Paraguay legismertebb turisztikai desztinációi az ország délkeleti szegletében megbújó jezsuita missziók. No, nem csak Trinidad és Jesús de Tavarangué érdemelnek említést, hanem a határ túloldalán, Argentínában található San Ignacio Miní és Loreto romjai is. Ismét körbejártuk a vidéket és ezúttal bekukucskáltunk egy guarani faluba, Kambayba is, ahol megismerkedtünk az őslakosok mindennapjaival.
A jezsuita missziókról többször írtam már, úgyhogy ezúttal képes blog formájában számolok be az élményekről.
Posadas felé utazva az első megállónkat San Ignacio Miní jezsuita missziójánál tartjuk. Bár ez a legjobb állapotban megmaradt argentin misszió, így is elég romos ahhoz, hogy az ember el tudja képzelni, milyen lehetett, mikor még működött.
San Ignació Miní legjobb állapotban megmaradt része az egykori templom főbejárata, amin még látható a jezsuiták által használt címer.
A következő megállónk Loreto missziója, amiből szinte semmi nem maradt. A jezsuiták kivonulása után a guaraní indiánok széthordták az épületeket, így néhány falrészletet és egy korai latrinát leszámítva nincs itt nagyon mit nézni.
Santa Ana sincs jobb állapotban, mint Loreto, de az itteni temető érdekes. Egészen az 1960-as évekig temetkeztek ide az őslakosok, ezért aránylag modern kriptákat rejt az erdő.
A kripták többségét mára kirabolták. Ez itt egy gyermek felbontott koporsója.
Másnap a paraguayi missziók vannak terítéken. Mind közül al eglátványosabb Trinidad, amiből sokkal több látszik, mint a határ túloldalán álló missziókból.
Mondanom sem kell, rajtunk kívül alig van valaki a romvárosban, így szabadon fotózhatjuk a templomokat és az élővilágot.
Mikor először jártam Trinidadban, még fel lehetett mászni a toronyba. Sajnos erre ma már nincs lehetőség, de csapatképet azért lövünk a lábánál.
Olyan kevés a turista Trinidadban, hogy az üregi baglyok simán fészket építettek az egyik épület tövében.
Trinidadhoz közel fekszik Jesús de Tavarangüé romja, ami az olaszországi Loyola város templomának pontos mása.
A romokat magunk mögött hagyva betérünk Kambayba. A falu 100%-ban guaraní, ahol egy kicsit belecsöppenünk az őslakosok 21. századi valóságába.
Guaraní gyerekek a házaik előtt, amiket faágakból és sárból raknak össze. Kambay önfenntartó közösség, yukkatermesztésből és kézműves termékeik eladásából tartják fenn magukat.
Guaraní asszony a kisfiával. A jezsuiták majd másfél évszázadon át dolgoztak azon, hogy a guaraníkat keresztény hitre térítsék és spanyol nyelvre tanítsák, de egyik sem sikerült túl fényesen. Bár Jézus szavát ma már elfogadják az őslakosok (még ha azt vérrel és verejtékkel sikerült is átadni), de a spanyollal hadilábon állnak. Bár az iskolákban kötelező a spanyol nyelv, többségük csak makog, ha meg kell szólalni.
A guaraník egyik gyereknevelési eszköze a tüskével átszúrt száj. A tüske folyamatosan böki a gyerekek nyelvét, így csak akkor beszélnek, ha nagyon muszáj. Állítólag nem csak a felesleges fecsegés ellen jó, de a hadarást is gyógyítja.
Csapatkép a falu néhány tagjával. Vettünk tőlük ezt-azt, így támogatva a közösséget egy kis pénzzel. Az elején nagyon meglepődtek az érkezésünk okán, de a végén kedvesen integettek nekünk, mikor kihajtottunk a faluból.
Az utolsó jezsuita missziót San Cosmé és Damiánban keressük fel. Ez a zegyetlen felújított misszió Paraguayban, aminek a helyén iskola működik. A képen a jezsuiták napórája látható.
Sajnos a Yacyretá-víztározó homokszigeteit elvitte az áramlat, így Carmen del Paraná strandján csobbanunk egyet a Rio Paranában. Nem állítom, hogy ez lenne Dél-Amerika legvarázslatosabb fürdőhelye, de pár sör után egészen élvezhető a plázs.
Az éjszakát Posadasban töltjük, ami évről évre egyre jobban tetszik. Sokkal izgalmasabb és élhetőbb hely, mint bármelyik paraguayi, uruguayi vagy dél-brazil város. Holnap irány az Esteros del Iberá mocsárvidéke!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
