Ha az ember kíméletes módját választaná az akklimatizációnak Bolíviában, akkor Cochabambában kell kezdenie a hegyi kalandokat. Én is így járok el Hajnival és Sziszivel, akik velem tartanak a Cordillera Tunari csodaszép lagúnáihoz. Cochabamba és a környező régészeti parkok kevésbé látványosak, de egy-két éjszakára megéri erre kanyarodnia annak is, aki nem csak az Altiplano felé igyekezve a magashegyi betegséget akarja elkerülni.
Kora reggel az megy a hírekben, hogy Santa Cruz kivezető útjaira visszatért a blokád, ezért nem sikerült újraindítani a tömegközlekedést. Valahogy Cochabambába kéne érjek akklimatizáció céljából, de úgy néz ki, erre közúton nem lesz lehetőségem. Egyetlen opció maradt: repülni.
Nyitásra a BoA névre hallgató légitársaság irodájához megyek. Nem veszem meg neten a jegyet, mert ott hivatalos árfolyamon váltott áron árusítják, míg én menet közben az utcán 15-ért veszem a bolivianót. A BoA irodájában úgy lehet repülőjegyet venni, mint otthon a BKK járataira a villamosmegállóban: automatából készpénzzel. A kora délutáni járatra 307 boliviano a jegy ára, mindössze 20,5 dollár.
Visszamegyek a szállóra a holmimért, aztán kitaxizom a repülőtérre. Ez az út szerencsére nincsen lezárva, így problémamentesen jutok el Cochabambába.
A 2600 méteren fekvő város központjában szállok meg; a Hotel Izzában 140 boliviano, kevesebb mint 10 dollár egy minden igényt kielégítő szoba. Közben üzenetet kapok Hajnitól és a barátnőjétől, Sziszitől, hogy holnap érkeznek Santa Cruzba, és szeretnének a környéken ők is akklimatizálódni, mielőtt felrepülnének La Pazba a túra kezdetére. Elmagyarázom nekik, hogy Santa Cruzban erre nem lesz esélyük, a legokosabb az, ha néznek ők is egy jegyet Cochabambába, mert ez a legkíméletesebb módja annak, hogy az Altiplanón ne legyenek magashegyi betegek. Így tesznek, úgyhogy holnaputánra ki kell találjak nekik valamilyen magashegyi kirándulást. Addig van egy napom arra, hogy Cochabambát és környékét körbejárjam.
Cochabamba főtere, a Plaza 14 de Septiembre
Maga a város nem nagy szám, kevés olyan pontja van, ami turista szemmel értékelhető volna. A főtér rendben van, de a mögötte lévő utcák már elég lepukkantak, az épületek pedig az elmúlt száz év összes építészeti stílusát ötvözik, alpári módon összebarmolva a városképet. Felüdülést csak a színesre festett régi buszok jelentenek, amik bár büdösek, színt visznek az amúgy szürke város betondzsungelébe.
A modern városrész az Avenida José Ballivián mentén jött létre nehezen értelmezhető épületekkel
A cochabambai középosztály közkedvelt utcája az Avenida José Ballivián. Itt sorakoznak a város mulatói és jobb éttermei, de azért nem kell komoly dologra gondolni; ez az utca is kifejezetten bolíviai. Csak áraiban nem, mert itt már közel magyar árakon kell mindent számolni még feketepiaci váltás mellett is.
Cochabamba buszai teszik színessé a városi utcákat
A Krisztus-szoborhoz majd Hajniékkal megyek el. Akklimatizációs céllal inkább a környék prekolumbián emlékeit keresem fel, elsőként Cotapachi collqáit, amihez először Quillacollóba kell buszozzak. A színes buszok nem csak kívülről, belülről is büdösek, mivel Cochabambában is csak akkor fürdenek a népek, amikor már tarhatatlan a helyzet. Szerencsére csak 20 perc az út, így nem kell sokáig élveznem az áporodott testszagot.
Max Fernandez Rojas, quillacollói sörguru jól sikerült szobra a város főterén
Quillacollo központjában épp valami ünnepség van, rakottszoknyás choliták ropják szépbe öltözött férfimuzsikusok bazsevájára. Hatalmas a tömeg, alig találok olyan reggeliző helyet, ahol megkóstolhatom a világhíres (na jó, esetleg csak Közép-Bolíviában világhíres) kolbászt choclóval. Nem ez a legjobb kolbász, amit életemben ettem, de kétségkívül nem rossz.
Quillacollóban kolbászt kell enni
Reggeli után taxit fogok, amivel a hegytetőn álló inka silórendszerhez vitetem magamat. Menet közben megállunk Urkupiña szentélyénél, aminek létezése egy 18. századi legendához köthető. A Quillacollo mögötti dombon egy kecsua kislány birkákat őrzött, miközben megjelent neki Szűz Mária a kis Jézussal a kezében. A kislány sokat játszott a kisdeddel, ezért későn ért haza. Ez egymás után többször is megtörtént, ezért a szülei megnézték, ki az a kisgyerek az anyjával, aki miatt a gyermekük késve érkezik. Látták, hogy az Szűz Mária és a kis Jézus, amit azonnal jeleztek a quillacollói papnak, aki néhány falusival a jelenés nyomába eredt. Az atya és a falusiak látták, ahogy Mária és Jézus hatalmas fényár közepette eltűnnek a dombtetőn, így a jelenés helyén azonnal szentélyt emeltek. A mostani emlékhelyet a 20. században jóval lejjebb, a domb lábánál hozták létre, ahol minden év augusztus 15-én zarándokok százezreit fogadják.
Urkupiña szentélye Quillacollo határában
A szentélytől földút vezet a collqákig, vagyis inka silókig, amikből állítólag mintegy 600 állt a spanyolok érkezése előtt. Mára csupán néhány tucat tekint le Cochabambára és Quillacollóra, ráadásul a többségük nincs túl jó állapotban, ahogy a park is elég elhanyagoltnak tűnik. Nincs is rajtam és a taxisofőrömön kívül itt senki más, pedig a hely sokkal többre lenne hivatott.
Cotapachi collqái az inkák magtárai voltak
Sofőrömet megkérem, hogy vigyen el a Sipe Sipe fölé emelkedő Inkaraqay romjaihoz, amire boldogan igent mond, bár fogalma nincs, hol vannak azok. A google maps segítségével irányítom őt egy hegyi útra, ami elég rossz állapotban van, de a srác kíváncsi, hova akarom őt felvinni, így nem rémül meg a köves úttól.
Sipe Sipe főtere egészen kellemes hely
Sipe Sipe 1909-ben leomlott templomának tornya
Inkaraqay 3250 méter magasan van egy apró kiszögellésen. A romokból, amik egykoron talán erődként funkcionáltak, mára alig maradt valami, az egyedüli ok, ami miatt érdemes ide ellátogatni, az a kilátás és az akklimatizáció, ami rám fér a következő két hét magashegyi kalandjai előtt.
Inkaraqay romvárosánál van látványosabb inka emlék
Visszafelé a sofőröm megáll Shirley Quispe szentélyénél, hogy beköszönjön szüleinek, akik az emlékhelyet gondozzák. Shirley egy 18 éves lány volt, akit barátja 8 hónapos terhesen ölt meg 2003-ban. A gyilkosság után kivágta a halott lányból a magzatot, amivel ugyancsak végzett, a lány testét pedig elégette. A testet nem sokkal később egy birkapásztor találta meg, aki azt mesélte, találkozott a lány szellemével. Shirley virágot adott neki és azt mondta: vidd hírét a történetemnek, hogy minden anya és gyermeke békében élhessen. A srácot elkapták, de érthetetlen okokból kifolyólag nem sokkal később elengedték; állítólag ma tisztes családapa Quillacollóban. Shirley Quispe tiszteletére kegyhelyet avattak, ahová terhes asszonyok járnak párjaikkal, hogy imádkozzanak Shirleyért és áldozatot mutassanak be a békés gyermekáldásért. Megindító hely. Nem biztos, hogy szülés előtt ide vinném a páromat, de Bolíviában máshogy vannak összedrótozva az emberek.
Shirley Quispe emlékhelye egy borzalmas gyilkosságnak állít emléket
Hajni és Sziszi másnap kora reggel érkeznek repülővel. Nem aludtak az éjjel semmit, mert a reptéren várták a csatlakozást, így kicsit aggódom, hogyan fogják bírni a Pico Tunari alatti akklimatizációs kirándulásunkat. Hajni tavaly volt velem Peruban, így tőle nem tartok, de Sziszi még életében nem járt magashegyen, ezért neki kemény lehet a mai nap.
A reptéri transzfert bonyolító fickót kérem meg arra, hogy vigyen fel minket 4400 méterre, ahonnan rövid, másfél órás túrát teszünk a Laguna Marquina partjára. A lányok az elején jól bírják, de nem adom könnyen magam, mivel minél több időt töltenek idefenn, annál könnyebb lesz majd La Paz környéke és a Chacaltaya havas csúcsa.
A séta után megkérem a mostanra masszív fejfájással küzdő sofőrünket, hogy vigyen minket el a Pico Pirhuata alatt nyújtózó lagúnákhoz. Nem örül a kérésnek, de teljesíti. A látvány meseszép, a lagúna partján legelésző lámacsorda pedig sokat emel a hangulatunkon.
A Cordillera Tunari lagúnavidéke varázslatos hely, tökéletes akklimatizációra
Pont annyit maradunk, amennyit muszáj; a két lány enyhe fejfájással megússza az első akklimatizációs sétát.
Nem csak a hegyek, az élővilág miatt is érdemes errefelé kanyarodni
Délután kapnak egy rövid pihenőt, majd átsétálunk az egyetemi városba, ahonnan felvitetjük magunkat taxival a Cochabamba felett álló Krisztus-szoborhoz. Az 1994-ben átadott szobor korának legmagasabbja volt a maga 34 méterével, csak 2010-ben taszította le a trónról egy lengyelországi alkotás, de az is csak a magasabb talapzatának köszönheti a rekordot. A szobortól amúgy remek a kilátás a városra háttérben az Andok 4500 méteres csúcsaival, előtérben a Laguna Alalayjal.
Ha Cochabambában jársz, a Krisztus-szoborhoz mindenképp menj fel
Mivel a felvonó nem működik, vissza is taxival megyünk. Cochabamba elit negyedébe vitetjük magunkat, ahol európai szemmel is elfogadhatónak mondható lakóparkok sorakoznak. Az egyik utcába egy Porschét látunk bekanyarodni, ami elég nagy kontraszt az eddig általam ismert Bolíviához képest. Mondjuk azt nem tudom, szegény ördög miként közlekedik ezzel a járművel Bolívia útjain, de ez legyen az ő problémája.
A negyed legszebb épülete Simón Iturri Patiño századelőn épült palotája. Patiño a 20. század elején vált ismert vállalkozóvá, vagyonát cinkbányászatból szerezte. Egyes statisztikák szerint a világháború idején - amikor a fegyverkezés miatt rengeteg cinket vásároltak Bolíviától az amerikaiak és az európaiak - Patiño a Föld öt leggazdagabb emberének egyike volt. Az épület tényleg meseszép, nem sok ilyet lát az ember Bolíviában.
Simón Iturri Patiño egykori villája Cochabamba emblematikus épülete
Az útzár továbbra is érvényben marad, így Sziszivel és Hajnival úgy döntünk, nem kockáztatjuk meg a buszt La Pazba. Másnap reggel egyszerűen kisétálunk a repülőtérre és veszünk három jegyet a következő járatra Bolívia nem hivatalos fővárosába. 284 peso, kevesebb mint 20 dollár a menetdíj. Egyre jobban örülök ennek a gazdasági válságnak...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
