Dél-Peru partvidékére másfél napot szánok. Ilóba cevichét enni megyek, de rábukkanok a Punta de Colesre, ami simán felveszi a versenyt a mindenki által ismert Ballestas-szigetekkel. Mollendóban is teszek egy sétát, csak hogy Peru ezen része is ki legyen pipálva.
Moquegából két úton lehet megközelíteni Arequipát. A rövidebb a hegyvidéki kacskaringós út Omatén keresztül, a hosszabb a partvidéken menő, Ilót és Mollendót érintő egyenesebb sztráda. Ez utóbbi mellett döntök, mert jól esne végre enni egy cevichét, és erre Ilóban jó esély mutatkozik.
Moquega után az út ereszkedni kezd. Csakhamar megérkezünk a garúába, a perui partvidék hat hónapon át felszállni képtelen tejködébe. El nem tudom mondani, hányadszor vagyok Peruban, de ezt a klímát megszokni nem vagyok képes. Nem is értem, hogy a spanyolok miért Limát erőltették mondjuk Ayacuchóval szemben. Nehéz ennél egészségtelenebb közeget elképzelni a Földön.
Ilo halászkikötője
Ilóban tényleg csak egy cevichét terveztem, de a kikötőben téblábolva revideálom magam. No, nem a halpiac és a kékre festett bárkák bírnak maradásra, hanem néhány plakát, ami egy bizonyos Punta de Colest hirdet innen nem messze. A képek alapján pingvinek, kormoránok és fókák ezrei lakják be a félszigetet, úgyhogy felpattanok egy külvárosba tartó buszra, és irány a természet!
A busz egy gyártelep közepén tesz le, ahol - nem meglepő módon - én vagyok az egyetlen leszálló utas. Kicsit keringek a szublimált nagy semmi közepén, mire észreveszek két pecást a parton. Mikor megkérdem őket, hogy merre van az arra, vadul egy gyártelep bejáratának látszó kapu felé mutogatnak, amin épp két szügyig rakott kamion gördül át. Jesszusom, hova jöttem? Ráadásul minek???
A Punta de Coles tanösvénye
A bejáratnál egy biztonsági őr fogad. Mikor a természetvédelmi parkról érdeklődöm azt kérdi, van-e előzetes regisztrációm? Hogy micsodám??? Rázom a fejemet, mire ő is rázni kezdi, majd felemeli a telefonját és tárcsáz. Azt mondja, várjak türelemmel, nemsokára jön valaki. Húsz perc ködben toporgás után egy fiatal nő érkezik hatalmas mosollyal:
- Üdvözlöm! Isten hozta önt a Punta de Colesnél! Megtudhatnám, honnan hallott a parkunkról?
- A kikötőben láttam a plakátot, az hozott ide.
- Nagyszerű! Fáradjon beljebb! Elvileg csak előzetes regisztrációval lehet a park területére lépni, de ezúttal kivételt teszünk.
Nem tudom, hogy ez a negédesség azért van-e, mert ismét azt hiszik, Brad Pitt jár náluk (heti rendszerességgel szólítanak így le az utcán, főként az őslakos származásúak), vagy itt tényleg ilyen simán kedvesek az emberek, de a tény attól még tény marad: bejutottam a Punta de Colesbe, ami sokkal inkább tűnik gyártelepnek, mint természetvédelmi területnek.
A világítótorony, ahová nem enegdnek besétálni
- Ne haragudjon, hogy megkérdem, de Ön nem színész? - néz rám kérdőn a csaj.
Nagyot sóhajtok és kimondom:
- Nem! Mezei turista vagyok Magyarországról.
- Annyi baj legyen! - legyint a csaj, majd vált át hivatalos hangnembe - 30 sol lesz a belépő. A fő ösvényen haladhat, a fókákat és pingvineket megközelíteni tilos. Kormoránt és pelikánt nem sokat fog látni, mert a madárinfluenza megtizedelte őket. Ja, és sem a guanótelepre, sem a világítótoronyhoz nem mehet le. Jó utat! - enged utamra, majd bepattan egy kocsiba és elviharzik.
A Punta de Coles az ország egyik legnagyobb gunaótelepe
A 20-as éveimben, mikor még rövid volt a hajam, mindenki folyamatosan Beckhamnek nézett. A 30-as éveimben valami miatt az őslakosok szemében Brad Pitt lettem, de így, túl a 40-en meg kell barátkozzak a gondolattal, hogy a jelenkori énem inkább Johnny Depp. Végülis nekem mindegy, minek néznek, amíg ezeknek hála bejutok olyan helyekre, mint a Punta de Coles.
A félsziget Peru egyik legnagyobb guanótelepe. Kicsit olyan, mint a Ballestas-szigetek, azt leszámítva, hogy ott már valós kitermelés nem nagyon folyik, míg innen naponta több tucat megrakott kamion távozik bezsákolt madárszarral megpakolva.
Egy bálna maradványaira bukkanok a séta közben
A tanösvényt gondosan elzárták a kamionforgalom elől, így van időm a sivatag magányába révedni. Mivel itt létem érzésem szerint nem annyira kívánatos, próbálok jól viselkedni és nem térek le a kijelölt útról. A sivatagban amúgy nem sok minden van, pár kormorántetemekre szakosodott vörösfejű keselyűn és néhány gyíkon kívül nem sok mindent látok.
Keselyűk, sirályok és gyíkok - ezek kerülnek a kamerám célkeresztjébe
A parton van egy biológiai állomás. Az irodában lehet látni fóka- és bálnacsontokat, valamint egy fickó negyedóránként méri a tenger hőmérsékletét.
- A folyamatos mérésnek köszönhetően tudjuk, mikor érkezik és távozik az El Niño - toppan mellém egy fickó az irodából kilépve.
- Lassan véget ér - figyelmeztetem.
- Igen, a számok is ezt mutatják. Honnan tudja?
- Hát, két éve Kolumbia csendes-óceáni partvidékén voltam, ahol három napon át nem volt felhő az égen. Ilyen csak akkor van, ha jön az El Niño. Pár hónapra rá bejelentették, hogy megérkezett. Tavaly szeptemberben Amazóniában az esős évszak ellenére kegyetlen szárazság volt. Ez is csak akkor van, ha itt az El Niño. Idén tavasszal pedig a karibi partvidéken tök átlag időjárás volt, ami azt jelenti, vége az El Niñónak.
A fickó néz rám bambán, majd ennyit szól:
- Ott van a kilátópont a fókákra. Köszönjük, hogy ellátogatott a parkba! - majd hátat fordít és magára zárja az iroda ajtaját.
Se nem Brad Pitt és még okoskodik is! Nem baj, a fókáknak úgyis mindegy!
Kormoránokat és pelikánokat nem, de fókákat szépszámmal látok
Kormoránt egyet sem látok, de pingvinből sem sokat, azokat is csak tisztes távolból. Fókák azonban vannak szép számmal, így többnyire azokat fotózom. Amúgy a park nem rossz, és abszolút nem bánom, hogy nincs itt senki rajtam és a kamionokon kívül.
A kijáratnál bálnacsontvázat és csigaforgatókat fotózom, majd megvárom a buszt, amivel visszatérek a városba. Most már tényleg irány egy cevichéző! Aminek meg kell történnie, az meg is történik. Véletlenszerűen ülök be egy kajáldába, ahol 20 solért fantasztikus tálat raknak elém camotéval, choclóval és tengeri algával. A város maga teljesen érdektelen, de a ceviche és a Punta de Coles miatt abszolút megérte erre kanyarodni.
Kócsagokat és csigaforgatókat fotózom a parton
A késői ebédem után iránytaxiba pattanok és a parti út mentén megindulok Mollendo felé. A kétórás út látványos partszakaszok és zöldellő völgyek mentén halad, de vannak itt bányakikötők is. Ilyen pl a Carrizal, ami Peru egyik legnagyobb rézfeldolgozója.
Mollendót naplemente után érem el. A város sugárútja mentén veszek ki egy felejthető szobát, ahonnan már ki se teszem a lábam, csak másnap reggel, hogy körbejárjam az egykor szebb napokat látott várost.
Mollendót már a preinka korokban lakták. A csiribajáknak volt itt faluja, majd az inkák halászkikötőt hoztak létre a helyén. A spanyolok ezt a vonalat vitték tovább, Mollendóból gyorsan Arequipa kikötője lett, máig az. A Cuzcót Arequipával összekötő vasutat meghosszabbították egészen a tengerig, így az Altiplano terményei is jó részt itt kerülek hajóra. Amikor a rézbányáknak saját kikötőik létesültek, a város szerepe is leértékelődött, így Mollendo ma egy elnéptelenedő város, ami csak nyáron telik meg emberekkel, amikor hétvégente a városiak megérkeznek a strandra.
Mollendo egészen kellemes meglepetés, kár, hogy elnéptelenedik
Ilóval szemben Mollendónak megmaradt valami a múltból, bár a belvárosi épületek inkább a 19. század végi építészetet idézik, semmint a gyarmati kort. Ettől függetlenül jól esik egyet itt sétálni, még ha a ködtől nem is látszik sok minden a városból.
Dél magasságában felkapom a holmimat és megindulok Arequipa felé, mert holnap érkezik a csapatom, akikkel alternatív inka kört fogunk bejárni. Érzem, jó lesz!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
