Nariñót nehéz lenne hátizsákos központnak nevezni, errefelé a turizmus még gyerekcipőben sem jár. Évszázadok óta elzárt falvakat kerestünk fel, ahol nagyon rendes emberekbe botlottunk, valamint megismerkedtünk a roppant dallamos dél-kolumbiai dialektussal. Nariño kezdi belopni magát a szívünkbe.
- El Manzanóban nem szívesen állnék meg. Értelmes embernek ott semmi keresnivalója nincsen. Maguk sem akarnak majd ott kiszállni, meglátják - kezdi a buszsofőr, mikor Remolinóban arra kérjük, hogy a következő veredánál tegyen le minket.
El Manzanót húsz perc alatt érjük el. Mikor begurulunk, a sofőr kérdőn pillant ránk, szinte könyörög a szemeivel, nehogy megállítsuk a buszt. Kinézünk az ablakon és látjuk, miért szeretne egyenesen továbbhajtani.
El Manzano Kolumbia egyik legszárazabb hegyoldalában fekszik, ahol nem terem meg semmi. A munkanélküliség miatt a fiatalok rég elhagyták a falut, csak az idősek maradtak vissza, akik kapnak ugyan havi 50 000 pesós, jelképes nyugdíjat az államtól, de az a rezsire sem elég. Éppen ezért az itt élők többsége napközben az út szélén ücsörög arra várva, hogy a falun áthaladó buszokra felszállva az utazóközönségtől pénzt koldulhat.
- Az egész falu olyan, mint egy zombifilmben - motyog a sofőr a bajsza alatt, mire mi intünk a fejünkkel, hogy tovább.
Pár perccel később megérkezünk egy Panoya nevű elágazáshoz, ahonnan camperók indulnak Taminango falujába. Mintha csak minket vártak volna; amint betesszük a hátsónkat a kocsiba, már indulunk is. A taminangói út nem kimondottan látványos, lévén poros tanyabokrok között tekereg. Jó 400 métert kell szintben emelkednünk, mire végre visszatér a Kolumbiára oly jellemző, folyton zöldellő táj.
Taminango szép helyen fekszik, bár a falu maga nem túl látványos
A sofőr teljesen felpörög, mikor megtudja, hogy turisták vagyunk; áradozni kezd, hogy az ő faluja milyen szép. Ha elhinnénk a szavait, akkor Taminangót könnyen képzelnénk a második Monguínak, de szerencsére fenntartásokkal kezeljük a litániáját, így nem csalódunk, mikor betoppanunk a településre. Merthogy Taminango egyáltalán nem szép, de van egy olyan bája, amit eddig Kolumbiában nem tapasztaltunk. Még nem tudjuk mi az a báj, csak érezzük. Itt valami más, mint a többi faluban.
A sofőr a rádiótoronyhoz közel rak ki minket, merthogy véleménye szerint onnan nagyon szép a kilátás. Búcsút intünk neki, majd nekiindulunk a dombnak, aminek oldalában egy keskeny utca tekereg a magasabban fekvő házakhoz. Az utca egyszercsak véget ér, mi pedig vakarni kezdjük a fejünket, hogy hogyan tovább, mert a toronyhoz nem vezet ösvény. Végül Eri hátramarad a zsákokkal, én pedig megpróbálok felkapaszkodni a domb tetejére, ami nem egyszerű a tüskés bozótban. Húsz perc próbálkozás után végül felérek, ahonnan ugyan belátni a falut, de ennél semmi több. Gyorsan visszaereszkedem Erihez, és irány a faluközpont.
A rádiótoronytól ellátni a falu főteréig
Az utcán mindenki köszön, de nem úgy, mint Kolumbia más részein. Itt is mindenki azt mondja, hogy "Hola" és "Buenos días", de a hangsúly valahogy más. Sokkal vidámabb, dallamosabb. Mintha nem is Kolumbiában járnánk. Valójában tényleg nem ott járunk, hanem Nariñóban, ami átmenet Kolumbia és Ecuador között. Mivel ez a vidék évszázadokon át nem volt összeköttetésben sem Bogotával, sem Quitóval, a nyelv külön utat járt be. Hogy milyen volt 2-300 évvel ezelőtt a spanyol, azt nem tudom, de a nariñói dialektus hangzásban inkább az olaszra hasonlít.
A főtér semmi extra, de a piac annál élvezhetőbb. Hétévége lévén rengeteg a piacoló kofa, így hatalmas a hangzavar. Valójában nincs miért itt ücsörögnünk, de a Pastóba induló campero csak fél 3-kor indul, így rengeteg időnk marad bámulni az utca népét. Hihetetlen, hogy egy ilyen apró narinói faluban is nagyobb az élet, mint Budapesten a Gozsdu-udvarban.
Simón Bolívar, a taminangói templom és Eri
Sikerül egy elmebeteg sofőrt kifognunk, akinek hála szinte semmit nem látunk a nariñói tájból. Úgy vezet, hogy két alkalommal kis híján leesek a platóról, Eri pedig az utazás alatt csak a nylonzacskót bámulja. Mikor leszállva felhívom a figyelmét a raliversenyzőket is megszégyenítő vezetési stílusára, ő megveregeti a vállamat, és csak annyit mond:
- Isten hozott Nariñóban!
A meseszép Juanambú-kanyon
A San Lorenzo-i elágazásnál találjuk magunkat, ahová elvileg fél 5 magasságában érkezik egy busz. Van tíz percünk kiheverni a szerpentinek okozta hányingert, ami megpillantva a szemünk elé terülő látványt szinte azon nyomban elmúlik. Alattunk több száz méterrel a Rio Juanambú tekereg hátborzongató kanyont vájva Nariño mészkőhegyeibe.
Ettől a látványtól azonnal elmúlik a hányingerünk
Fotózunk párat, majd befut a busz, amin ugyan nincs több hely, de a sofőr azt mondja, ő bizony nem hagy hátra turistát, úgyhogy megkéri a buszon helyet foglalókat, húzzák magukat összébb, hogy mi is le tudjunk ülni. A buszon mindenki minket bámul, mi pedig a kanyont. Egészen hihetetlen, hogy milyen út vezet a mélybe. Feldereng a Dél-Bolíviában tett utazásunk emléke, amikor kis híjján szakadékba hajtottunk, de inkább a fényképezéssel törődöm, sem mint a halálfélelmemmel.
A folyó túlpartján meredeken emelkedni kezd az út San Lorenzo falujába. A kilátás a Juanambú-kanyonra és a Pasto mögött magasodó Galeras-vulkánra egészen káprázatos.
A háttérben feltűnik Pasto emblematikus vulkánja, a Galeras
Fél 6 magasságában futunk be a néhol koloniális hangulatot árasztó San Lorenzóba. A busz a falu egyetlen vállalható szállójánál, a Hotel Fatimánál tesz ki minket, ahol 15 000 pesóért, kevesebb mint 6 dollárért veszünk ki egy kétágyas szobát. Ennyiért utoljára talán Maracaibóban sikerült megszállnunk.
San Lorenzótól kis híjján dobunk egy hátast
San Lorenzo meglepően kellemes hely. Koloniális báját annak köszönheti, hogy errefelé az embereknek nincs pénze felújítani házaikat, ezért az épületek többsége a 19. századból maradt vissza. Itt-ott persze feltűnnek a 20. századi, stílustalan, latin-amerikai betonépítészet csodái, amitől San Lorenzót nem lehet egy lapon emlegetni Ambalemával vagy Cucunubával, de ettől még a pofásabb települések közé tartozik.
San Lorenzo kettős arca: balra koloniális hangulatú házak, jobbra pedig a 20. század remekei
Szállásadónk azt mondja, a falu mögötti hegytetőn álló rádiótoronytól szép a kilátás, de Taminango után nincs kedvünk mégegy felesleges hegymenethez. Másnap reggeli arepázás közben kapjuk a tippet a szakácstól, miszerint a falutól kb. húsz kilométerre található a Mária Magdolna-remeteség. A baj az, hogy nem megy oda semmilyen jármű, viszont a szakács annyira a lelkén viseli a sorsunkat, hogy reggelink befejeztével becsukja a boltot, és fut egy kört a faluban kocsit keresve nekünk. Negyed órán belül meg is van a fuvar. Egy fiatal srác, Danilo hajlandó minket elfuvarozni, de azt előre közli, hogy nem lesz egyszerű, mert az út szörnyű állapotban van.
A régi chivákkal már csak nagyon elzárt utakon találkozik az ember
Tényleg abban van. A húsz kilométert több mint egy óra alatt tesszük meg, Danilo szakadt Toyotája alig tud megküzdeni az elemekkel.
San Lorenzo főtere naplementekor
A remeteség egy kellemes klímájú völgyben fekszik. Bár zongoraszó hallatszik odabentről, a zarándokhely zárva tart, csak a kápolnát tudjuk megtekinteni. Állítólag 1970-ben emelte egy ferences rendi szerzetes, bizonyos Fray Adolfo Fillipi atya, pont ugyanakkor, amikor a rend kitalálta, hogy feltámasztja a berruecosi kolostoréletet is. A Mária Magdolna-remeteség a szerzetesek elvonulóhelye, ahová csak zarándoklat idején nyerhetnek bebocsátást a hívők.
Kilátás a Mária Magdolna-remeteséget körülölelő hegyekre
- Egy kis mellékesért cserébe elviszlek titeket Berruecosba, ha kívánjátok - ajánlja fel Danilo szolgálatait ízes nariñói dialektusban.
20 000 pesóval kér csak többet, így rábólintunk. Az út Berruecosba ugyanolyan szép, mint volt idáig, annyi a különbség, hogy innen a Juanambú-kanyon kevésbé mély, felső hasadékát lehet belátni. A falu épp a szombat esti vigadalmat próbálja kipihenni. Rengeteg a részeg fickó és a szemét az utcákon; az ember nem ilyennek képzel el egy vallási központot.
A Maria Magdolna-remeteség
Ami érdekes, hogy az 1970-ben építtetett Szent Mihály arkangyal parókiával szemben áll egy másik, régebbi kolostor, az eredeti Szent Mihály arkangyal parókia. Az 1859-ben emelt, majd 1925-ben felújított épületnek ma már csak a homkolzata látható, mivel az 1980-as évek elején egy földrengés lerombolta az oldalhajóit. Hogy a harangtornyok ne omoljanak le, mögéjük építettek egy ronda betonkockát, amibe beköltözött a rendőrség.
Berruecos sem fekszik rossz helyen
A falu főterén odalép hozzánk egy nő, hogy mi célból bóklászunk Berruecosban. Mikor megtudja, hogy külföldiek vagyunk, azonnal lázba jön, és rohan a parókiára, hogy elkérje a kulcsot az atyától. Az atya egy darabon vonakodik, végül a nő meggyőzi, hogy nem vagyunk rosszakarók, csak mezei turisták, és micsoda megtiszteltetés, hogy tiszteletünket tesszük a falujukban.
Felmegyünk a harangtoronyba, amiről jó lenne azt mondani, hogy remek a kilátás, de ez nem igaz, mert a magasból csak háztetőket látni. Miközben leadjuk a kulcsot az atyánál, látjuk, hogy a nő összecsődítette a barátnőit, akik mosolyogós szemekkel követik minden léptünket. Ismét egy falu, ahol sztárnak érezzük magunkat. Kíváncsi lennék, ha Magyarországon egy ehhez hasonló világvége településen végigsétálna két kolumbiai hátizsákos, őket is hasonló örömmel fogadnák-e vagy inkább kinéznék onnan őket?
A berruecosi Szent Mihály arkangyal parókia
Berruecosban nincsen szálló. A legközelebbi település, ahol az éjszakát tölthetjük, La Unión, oda azonban nem megy busz. Szerencsére nem kell sokáig fuvar után kutatnunk; egy Fernando nevű fickó épp indul a furgonjával a La Unión irányában fekvő La Cocha veredához, ahol szeder- és kávéföldjei vannak. Az út során mesél az életéről, arról, mennyire nehéz volt boldogulni a gerillák elnyomása alatt, és hogy soha nem tudhattad, ki akar az életedre törni.
- Mióta béke van, végre lehet pénzt keresni.
- Ilyen jól fizet a szeder?
- Nagyon jól. Így, hogy piacolok is, megvan a havi 5 millió peso.
Kilátás a La Cocha veredáról San José de Albánra
Az tényleg jó pénz. Érdekes, hogy még most is vannak olyan emberek, nem is kevesen, akik romantikával néznek a gerillaháborúkra, mi pedig azt látjuk, hogy az elmúlt 50 évben elnyomás alatt élők hihetetlenül felszabadultak attól, hogy végre nem nehezedik a nyakukra az ideológiák mentén pusztító hadviselés. Kolumbiában nemsokára választások lesznek, s bár a mostani elnököt mindenki a pokolba kívánja, egy valamit elért: végre nem kell rettegni a vidéki Kolumbiától.
Fernando kirak minket a La Cocha veredánál, ahová nem sokkal később érkezik egy La Uniónba tartó busz. Észak-Nariño legnagyobb városát délután 5 óra magasságában érjük el. Egy főtéren álló, enyhén lepukkant hotelben sikerül kivennünk egy szobát 30 000 pesóért. Duplája a San Lorenzó-inak, de így is olcsó. Holnap folytatjuk utunkat az északi falvak mentén.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
