Nariño egyetlen, turisták által is látogatott természeti látványossága az Azufral-vulkán krátertava, a Laguna Verde. Balszerencsénk van az időjárással, semmit nem látunk az állítólag meseszép tóból. Cserébe a Guaitara-kanyonnal vigasztalódunk, ami bár nem olyan szép, mint volt a Juanambú vagy a Rio Mayo, mégis elrabolja a szívünket. Lassan kipipáljuk Észak-Nariño minden szegletét.
Mivel Buesaco az észak-déli autóúton fekszik, tíz percenként érkezik egy busz, ami Pasto felé tart. Egy ilyenre préseljük fel magunkat, és röpke másfél óra alatt be is futunk Nariño fővárosába. A terminálon iszonyú a tömeg, mindenki egymást tapossa. Szeretnénk továbbutazni Túquerres városkájába, hogy holnap megmásszuk az Azufral-vulkánt, de ugyanazt a választ kapjuk az összes jegyértékesítőtől: nincs busz és ma már nem is lesz.
Állítólag Nariño déli városai minden szombaton és vasárnap küzdenek a tömegközlekedéssel, mert a sofőrök nem kapnak hétvégi pótlékot, s így a többségük nem veszi fel a munkát. A pótlékot azért nem fizetik ki nekik, mert a határ felé közlekedő buszokba a tiltás ellenére ecuadori benzint tankolnak, a különbözetet pedig zsebre vágják. Pedig Nariñóban a benzin jóval olcsóbb, mint Kolumbia más részein. Egy gallon mindössze 6000 pesóba kerül (mindenhol máshol 8500-ba), mégis megéri játszani a déli szomszédtól származó üzemanyaggal.
Ebben a helyzetben a csodával határos, hogy délután öt óra felé befut egy busz, ami Tumacóba megy, és ha nem is normál áron, de hajlandó minket elvinni Túquerresig. Az út ezúttal is szép, főleg a Pedregal környéki Guaitara-kanyon nyeri el tetszésünket. Egyszer majd visszatérünk ide, mert érdemes lenne a környéken túrázni egyet, de kezd vészesen fogyni az időnk, úgyhogy most passzoljuk ezt a kalandot.
Túquerres Kolumbia egyik legmagasabban fekvő települése
Túquerresbe este nyolc magasságában futunk be. Iszonyú hideg van, mindenki vastag téli kabátban mászkál az utcán. A város 3100 méteren található, ezzel Nariño egyik legmagasabban fekvő települése. Meg is érezzük a magaslati levegőt miközben szállás után kutakodunk. Végül a város egyetlen értékelhető hotelében, az Inti Andéban kötünk ki, ahol 30 000 pesót fizetünk egy kétágyas szobáért. Imádjuk Nariñót, mert sehol sem kerül sokba a szállás.
Túquerres sokkal inkább Ecuador, mint Kolumbia, már ami az arcokat és az utcaképet illeti. Már a hotel neve is árulkodó, mivel az Inti kecsuául Napot jelent. Dél-Nariño egykoron az inkák fennhatósága alá tartozott, ennek megfelelően Túquerres lakóinak többsége indián származású. Máig sokan beszélik az inkák nyelvének ecuadori dialektusát, a kicsuát is.
A város amúgy nem szép, nagyon nem. Pont olyan, mint az ecuadori Andok kisvárosai, Tulcán vagy Ambato. Poros utcák, igénytelenül felépített, egymáshoz látványban nem igazított házak és rengeteg csirkéző. Az utcán nyakukat behúzó, sötét bőrű apró népek szedik lábaikat lökdösődve, egymásra nem odafigyelve. Sehol sincs az a Kolumbiára oly jellemző nyugalom, rendezettség és az arcokon sem tükröződik kedvesség. No de, nem várost nézni jöttünk, hanem vulkánt mászni, úgyhogy bedobunk egy-egy adag sült csirkét, és fekszünk is le, hogy holnap időben neki tudjunk vágni az Azufralnak.
Túquerres sokkal jobban hasonlít egy ecuadori kisvárosra, mint egy kolumbiaira
Hajnali hatkor még igen csendes az utca. Csak egy két piaci kofa rakosgatja sorba a völgyekből származó déli gyümölcsöket az utca mentén összetákolt bódék pultjaira. Veszünk pár Perura és Ecuadorra oly jellemző, de Kolumbiában eddig sehol máshol nem látott zsömlét, kevés sajtot, majd leintünk egy taxit, amiben ücsörög két srác és egy lány.
- Ha a vulkánhoz tartanak, pattanjanak be. Ők hárman is arra mennek - biccent a hátsó ülés felé a taxisofőr.
Bepréseljük magunkat Erivel az anyósülésre, és már megyünk is neki a ködbe burkolódzó vulkánnak. Ahogy magasabbra és magasabbra hágunk, úgy válik minden egyre felhősebbé. Mire elérjük a 3600 méter magasan található parkolót, szakad az eső. Remek! Nagyon úgy néz ki, hogy nincs szerencsénk Nariño vulkánjaival.
A rossz idő ellenére sok ecuadori vág neki a vulkánnak
Kifizetjük a fejenként 4000 pesós menetdíjat, majd utastársainkkal együtt nekivágunk a vulkánnak. Az ösvény könnyen követhető, s mivel elég lankás, egyáltalán nem nehéz. Eri általában rosszul reagál a magasságra, de a séta nem megerőltető, így ezúttal megússza a fejfájást. Az elázást azonban nem. A bő másfél órás hegymenet végére mindenünk csuromvizes.
Az ösvény fel a vulkán tetejére egyáltalán nem nehéz
A kilátónál - ahonnan a vulkán kráterében megbúvó zöld színű Laguna Verdét látni lehetne - olyan köd fogad minket, hogy egymást sem találjuk. Mindenki egy kis bódéba préselődik be, ahol forró panelát és sajtot árulnak. Rajtunk kívül nincsen egyetlen turista sem, csak helyiek, akik nem tudom mi célból vágtak neki pont most a kihunyt tűzhányónak, ha egyszer tudják, hogy az évnek ebben az időszakában mindig esik.
Eri fent marad a bódénál, én pedig a három újdonsült cimborával megpróbálok leereszkedni a lagúna partjára. Húsz perc csúszkálás, dagonyázás és fetrengés után meggondolom magam. Úgysem látnék lentről sem semmit, úgyhogy visszamászom Erihez, és gyors léptekben megindulunk lefelé. Az esőhöz mostanra erős szél is párosul, így megváltásként éljük meg, mikor megpillantjuk a parkolót.
A hátunk mögött ott, na az a Laguna Verde
Sehol egy taxi, így kénytelenek vagyunk gyalog visszaereszkedni Túquerresbe. Ahogy megérkezünk 3500 méter alá, eláll az eső és a szél is megszűnik. Egy órán át battyogunk, mire végre utolér minket egy olyan taxi, amiben van hely a számunkra. Egy orosz lány ül benne, akivel a vulkánon valamilyen okból kifolyólag nem találkoztunk. Töri a spanyolt és az angolt is, de azt azért megtudjuk róla, hogy mindössze három hete volt Kolumbiára, és ma már megy is Quitóba. Szegény lány, biztosan nem olvasta a blogunkat. :)
Alattunk a túquerresi síkság egyik apró települése, Santander de Valencia
A délutánt Túquerres felfedezésével töltjük. Végigjárjuk a poros utcákat és tereket, majd próbálunk bejutni a város híres tengerimalacozójába, de sajnos itt sem járunk sikerrel. Úgy néz ki, a híres nariñói malacot nem sikerül megkóstolnunk.
Másnap ismét Pasto a cél, de nem a hagyományos úton szeretnénk visszatérni, hanem a Guaitara-kanyon oldalában megbúvó falvak érintésével. Nem tudjuk, mit látunk majd, de ez eddig sem zavart minket utazásaink során.
Samaniego temploma
Iránytaxival jutunk el Samaniegóig, ahová aszfaltút vezet. A Guaitara-kanyon ezen szakasza nem annyira látványos, mert a folyó még nem ereszkedett mélyre (vagy csak egyszerűen hozzászokott a szemünk a Rio Juanambú és a Rio Mayo által vájt csodákhoz). A falu 1500 méter magasan fekszik, s mint ilyen, tökéletes kávétermesztő hely. Éppen szüret van, így az utcákon kiterítve száradnak a most még fehér színű kávébabok.
Errefelé minden a kávéról szól
Samaniego amúgy érdektelen település, úgyhogy negyven perc múlva már szállunk is fel a kisbuszra, ami La Llanadába tart. A 23 kilométert másfél óra alatt tesszük meg, mert az út elég rossz állapotban van. A sofőr rendes, itt-ott megáll, hogy fényképezhessünk, de az igazat megvallva a látvány nem olyan egetrengető, mint volt innen északra. A hegyek kopaszak és lankásak, kezdem azt hinni, hogy a Guaitara-kanyon elnevezés puszta hazugság. Mint utóbb kiderül, nem az, csak az itt élők néhány évtizede átalakították az életterüket.
A Guaitara-kanyon vadregényességét a 20. század második felében veszítette el, ekkor ugyanis sorra nyíltak az aranybányák a környező hegyek oldalában. A rengeteg robbantás átformálta a tájat, a hegyomlások pedig letarolták a természetes növénytakarót. A legtöbb bányát hiába nyitották meg, nagyon korán kimerültek, emlékül csak a kopasz hegyek maradtak. A két nagy tárna, ami mai napig ontja magából a nemesfémet, annak a La Llanadának a határában található, amit 1991-ben alapítottak a Sotomayorból és kiapadt bányákból ideözönlő munkások.
La Llanada az aranynak köszönheti létezését
A falu tehát nagyon fiatal, ennek ellenére kellemes hely. Az emberek megbámulnak minket az utcán, mint általában mindenhol vidéken, de hozzánk szólni nem nagyon mernek. Viszont elmosolyodnak, ha rájuk nézünk és köszönünk.
A település végében egy dombtetőn egy hatalmas Mária-szobor éktelenkedik. Gondolunk egyet, és kisétálunk a kilátóként is funkcionáló installációhoz. A panoráma most is fantasztikus, bár nekem nagyon hiányzik az erdő.
La Llanada két látványossága: a Mária-szobor és a Guaitara-kanyon panorámája
Visszafelé több helyen is megállítanak minket az utcán. Egy család hölgytagjai akarnak velünk fotózkodni, majd egy óvodából kiabálnak utánunk, hogy térjünk be hozzájuk, hadd lássák a csöppségek, hogyan néznek ki a gringók. Tündériek a gyerekek, folyton kérdezősködnek. Egyáltalán nincsenek megilletődve, pedig egészen biztos nem láttak errefelé sok turistát. Búcsúzóul a kezünkbe nyomnak egy-egy narancsot, és jó utat kívánnak.
La Llanada bányászfalu mivolta ellenére nagyon kedves hely
A falu egyik házának falán tengerimalacoktól hemzsegő cégér látható. Na, talán majd most! Az apró kifőzdében két bányász épp levest szürcsöl, mi pedig leülünk a mellettük lévő asztalhoz. A hely tulaja meglepődik, félve lép oda hozzánk. Azt mondja, van tengerimalaca, de egy kicsit várni kell, hogy elkészüljön. Mivel a sotomayori buszunk még később indul, bólintunk, hogy mehet.
2014 óta nem ettünk tengerimalacot, s bár nem a kedvencünk, kíváncsiak vagyunk arra, miben másabb a kolumbiai malac a peruinál. Sok mindenben. Ahogy az egész kolumbiai gasztronómia meglehetősen íztelen, úgy a tengerimalacuk is unalmas és felejthető. Nem használnak hozzá semmilyen fűszert, egyszerűen csak meggrillezik és kész. Azt kell mondjam, hogyha az ember igazi cuyra vágyik, akkor Tipón falujában kell próbálkozni.
A kolumbiai tengerimalac nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket
A sotomayori buszra már csak egy hely van, de a sofőr rendes és engedi, hogy a lépcsőn utazzak a szomszédos faluig. Sotomayor nem sokkal nagyobb La Llanadánál, viszont sokkal hangosabb és porosabb nála. Mivel az itteni bányák jó ideje kimerültek, aki tehette, átköltözött a szomszédba. Sotomayorban csak az maradt, akinek üzlete volt, vagy a földjein kokát tudott termeszteni. Bár a falu szervesen nem része a Patía-völgynek, állítólag a drogkartelek ide is betették a lábukat az 1970-es években.
Sotomayor temploma
Nincs miért itt időznünk, ezért veszünk két jegyet a következő, Pastóba tartó buszra, ami ugyanúgy helyhiánnyal küszködik, mint minden busz ezen a környéken. Csak El Tambóig tudnak jegyet adni, mert elővételben felvásárolták a helyeket. Nem bánjuk, legalább azt a falut is látjuk.
Sotomayor után végre megmutatja magát a Guaitara-kanyon. Egészen elképesztő út ereszkedik le a völgy aljára, majd onnan vissza a hegyekbe. Nem győzök fényképezni, majd a sofőr egyszercsak odaszól, hogy ne aggódjak, megáll egy helyen, ahol a legjobb a kilátás.
Ez az út vezet a Guaitara-kanyon aljára
A Guaitara-folyó túlpartján erős kaptató kezdődik. Európában még dzsippel sem merne senki nekimenni egy ilyen útszakasznak, de itt buszok közlekednek rajta. Jó fél óra, mire sikerül felérni a hegy tetejére, ahonnan már nem köhög, rimánkodik a motor.
El Tambót délután három magasságában érjük el. Nem terveztük, hogy itt leszállunk, pedig hiba lett volna kihagyni, mivel El Tambo a legpofásabb település mind közül. Nem csak a főterén álló templom, de az azt körülvevő házak is szépek, mintha errefelé az emberkenek fontos lenne, hogy milyen a falukép.
El Tambo tetszetős főtere
A települést 1713-ban alapították, mint megálló Pasto és a Rio Guaitara völgye között. Annak ellenére kapott kecsua nevet (az inkák nyelvén El Tambo azt jelenti: pihenő), hogy egy Jézus-jelenés hatására a katolikus egyház tette le a falu alapkövét. Mivel azonban roppant ellenséges indiánok, a szindaguák lakták be a környező hegyeket, jobbnak látták megtartani a hely eredeti nevét.
Misztikus inka szobrok igazolják az itt élők származását
A jelenés ellenére El Tambóról megfeledkezett az egyház; Las Lajas és San Pablo mellett nem volt szükség mégegy zarándokhelyre Nariñóban. A falut mai napig a szindaguák leszármazottai lakják, akik szeretik magukat az inkáktól származtatni. Ennek tanúságai azok a főtéren álló misztikus szobrok, amik inka hősöket és isteneket jelenítenek meg.
El Tambóban koloniális épületekből sincs hiány
El Tambo elég apró ahhoz, hogy fél óra alatt az ember az összes utcáját végigjárja. Szerencsénkre nem vagyunk messze Pastótól, így egész sokáig indulnak camperók Nariño fővárosába. Az utolsó szakasz sem kevésbé szép, mint volt ezidáig. Főleg Narino faluja előtt áll el a lélegzetünk, ahonnan teljes egészében belátni a 4276 méter magas Galeras-vulkánt. Megmásznánk, ha hagynák, de sajnos a Galeras túlságosan aktív ahhoz, hogy turistákat engedjenek a közelébe. Majd egyszer...
A Galeras-vulkán a lemenő nap fényében
Pastóba már sötétben érkezünk meg. Taxival a belvárosba vitetjük magunkat, ahol teljesen véletlenül sikerül besétálnunk abba a hostelbe, ahol anno 2013-ban is megszálltunk. 60 000 peso egy éjszaka, annyi, mint máshol a megyében kettő. Nem baj, egy éjszakát csak kibírunk a Koala Innben.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldlaunkra!
