Miután a csapatot feltettem San Joséban a repülőgépre, átsorolok a Wingo kapujához, ahol rövid várakozás után azt a hírt kapom, hogy a gép egyéb okok miatt nem száll fel. Nem jó hír, lévén lenne dolgom Kolumbiában, mielőtt Eri és Barangó kiegészülve a tíz hónapos kisfiunkkal, Zaránddal és a pótnagyival, Katával, megérkeznek Medellínbe.
Cahuita a karibi partvidék leghangulatosabb faluja. A mellette húzódó nemzeti park Tortuguero, Cano Negro és Manuel Antonio mellett az egyik legjobb Costa Rica-i állatles otthona, s ha ezúttal a park ikonikus állata, a Schlegel-lándzsakígyó nem is került fényképezőnk lencséje elé, attól még felejthetetlen élmény marad az itt töltött nap. Ami kevésbé tetszett, az a közeli Puerto Viejo de Talamanca városkája, amiről a pandémia sem tudta leszedni a partiördögök tömegeit.
Tortuguerót egyszer látni kell, mert kevés jobb szafari van nála az amerikai kontinensen. Kajakokkal és csónakkal fedeztük fel a karib-tengeri esőerdőket, ahol számtalan baziliszkuszt, iguánát, bőgőmajmot és lajhárt láttunk. Ha Costa Ricában jársz, mindenképp látogass el ide!
Tortugueróba két módon, repülővel és csónakkal lehet beutazni. Mi a Rio San Juan felől szoktunk közelíteni, de erre most nincs lehetőség, mivel a pandémia miatt a nicaraguaiak nem engednek csónakokat a folyóra. Kénytelenek vagyunk kerülni, de azért így is sikerül programokkal megtölteni a napot.
Monteverde és La Fortuna igazi gringolandia, ahol egy négyzetkilométerre háromszor annyi külföldi turista jut, mint őslakos. Nincsen ezzel semmi baj, az itt élők élvezik a kiváltásgos helyzetet, hiszen ingatlanjuk értéke sokszorosa a Costa Rica-i átlagnak, az idegenforgalomból pedig rengeteg pénzt lehet kiszedni. Én kevésbé élvezem az ilyen helyeket, de azt el kell ismerni, hihetetlenül profin művelik a turizmust errefelé.
Costa Rica még pandémia idején is tömve van turistákkal, de azért vannak olyan pontjai az országnak, ahol elvétve bóklásznak emberek. Az egyik ilyen a Rincón de la Vieja-vulkánt körülölelő trópusi szárazerdő, ami érthetetlen módon nem szerepel a turisták bakancslistáján. Pedig van itt mit nézni, hiszen az iszapfortyogókon túl lehet csobbanni vízesések alatt, a madárvilág pedig hihetetlenül színes. Csodálatos napunk volt.
Costa Ricában a pandémia ellenére is rengeteg a turista. A Rio Celestéhez jó időben érkeztünk, így elkerültük a tömeget, de a kirándulás vége jobban emlékeztetett egy dobógókői kirándulásra, mint esőerdei sétára. Ezután látogatást tettünk a malekú törzsnél, ahol betekintést nyertünk a skanzenben élő közösség hagyományaiba, vagyis ami maradt belőle. Ne Costa Ricába menj, ha kíváncsi vagy az indián kultúrára!
Szilveszterezni a Costa Rica-i tengerparton sokak álma. Nekünk is az volt, de az értelmetlen járványügyi szabályok miatt sajnos elmaradt a rummámoros trópusi élmény. No, persze nincs miért panaszkodnunk, a Manuel Antonio Nemzeti Park azért azt adta, amit adnia kell. Láttunk sok állatot, fürödtünk a harminc fokos óceánban és egy ritka szép naplementében is részünk volt. Soha rosszabb év végét!
Pandémia alatt utazni nem egyszerű dolog. Nekem is újra kell tanulnom a kontinenst, mert nem tudom, melyik országra mennyire nyomta rá a bélyegét a bezárkózás. Tavaly áprilisban Kolumbiában sem indult zökkenőmentesen az út, de a folyton változó szabályok Costa Ricát sem teszik könnyen utazható országgá. Nem világos, hány oltás kell a belépéshez, hol kell maszkot hordani, hol fogadnak el készpénzt, hol csak bankkártyát. Ráadásul Mexikóban túlfoglalják a gépemet, így késve érkezem. Az első néhány nap nem volt egyszerű szervezés szempontjából.
Véget ért a Mirador Kelet-Kolumbia túrája, de rám még várt egy négynapos utazás vissza Bogotába. Meta kevésbé ismert tájainak még kevésbé ismert településeit kerestem fel, melyek többsége felejtős, de Puerto Ricóba és a Laguna del Amorba sikerült beleszeretnem. Amikor pedig már azt hittem, Meta ennyi és nem több, véletlenül leszálltam a buszról San Martín városkájában.