebb a szél és állandósul a köd, amely sejtelmes homályba burkolja a hágó felett húzódó lagúnát. Lassan, szinte centinként haladok fölfelé. A táj - már amikor kibújik a ködből - lenyűgöző, az óriási hegyek között egészen aprónak érzem magam. Aztán 30 méterrel a csúcs előtt minden rémálommá válik. Erős szédülés gyötör, kapkodok a levegő után, lassan homályba vész az út és minden elsötétül. Endre hangját hallom, mintha egy visszhangzó folyosóról beszélne hozzám:
- Fordulj vissza és indulj el lefelé!
Az utolsó kép ez a lagúna
Így teszek. Alig húsz lefelé megtett lépés után egy csapásra megszűnik a szédülés, a légszomj és a hányinger. Csak a fejfájás tartja magát makacsul egész álló nap. Hiába, akklimatizálódnom kell. Nem fogsz ki rajtam Pico el Águila! Visszajövök még!
San Rafael kőből rakott temploma
Buszt fogunk és elindulunk lefelé a hegyről. San Rafael településén megszakítjuk az utazást, a főút mellett ugyanis rábukkanunk egy olyan templomra, amely építészeti csoda számba megy; az egészet kötőanyagok nélkül építették fel. Jobb nem elképzelni, hogy mi történne vele egy kisebb földrengés esetén, ami nem olyan ritka az Andokban.
Mucuchíes színes utcája
San Rafael után átadjuk magunkat egy szomszédos andoki település, Mucuchíes varázslatos hangulatának. Ezt a falut is Bartolomé Gil Naranjo tette önálló településsé 1586-ban, de a Jajíban látott elegáns fehér házak sorát itt élénk színek egész kavalkádja váltja fel. Mucuchíes bája az erős fejfájás ellenére is képes megbabonázni.
Mucuchíes főtere
A nap már javában nyugodni készül, amikor felszállunk a Mérida városába tartó járatra. Majdnem biztos, hogy nem vágok neki a Pico Bolívarnak. Nem nekem való ez a magashegyi túrázás...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
