Pandémiás szilveszter Costa Ricában


Szilveszterezni a Costa Rica-i tengerparton sokak álma. Nekünk is az volt, de az értelmetlen járványügyi szabályok miatt sajnos elmaradt a rummámoros trópusi élmény. No, persze nincs miért panaszkodnunk, a Manuel Antonio Nemzeti Park azért azt adta, amit adnia kell. Láttunk sok állatot, fürödtünk a harminc fokos óceánban és egy ritka szép naplementében is részünk volt. Soha rosszabb év végét!

Quepos minden, csak nem szép város. Hiába Costa Rica egyik turisztikai gócpontja, megmaradt annak a mezőgazdász és halász településnek, ami volt fennállása elmúlt 450 évében. A kepoa indiánokat Közép-Amerika legokosabb népeként írták le a 16. században, rengeteg dologra tanították meg az 1563-ban partra lépő konkvisztádorokat. Képben voltak a tengeráramlásokkal, pontosan tudták, hol milyen hal fogható, melyik öbölben milyen haszonnövény termeszthető. Bár voltak háborúik a spanyolokkal, többségük könnyen asszimilálódott.

A 19. század végéig Quepos Costa Rica legfontosabb halászkikötője volt, majd jött Minor Cooper Keith és a banán bumm. Ettől kezdve a halászat szerepét egyre inkább átvette a banán, ami az 1980-as évekig meg is határozta az itt élők életét. A banán továbbra is jelen van, a halászat azonban a múlté, ugyanis az 1980-as évek zöld fordulata Quepost a természetjárók központjává tette. A Manuel Antonio 1973-as nemzeti parkká avanzsálása betiltotta a környező tengereken a nagyüzemi halászatot, a halászviskók helyén szállodák, ökolodzsok épültek.

Queposban az igazi áttörést a 2008-as gazdasági világválság jelentette. Ekkor több százezer amerikai állampolgár menekítette ki vagyonát Costa Ricába, köztük a jobb sorsra érdemes Queposba. Gombamód szaporodtak a szállodák, éttermek és karibi bárok, mára nem csak Quepos, de tíz kilométeres agglomerációja is kizárólag a turizmusra rendezkedett be. Bár a Manuel Antonio az ország legkisebb nemzeti parkja volt, mégis itt fordult meg egy év alatt a legtöbb turista. 2019-ben több mint 150 000 látogató kereste fel a parkot, aminek 80%-a külföldi volt. Aztán jött a pandémia...

Karácsonyi díszbe öltöztetett pálmafák jelzik, hogy ünnep van

Quepos bezárt több mint fél évre, ami sok tulajdonosnak végzetes volt. A vendéglátóhelyek fele tönkrement, s bár 2020 októberében Costa Rica az elsők között kinyitott, az élet 2022 végéig nem tért vissza a városkába. Mivel mi a szilvesztert terveztük ide, rengetegen vannak, de a szállásadónk elmondása szerint egy átlagos napon fele akkora kapacitással sem működnek, mint a pandémia előtt. Sokáig azt remélték, hogy az új év elhozza a változást, de a Costa Rica-i kormány a majd 80%-os átoltottság ellenére beszigorított, ami úgy néz ki, elodázza a turizmus visszapattanását.

- Hol lesz szilveszteri buli a városban? - teszem fel a triviális kérdést december 31. reggelén az amerikai származású recepciósnak.
- Sehol! Quepos polgármestere éjfél utánra kijárási tilalmat vezetett be - kapom az élképesztő választ - Ezek sem okosabbak a többi politikusnál! Karácsony óta mindenki járta a klubokat, bárokat, minden nyitva volt, erre jött egy idióta kormányrendelet, és csak és kizárólag szilveszterre kijárási tilalmat rendeltek el. Úgyhogy bocs srácok! Nem lesz szilveszteri buli sehol.

A Manuel Antonio első részén nem sok állatot látunk, de egy lajhárt azért sikerül lencsevégre kapnunk

Még jó, hogy a szilvesztert az óceán partjára terveztem! Nem baj, nem csüggedünk. Reggeli után kisétálunk a queposi terminálra, ahonnan szinte azonnal indul a busz a nemzeti park bejáratához. Húsz perc múlva egy hosszan kígyózó sor végén találjuk magunkat, ugyanúgy, mint 2015-ben, mikor utoljára erre jártam. Mondjuk, akkor nem december 31. volt a dátum.

Gekkókból sokat, iguánából kevesebbet látunk

Fél órán át aszalódunk a napon, mire végre bebocsátást nyerünk a nemzeti parkba. A tervem az, hogy végigsétáltatom a csapatot az összes ösvényen, ezért a 9 kilométer hosszú Sendero de la Catarata felé terelem őket. Emlékeim szerint errefelé kevés az állat, de az esőerdő szép. A kétórás gyaloglás során tényleg nem látunk sok állatot, csak egy lajhárt, néhány bőgőmajmot és pár kisebb gekkót, cserébe a vízesésben sincsen sok víz. Kicsit csalódott a csapat, nem erre számítottak. Megnyugtatom őket, hogy lesznek majd állatok, csak azok általában ott tobzódnak, ahol beetetik őket.

Ez a panoráma tárul elénk a Mirador-ösvény végén emelt kilátóból

A parkba nem lehet ételt behozni, így mire a strandra érünk, alaposan megéhezünk. A strand mögötti épületnél lehet ételt kapni, de kígyózó sor áll előtte, ráadásul a maszk is kötelező viselet, így a csapatom nagy része inkább vállalja az éhséget. Nem úgy az amerikaiak, akik képesek órákat elvesztegetni az életükből azért, hogy rendelhessenek egy mocskosul túlárazott szendvicset. Rájuk rendezkedtek be azok a csuklyásmajmok, amik előszeretettel rabolják el az épületből óvatlanul kilépő turisták ételét. A parkőr percenként sípol és csapkod a nála lévő bottal, hogy a majmoknak megálljt parancsoljon, de így is van olyan élelmes példány, ami a szemünk láttára tépi ki egy lány kezéből a csipszes zacskót. Az élmény nem túl természetbarát, de legalább sikerül jó képeket lőnünk az állatokról.

Ez a csíkos feketeharkály egész közel repült hozzánk

Kicsit odébb egy békésebb és nyugodtabb mókusmajom család keresztezi az utunkat. Lustán nyújtóznak az egyik fa alacsonyabban lógó ágain.

Csuklyás- és mókusmajmokból sokat látunk a partközeli erdőkben

A csapatom egyik fele a strand felé veszi az irányt, én a túrázósabbakkal rátérek a Mirador-ösvényre. Itt sincs sok állat, de pár szép trópusi madár és bőgőmajom így is megmutatja magát. A kilátó sajnos egyre élvezhetetlenebb: az erdő lassan a teljes panorámát eltakarja.

A Manuel Antonio tengerpartjánál van szebb a világon, de ennyi állatot partközelben nem sok helyen lát az ember

Délutánra picit beborul az ég, így nincs szikrázó napsütés, mire visszaérünk a partra. Ettől függetlenül jól esik egyet nyújtózni a homokban, olykor csobbanni a harminc fokos óceánban.

Végül a Punta Catedralhoz vezető másfél kilométeres ösvényt kihagyjuk, helyette inkább bevetjük magunkat a Playa Espadilla mentén sorakozó bárok egyikébe.
Lévén azzal mindenki tisztában van, hogy a szilveszteri bulik elmaradnak, ezért már korán, délután 4-kor megkezdődik az őrjöngés a parton. Amíg elkészül a bárban az estebédünk, addig sikerül véletlenül meginnunk három üveg rumot, így a naplemente már hangulatban talál minket. Nem a rum mondatja velem, de ennél szebb naplementét eddig keveset láttam életemben.

A szilveszteri buli helyett be kell érjük ezzel a naplementével

Busszal visszatérünk Queposba, ahol veszünk még pár palack helyi nedűt, valamint lencsét a szilveszteri kosztoláshoz. Furcsa, hogy a hostelben rajtunk kívül senki nem érzi a chít, mintha csak mi magyarok tennénk az értelmetlen korlátozásokra. Végülis mindegy, csak az esik rosszul, hogy hajnali egykor az egyik szállóvendég nehezményezi, hogy hangosak vagyunk... szilveszterkor. Azt hiszem, ez a pandémiás őrület még elég sokáig éreztetni fogja a hatását a világon mindenhol. Holnap irány Puntarenas, majd pedig Rio Celeste.

Azért megadtuk a módját a szilveszteri bulinak

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!