Banaue környékén elég sok a látnivaló, de a tájfun okozta hegyomlások miatt jelenleg kevés hely elérhető. Szerencsére Cambulo felé megnyitották az utat, már ha útnyitásnak tekinthető az, hogy két órán át sárlavinákon kell keresztülverekedjük magunkat a faluig. Batad rizsteraszai a természeti katasztrófa ellenére is zseniálisak, de azért arra rá kell jöjjek, azok a fajta utazások, amiket én csinálok, nem feltétlen mindenkinek valók.
Barligból Bontocba nem indulnak jeepneyk, így meg kell szervezzem az utunkat Banauéba, ahonnan azt az infót kapom, hogy az utat megnyitották Cambulo felé, így reális esély mutatkozik arra, hogy elérjük Batad rizsteraszait. Kicsit győzködni kell a szállásadónk férjét, hogy bevállalja a fuvart. Fél a hegyomlásoktól, de megnyugtatom, hogy gond nélkül végig tudtunk jönni az úton, Banauéba pedig már tíz nappal ezelőtt is el lehetett jutni. Végül 5000 pesóban állapodunk meg, hajnali 6-kor pedig már bent ülünk a furgonban.
Bayyo faluja gyönyörű helyen fekszik
Három megállót iktatunk be. Az egyiket Bayyo rizsteraszainál egy gyors fotózásra, a másikat Mount Polisnál, ahol gyümölcsöt veszünk reggelire. Nem tudom, hogy miért, talán a tájfunok miatt, de Fülöp-szigeteken borzalmasan drága a gyümölcs. Egy kiló banánért simán elkérnek 150 pesót, a narancsról pedig ne is beszéljünk. A legdurvább azonban a hagymának az ára, ami sokszorosa az otthoninak. Lehet, a zöldségárak miatt esznek ezek a jó filippínók inkább pörcöket és beleket?!
Mount Polisba a képen látható kocsival érkeztünk meg
Banaue bejáratánál megállunk a kilátónál. Innen nyílik a legszebb panoráma a völgyre, de nem csak emiatt érdekes itt megpihenni. Ahogy korábban, most is itt pózol két idős hölgy, hogy turistákkal fotózkodjon. Szépen felöltöztek abba a népviseletbe, amit ma már senki nem hord. 2011-ben Pat-Yay környékén még láttunk egy-két idős embert tradicionális ruhában, de mostanra teljesen eltűnt. Ahogy az épületeik, úgy a népviseletük is a múlté.
A kilátás Banaue rizsteraszaira még mindig fenséges
Kötelező volt csapatfotót készíteni a beöltözött nénikkel
Egy portrét is engedtek
Banauéba délelőtt 10 óra körül futunk be. Megköszönöm a szállásadónk férjének a fuvart és azt, hogy mennyire a szívükön viselték a sorsunkat, majd letelepszünk a 7th Heaven Hostel éttermében. Gyorsan eszünk valamit, mert dél körül érkezik értünk egy jeepney, amivel Cambulo felé vesszük az irányt. A sofőr azt mondja, a faluig nem tud minket elvinni, de nagyjából egy órányi járóföld távolságig igen. Megbeszélem vele, hogy várjon minket naplemente körül a batadi parkolóban, mi megpróbálunk gyalog átvergődni a két falu között.
Eddig a pontig jutottunk jeepneyvel, innentől gyaloglunk
Negyven perc autózás után megérkezünk ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs tovább. Az úton térdig érő sártenger hömpölyög, rengeteg a kidőlt fa és leszakadt hegyoldal. Nekiveselkedünk. Borzalmas a pusztítás, ráadásul mostanra a szagok sem túl kellemesek; a sárlavinák alatt bomlásnak indultak a tetemek, sok helyen fekete, rohadó lé csorog ki a sziklák közül. Néhol picit jobb az út, de vannak szakaszok, amik bozótharccá alakulnak, mert az úton az iszaptól lehetetlenség haladni.
Borzalmasak a körülmények Cambulo felé, de a tájfunnak köszönhetően születtek új vízesések
Az egyik félig leszakadt háznál egy fehér ember kiált utánunk. Angol, húsz éve él itt a filippína feleségével. Azt mondja, csoda, hogy élnek. Pont az egyik szomszédos tanyán voltak, amikor megindult a hegyoldal. Végignézték, ahogy a kávéültetvényük a mélybe szakad a fél házukkal együtt.
- Több mint 2000 tő kávébokrom volt, alig maradt belőle valami - mutat körbe - Ennyi 20 év munkája. Honnan jöttetek?
- Magyarországról - válaszoljuk együtt.
- Ó, ismerem Budapestet. Sokat jártam arra korábban. Ti vagytok az első turisták azóta, hogy elvonult a tájfun. Hova mentek?
- Cambulóba, onnan pedig Batadba, ha lehet.
- Nem tudom, hogy lehet-e. Látjátok, itt mi van. Sok szerencsét, jó utat! Élvezzétek azt, ami maradt ebből a környékből.
Ennyi maradt az angol fickó házából
Zsolt azt mondja, kifejezetten élvezi, hogy tájfun után vagyunk itt. Ezidáig szörnyen kilúgozottnak érezte a Fülöp-szigeteket, de a tegnapi és a mai túra valami olyasmi, amit a Moszkító-parton tett utazásunk óta keresett. Ez persze semmiben nem hasonlított volna rá, ha nincs a trópusi vihar, de így legalább van részünk egy kis kalandban.
Így néz ki a kihalás szélén lévő felhőpatkány megnyúzva
Az egyik épen maradt ház előtt azt látjuk, hogy két srác valamilyen állatot nyúz. Kiszedjük belőlük, hogy a hegyekben fogták, egy kihaló félben lévő felhőpatkány az. Szeretnék egyszer élőben is látni egyet, de erre egyre kevesebb az esély, mert az itt élők sajnos vadásszák őket. Azzal nincs bajom, ha az indiánok agutit vagy leguánt esznek, mert egyik sem veszélyeztetett, de hogy miért kell egy faj utolsó példányainak is a tányéron végeznie, azt fel nem foghatom.
Néhol egészen furcsa dolgokat hozott a felszínre a tájfun
Az egyórás séta Cambulóig valójában kettő. Három óra felé érjük el azt a pontot, ahová eredendően a jeepneyk érkeznek, és ahonnan meredek lépcső vezet le a faluba. Gyönyörű a fekvése, de maga a település már kevésbé izgalmas. Pihenünk egyet a főtéren, ami közben megérkezik néhány turista. Ők is azon az útvonalon jöttek végig, amin mi, csak negyed órával később. Helyi vezetővel vannak, de a csapatösszetétel nem úgy néz ki, hogy képesek lennének még Batadig elsétálni; többen arról győzködik a helyi vezetőt, hogy nincs értelme ilyen hegyomlások mellett továbbhaladniuk.
Cambulo a többi környező faluhoz hasonlóan lenyűgöző helyen fekszik
Minket nem érdekelnek a sárlavinák, megyünk! A keskeny teraszokon egyensúlyozást egy idő után felváltják az itt-ott leszakadt hegyi ösvények, de meglepően könnyen haladunk. Egy ideig! Féltávnál van egy megálló, ahol tudunk inni valamit, és itt már látszik, hogy Csaba ereje fogytán van. Nagyon lassan tápászkodik fel, fáj minden porcikája, görcsöl a vádlija. Próbálom segíteni, de nagyon belassulunk, így előre küldöm a csapat többi tagját. A batadi rizsteraszokig még egy kilométer van vissza, de ezt a szakaszt több mint egy óra alatt abszolváljuk Csabával. Teljesen kipurcan, alig vonszolja magát. A látvány bár zseniális, nem azzal vagyok elfoglalva, hanem Csaba kimenekítésével.
Batad felé sem csúnya a táj, csak a vége felé már nem a látvánnyal vagyok elfoglalva, hanem azzal, hogy Csabát valahogy visszajuttassam a civilizációba
A teraszokon még csak-csak végigtámogatom a barátomat, de az utolsó kaptató egy rémálom. Óránként nem tudunk megtenni 2-300 métert, olyan görcsei vannak. Végül este 8-kor, több mint két órával azután pillantjuk meg a jeepneynket, hogy a többiek kiértek. Zsoltéknak az a szerencséjük, hogy az egyik háznál tudtak sört venni, így legalább nem unatkoztak, amíg mi elvergődtünk idáig. Nem gondoltam volna, hogy ez a túra ennyire megerőltető lesz. Azt hiszem, ebből nekem is tanulnom kell.
A batadi rizsteraszok sajnos nem néznek ki túl jól a tájfun után
Bár a mai nap igen látványosra sikerült, úgy gondolom, a Pat-Yay és Mayoyao közötti gyalogtúra sokkal izgalmasabb. Sajnálom, hogy nem tudtam ezzel a csapattal végigjárni. Így maradnak a 2011-es emlékek.
Visszaérve Banauéba mindenki bakancsot mos és szárít, majd eszünk egy újabb adag rizst valami vállalhatatlan eredetű hússal, majd visszavonulót fújunk. Túl vagyunk az utazásunk nehezén, most már jöhetnek a lájtosabb programok.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
