A guatemalai infláció és Eri rabosítása a hondurasi határon


Honduras felé vesszük az irányt, de előtte még megpihenünk Floresben, valamint banánszállító hajókat bámulunk Puerto Barrios kikötőjében. Közben nem tudjuk megemészteni, hogy Guatemala árai már nem a mi pénztárcánkhoz vannak igazítva. Az útiköltség duplája az otthoninak, de a szállás és az étel is piszok drága lett az országban. Aztán kis híján rabosítják Erit a hondurasi határon, de szerencsére időben rájönnek a migrációnál, hogy a párom nem illegális bevándorló.

A San Andrés-i látogatásunk testvérem halála miatt nem úgy sült el, ahogy terveztük, de mennünk kell tovább, mert három hét múlva érkezik az első Mirador-csapat, és van még mitt leszervezni a Moszkító-part túra előtt Hondurasban. És persze arra is figyelni kell, hogy a gyerekeinket ne terheljük túl hosszú utazásokkal, mert a sok buszon ülés kikészíti őket, no meg minket is.

Flores főtere

Floresben fújunk egyet, kipihenjük a tragédia okozta sokkot. A gyerekeim nem nagyon értették az elmúlt napok történéseit, ezért nekik kedvezve a közeli Petencito állatkertbe teszünk egy kirándulást. Illetve csak tennénk, ha a floresi csónakosok nem próbálnának lerántani minket. A két kilométerre fekvő állatkerthez 300 quetzalért akarnak minket elvinni, ami egy vicc. A parton sétálva több csónakost is megkérdezünk, de mind ugyanazt a lehúzós árat mondja, így kezdek kicsit elkedvetlenedni, míg nem megpillantom Jeronimót az egyik mólón ücsörögni. Ő üzemeltette a Los Amigost Matthiasszal egészen a pandémiáig, de annyira elege lett a turistákból, hogy kiszállt a buliból, és inkább nyitott egy éttermet. Jeronimo bár egy picit magának való, mégis elképesztően jó fej, ráadásul segítőkész. Egy fillért nem kér a fuvarért, és azt mondja, bármikor hívjam, jön vissza értünk. Cserébe megígérem, hogy az éttermében ebédelünk.

Jeronimo barátom visz el minket a csónakján Petencitóba

A Petencito közel húsz éve működik, fogságból kiszabadított vagy árván maradt állatoknak nyújt menedéket. Elég sokáig működött a visszavadítási programjuk, de a pandémia alájuk vágott. Elmaradtak a turisták és az önkéntesek, pénz hiányában pedig az állatkert fenntartásán kívül nincs másra energiájuk. 10 dollár a belépő fejenként, ami nem kevés a korábbi guatemalai árakhoz képest, de ma már semmi nem az az országban.

Érkezünk a Petencito állatkertbe

A Petencitóban az a jó, hogy az állatok kvázi szabadon kószálnak, kivéve a ragadozókat és a szarvasokat. Már a bejáratnál rengeteg pekarit és iguánát látunk, kicsit odébb pedig pókmajmok ugrándoznak fáról fára.

A Petencito régebben jobban nézett ki, de az állatoknak még most is remek hely a vadaspark

Természetesen itt is vannak romok. No, nem látványosak, de legalább megerősítenek abban a hitemben, hogy Petén egykoron egy darab hatalmas metropolisz volt. Olyan sűrűn fekszenek templommaradványok és monticulók a peténi esőerdőkben, hogy nem létezik, hogy ezek különálló városállamok lettek volna. A kutatók LIDAR-ral pásztázzák a dzsungeleket, de elég csak kicsit elveszni az erdőben, és azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a régió településsűrűsége a többszöröse annak, amit ma az archeológusok gondolnak.

Petencito romjai feltáratlanok, ehhez hasonló monticulókkal azonban tele az esőerdő

Amíg Eri és Barangó a jaguárokat és ocelotokat szemlélik, én a hasamra felkötött Zaránddal körbesétálom a La Guitarra-tavat. Látunk pár szép madarat és egy színes, csíkos kígyót, de a félórás séta nem rejt sok izgalmat.

Jeronimo, mintha tudta volna, mikor végzünk, pont befut a kikötőbe. Visszavisz minket Floresbe, ahol ígéretünkhöz híven megebédelünk.

A San Miguelbe tartó menetrendszerinti csónakok legalább egyenárasak, és nem akarják lehúzni az embert

Délután átcsónakázunk a közeli San Miguelbe. Szeretnénk felsétálni a kilátóba, de az elmúlt napokban sok volt az eső, és a helyiek elmondása szerint járhatatlan az ösvény a dombtetőre. Igaz, ami igaz, a Petén Itza-tó vízszintje is extra magas; San Miguel parti útja víz alatt áll.

San Miguel nagyon apró

Találunk egy játszóteret, amin gyerekeink elvannak egy órát. Közben ereszkedni kezd a nap túlvilági fénybe borítva a tavat és Flores városkáját.

Flores látképe San Miguelből nézve

Elég szép naplementénk van

Másnap reggel búcsút intünk Floresnek, és megindulunk Honduras felé. A cél Puerto Barrios, ami bár elég ótvar város, nem igen van más opció megaludni a határhoz közel.

Naplemente után indul be az élet Floresben, ahol a pandémiának hála minden éttermet és vendéglátóhelyet gazdag városi üzletemberek vettek át

Bár van egy új busztársaság, ami kulturált járműparkkal bír, a csirkebuszoknál kétszer drágábban teszik meg a távot, így maradunk a Fuente del Norte szakadt csotrogányánál, ami Moralesig repít minket. A menetdíj 150 quetzal, vagyis 9000 forint fejenként a mindössze 230 kilométeres útra. Kétszer annyiba kerül a tömegközlekedés, mint Magyarországon, pedig a guatemalai gazdaságot nem kéne sújtsa az orosz-ukrán háború.

Moralesben kisbuszba szállunk. A sofőr iszonyú lassan halad, majd féltávnál megáll, mondván, nincs jogosultsága bemenni a városba, várnunk kell egy másik szolgáltatót. Minden utas pislog, de tudomásul veszik a dolgot. Csak én nem akarom, mert a csomagjaink miatt dupla árat számol úgy, hogy még a célállomásra sem visz el. Hatalmas vita kerekedik, sokan mellénk állnak, de ahogy az lenni szokott, végül fizetek, csak hogy haladjunk. Én nem tudom, mi történt ebben az országban, de a pandémia előtt nem volt itt mindenki ekkora tahó, az árakról pedig ne is beszéljünk.

Puerto Barrios zöldövezete a város egyetlen biztonságos része

Dög fáradtan esünk be Puerto Barriosba. Barangóval szállás után nézünk abban a reményben, egy kikötővárosban csak nem fog úgy a toll, mint Floresben és El Naranjóban. De, sajnos úgy fog. A város összes gyalogosan elérhető szállóját végigjárjuk, de 40 dollár alatt nem találunk semmit, csak egy illegális bevándorlóktól hemzsegő munkásszállót. Végül a Hotel Ensenadában kötünk ki, ami bár nem szép, de legalább nyugodt. Ennyi pénzért Guatemalában két 120 centis ágyat, hideg vizes zuhanyt és deszka nélküli WC-t kapsz. No meg kevés csótányt, de azok zavarnak minket a legkevésbé.

A szálló tulajdonosának iker unokái vannak, akik egyidősek Barangóval. A belső udvaron hatalmas játék kezdődik, Barangónak még biciklit is kölcsönadnak. Legalább így nem kell a párás és dohos szobában ücsörögnünk, lefekvés előtt a srácok is tudnak egyet mozogni.

A szomszéd utcában van egy kifőzde. Sült hal, rizs, saláta, egyenként 10 dollár. Összehasonlításképpen: 2019-ben vezettem utoljára túrát Guatemalában, és a legjobb antiguai étteremben sem tudtunk 8 dollárnál többet fizetni egy ételért, most pedig a kikötői munkásokra és illegális bevándorlókra pozicionált vérhasbüfében is annyiba kerül egy tál étel, mint odahaza egy nagy adag csülök körettel, savanyúsággal és üdítővel. Remélem, Hondurasban konszolidáltabbak lesznek az árak.

A gyerekeket elvarázsolja a Puerto Barrios-i kikötő

Reggel kisétálunk a kikötőbe, hogy megtervezzük a visszautunkat Mexikóba. A cél a Moszkító-part túra után Belize körbeutazása lesz, és Puerto Barriosból megy csónak Punta Gordába. Ez sem lesz olcsó menet, de valamivel egyszerűbb így, mint visszautazni Santa Elenába és ott átkelni a határon. A kikötőben épp pakolnak fel egy hajót banánnal, Barangó pedig beleszeret a látványba. Átsétálunk hát az ipari kikötőbe és másfél órán át bámuljuk a rakodógépeket, a környező ültetvényekről érkező kamionokat. Magamtól soha nem jöttem volna ide, de ha az embernek két fia van, akkor mások lesznek a prioritások.

Zarándot még kevésbé, Barangót azonban teljesen elvarázsolja a banánszállító hajó

Délben felcuccolunk, kisétálunk a terminálra, majd beszállunk egy kisbuszba, ami a hondurasi határra, Corintóba tart. Fejenként 25 quetzal a menetdíj és 25 quetzal a csomag. Már nem is vitázom, egyszerűen csak tudomásul veszem, 2022-ben Guatemala már nem a mi pénztárcánkhoz van igazítva.

A határátkelés nem megy gyorsan. A guatemalaiakkal most sincs baj, de Hondurasban Erit kiszedik a sorból, mondván van itt egy évek óta lezáratlan ügy: több ezer dollárral tartozik a bevándorlási hivatalnak. Nem igazán értjük a dolgot, lévén párom 2015 óta nem is járt az országban. A határőr telefonál párat, majd közli, hogy a rendszer alapján 2015-ben Eri nem hagyta el Hondurast, ezért illegális túltartózkodás miatt rabosítania kéne, a több éves büntetést pedig ki kell fizetni. Aztán nagy nehezen kiderül, hogy amikor El Amatillónál anno átkeltünk El Salvadorba, az okos kollégája kilépési pecsét helyett belépésit nyomott az útlevelébe, és rossz oldalon regisztrálta őt. Mivel Erinek azóta új útlevele van, nem igazán tudjuk ezt bizonyítani, de pár telefon után biccent a határőr, hogy minden rendben van, az El Salvador-i migráció jelezte nekik, hogy a jelzett napon tényleg beléptünk az országukba. Gyorsan véget ért volna a félévesre tervezett utazásunk, ha levesznek minket pár ezer dollárral valamilyen adminisztrációs hiba miatt.

A corintói határátkelő

Lényeg a lényeg! Megérkeztünk Hondurasba. Új ország, új kalandok!

Még több fotóért és sztoriárt látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!