A Doña Juana-vulkánt az időjárás miatt nem tudtuk megmászni, de így sem csalódtunk, mert végigjártuk a Juanambú-kanyont, ami pár éven belül egész biztosan felkerül majd a hátizsákosok térképére. A fotók, azt hiszem, önmagukért beszélnek. Nehéz lesz elhagyni Nariñót.
Ha a Doña Juana-vulkánt szeretnénk megmászni, akkor Las Mesasba kell utazzunk - kaptuk a tippet szállásadónktól La Cruzban. Nincs más, mint felülni egy délnek tartó buszra, és vagy San Bernardónál vagy San José de Albánnál leszállni, majd fogni valamilyen járművet, ami elvisz minket a vulkán lábánál fekvő településre. Egyszerűnek hangzik, mégsem az, mivel Las Mesasba naponta csak egy busz közlekedik ebből az irányból, amiről sofőrünk csak annyit tud, hogy létezik, de hogy mikor és hol kapható el, azt nem.
Egy órás utazás után érjük el San Bernardo apró faluját, ami 1992-ben vált le a szomszédos San Joséról. Elég gyorsan megtudjuk, hogy innen egészen biztos nem jutunk el Las Mesasba, mert az oda vezető út szörnyű állapotban van, évek óta nem járja senki. Lövünk pár képet a főtéren, majd leintünk egy tuktukot, ami 8000 pesóért eldob minket San Joséba.
San Bernardo főtere
Bár a falu a 16. század óta lakott, nincsen gyarmati bája. Igénytelen betondzsungel néhány düledező vályogházzal, a templomot pedig értelmezni is nehéz. Az egyik boltban felvilágosítanak minket, hogy az egyetlen busz fél 5-kor halad át San Josén, úgyhogy tölthetjük az egész napot ezen a csodás helyen. Jobb híjján egy jugózóban üldögélünk és beszélgetünk a tulajjal arról, milyen a hátizsákos élet. Azt akarja tudni, milyen éveken át úton lenni, nem hazatérni soha, folyton utcán enni és hotelekben aludni. Az igazat megvallva annyira normális ez nekünk, hogy szerintem nem nagyon tudjuk másként elképzelni az életünket. Az utazás örökre magával ragadott, s már soha nem enged el minket.
San José de Albán elég csúnya falu
Négy felé kiállunk a templom elé és várjuk a buszt. Közben diáklányok jönnek oda hozzánk fotózkodni, fél ötre már a fél falu minket áll körbe. Mikor felszállunk Nariño valószínűleg leglepukkantabb buszára, úgy integetnek utánunk, mintha a saját családtagjuktól búcsúzkodnának, aki hosszú utazásra indul.
Las Mesasba az út egészen förtelmes. A Patía-völgyében sem volt akármi, de ez simán túltesz azon is. El sem tudom képzelni, milyen lehet a San Bernardó-i "sztráda". Húsz kilométert másfél óra alatt teszünk meg a rogyásig tömött csotrogánnyal, amiben mindig akad plusz egy hely a veredán felszállóknak. Amikor már azt hinnénk, hogy kész, vége, ide tényleg nem fér már fel senki, az egyik kanyarban megállítja a buszt három izzadt srác nyolc nagy zsák kávéval. Hihetetlen, de beférnek. Nem állítom, hogy nem könnyebbülök meg, mikor végre megérkezünk Las Mesasba.
Nem tudom, hogyan sikerült éles képet lőnöm a tájról, mert a busz a szuszt is kirázta belőlünk
Las Mesas igen apró falu, alig ötszázan lakják. Nincs itt a világon semmi, csak a Doña Juana-vulkán, ami azonban sejtelmes ködbe burkolódzik. Don Dago munkásszállóján kötünk ki, ahol 20 000 peso egy szoba. Csótány és ágyi poloska van dögivel, anélkül ki se vennénk.
Ahogy eddig mindenhol Nariñóban, itt is nagy felfordulást okozunk a jelenlétünkkel. Mindenki messziről figyeli a lépteinket, csak kevesen mernek ránk köszönni vagy megszólítani. A falu egyetlen evőjében költjük el a vacsoránkat. A tulaj úgy rajong körbe minket, mintha mi lennénk a Clooney házaspár. Vagy háromszor tölti újra szederlével a poharunkat és minden alkalommal, mikor elsétál az asztalunk előtt, rákérdez, hogy ízlik-e az étel. Persze, hogy nem ízlik. Kolumbiában még soha nem ízlett, de nem akarjuk megbántani; serényen bólogatunk, hogy 'todo perfecto'. A végén kikívánkozik belőle, hogy mi az ördögöt keresünk Las Mesasban, s mikor eláruljuk neki, hogy a Doña Juana-vulkánra vágyunk, eléggé kiábrándító választ ad.
- A Doña Juanára El Silencióból lehet feljutni, a mototaxi szerintem 10 000 pesóért elvisz titeket. A baj csak az, hogy ilyenkor a vulkánon megállás nélkül esik.
- Nem ilyenkor van a száraz évszak? - okoskodunk.
- Idelenn igen, de odafenn a paramón ekkortájt esik a legtöbb eső. Néha, ha erős a szél, egész idáig elhozza a vízpermetet.
Igaz, ami igaz. A Rio Mayo kanyonjából sem láttuk soha a szomszédos Las Ánimas-vulkán tetejét, ahogy másnap reggel sem látjuk a Doña Juanáét. Sőt! Olyan otromba felhők ölelik körbe a hegyvidéket, hogy az embernek semmi kedve nincsen nekivágni a túrának. A mototaxisok is azt mondják, hogy őrültség ilyenkor felmenni a vulkánra, már az El Silencio vereda is megközelíthetetlen, akkora a sár.
Unalmunkban teszünk egy sétát a Juanambú-folyó partjára
Délig várunk, hátha felszakadozik a felhőzet, de ehelyett Las Mesast is eléri az eső. Illetve nem az eső, hanem az a permet, amiről tegnap este a fogadós is mesélt. Hogy elüssük az időt, lesétálunk a Juanambú-folyó partjára, ami errefelé még patak formát ölt. Nem túl látványos, viszont a völgyben legalább nem esik. Fotózunk pár szép virágot, aztán visszatérünk a faluba, hátha. Semmi hátha, a helyzet változatlan. Nincs miért maradnunk, ez az időjárás még hetekig eltarthat, úgyhogy keserű döntést kell hozzunk: idén nem másszuk meg a Doña Juana-vulkánt.
Szerencsére Buesaco felé naponta több busz is közlekedik, így nem kell visszatérjünk San Joséba Nariño legrosszabb útján. No, nem mintha ez annyira remek lenne, az viszont mindenképpen pozitívum, hogy a napi több járatnak hála nincs rajta elviselhetetlen tömeg. A táj amúgy errefelé is fantasztikus, de ezt igazából le se kéne írjam, annyira triviális.
Ez a kilátás tárul a szemünk elé Buesaco felé utazva
Buesaco egy egyutcás falu az észak-déli autóúton, közel a Juanambú-kanyonhoz. Mivel ez Nariño egyik ismertebb természeti látványossága, s már San Lorenzo felől is elvarázsolt minket, ezért úgy döntünk, itt töltjük az éjszakát, holnap pedig felkeressük a kanyont.
Buesaco temploma
Buesaco iszonyatosan hangos település. Az összes, falun áthaladó kamionos hangos dudával köszönti az itt élőket, mintha az kötelező volna. Kolumbiában nem akkora divat a duda, mint mondjuk Indiában, de Buesaco kivétel; könnyen el tudnám képzelni a falut Hindusztáni-félszigeten. Mivel a forgalom egész éjjel tart, így nehezen jön álom a szemünkre, cserébe azonban jó korán feldudálnak minket. Nem vagyunk kipihentek, de ettől még nekivágunk a Juanambú-kanyonnak.
A Juanambú-kanyon bejárata
Egy tukutukos 8000 pesót kér azért, hogy elvigyen minket a természeti csoda bejáratához. Mivel vagy tíz kilométert kéne odáig gyalogolnunk, rábólintunk, de kétharmad távánál megköszünjük szolgálatait, és kipattanunk a járműből, mivel egészen káprázatos a táj. Az egyetlen hibája a Juanambú-kanyonnak, hogy nincsenek gyalogösvényei, ezért az embernek az út szélén kell baktatnia és viselnie a kamionosok dudálását.
A Juanambú felett átívelő hidat 1972-ben építették
Az egyik kanyarból feltűnik egy híd, ami átível a folyón. Ezen a ponton a legszűkebb a kanyon, emiatt a legtöbb autós megáll itt fotózkodni. Mi sem teszünk másképp.
Ezen a ponton a legszűkebb a kanyon
Kicsit odébb feltűnik az a kőhíd, amit a spanyolok emeltettek a 17. században, hogy összekössék Pastót Popayánnal. Az évek során a híd túlterhelté vált, ezért pár kilométerrel lejjebb egy másikat építettek, ami abba a medencébe vezetett, ahol 1814 áprilisában összecsaptak Antonio Nariño függetlenség párti katonái a spanyol sereggel. A két hetes ütközet végén Nariñóék győztek, így felszabadították az utat a liberálisok előtt Pastóba. A később épített hidat állítólag felrobbantották, mert nem volt arra muníció, hogy mindkét átkelőt ellenőrizni tudják.
A modern hídról feltűnik a 17. században építtetett spanyol híd
A juanambúi csata emlékére a medencéből anno emlékhelyet csináltak, amiből mára élménypark vált. Visszasétálunk a kanyon szélére, hogy onnan leereszkedjünk a völgybe. Bár megy le autó, kettőnkre túl drága volna, úgyhogy a séta mellett döntünk. Addig is élvezzük a tájat és rácsodálkozunk a rengeteg, zöld színű papajájra, ami a fejünk felett röpköd.
Érdemes leszállni a buszról, és sétálni az országút mentén
Az út elég poros, mert most szélesítik. Nem lennék meglepve, ha pár éven belül a Juanambú-kanyon turisták ezreit vonzaná. Persze ehhez kellenének jól kiépített ösvények is, mert az út szélén való kutyagolás nem az igazi.
Meseszerű a Juanambú-kanyon
A belépő 2000 peso, de amit kapunk érte, az nem sok. Az élménypark eléggé lepukkant, nem igazán értjük, pontosan mi célt szolgál. Van ugyan két kiépített medence, de az infrastruktúra eléggé hiányos; nincsenek se öltözők, se éttermek. Egyetlen kajálda üzemel a parkban, ahol lehet kapni rizst csirkével, de ennyi és nem több.
Útban a kanyon mélyére zöld papagájokat látunk mindenfelé
A folyóparton megnézzük a leomlott hidat, majd felsétálunk a kanyon oldalában tátongó barlanghoz, amihez egy kiszáradó félben lévő virágalagúton át jutunk el. A kilátás sokkal jobb volt az útról, mint innen, de legalább itt is jártunk. A park nem marasztal minket sokáig, úgyhogy visszasétálunk a bejárathoz, ahová mostanra pont befutott a korábban a kanyon peremén parkoló furgon. Egy család hívására érkezett, akik egy fillért nem kérnek el tőlünk a kanyon tetejéig szolgáltatott fuvarért.
A kanyon két highlightja, a leomlott híd és a barlang kevésbé látványosak
Sétálunk egy újabb órát az út szélén, majd leintünk egy teherautót, ami szívesen visszavisz minket Buesacóba. Nem akarunk még egy álmatlan éjszakát a kamionosok miatt, úgyhogy összepakolunk, és irány Pasto, ahol utoljára 2013-ban jártunk.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
