A jövő héten rajtoló Moszkító-part túrám miatt Olancho hegyein átkelve Palestina Patucába utazunk, ahol tíz éve nem jártam. Miután sikerül pipantét intéznem, Danlí felé vesszük az irányt, ahol áldatlan állapotok uralkodnak az illegális bevándorlók miatt. Körbejárjuk a környező kávéföldeket, látogatást teszünk a Santa Emilia haciendán, de az igazat megvallva, jobb lenne már Nicaraguában lenni.
Miután felhívtam az összes kontaktot, amit Dulce Nombre de Culmíban kaptam a turisztikai referenstől, megindulunk Palestina Patuca felé. Sajnos a csónakosok olyan árakat mondtak, ami miatt nem indokolt, hogy a csapattal ebből az irányból közelítsük meg a Moszkító-partot, de azt legalább jó tudni, hogy van alternatívája a kétnapos pipantézésnek.
Ezzel a busszal utazunk Palestina Patucába
Juticalpa piacáról indul a szakadt csirkebuszunk. Ismét mi vagyunk a látványosság, mindenki azt kérdezi, honnan jöttünk, minek megyünk Palestinába. Bár Olancho a legnagyobb hondurasi megye, mégis ide érkezik a ledkevesebb turista, mert az igazat megvallva, nem nagyon van itt mit nézni. 2006 óta járom ezt a vidéket, és azt kell mondjam, szinte semmit nem változott. Ugyanúgy földutakon közelíthető meg a legtöbb település, a városokat leszámítva nincs sehol térerő, nincsenek hotelek, sem éttermek. Vannak azonban egyszerű, de nagyon kedves emberek, akik mind velünk akarnak beszélgetni. Egy Victoria nevű lány például órát ajándékoz Erinek, mikor megtudja, tönkrement az ébresztője, és emiatt reggel kapkodni kellett a gyerekekkel.
Kilátás a Rio Patuca völgyére az Azacualpa feletti hegyekről
Az út Terrero Blancóig nem túl élvezetes, főként fenyőerdőkön át tekergünk. Az egyetlen település, amit érintünk, Azacualpa, aminek a határában ananászt termesztenek.
Azacualpai gyerekek
Innen nem messze fekszik a Rio Patuca völgyének első faluja, Terrero Blanco. Itt átszállnak azok, akik a völgy felső részére igyekeznek, mi pedig folytatjuk utunkat a Patuca mentén Palestinába.
Terrero Blanco központja egy buszforduló
2012 óta nem jártam itt. Akkor egy koszos porfészek volt, a rancherók gyűjtőhelye. Mindenki pisztollyal az övében vagy puskával a hátán mászkált, reggelente pedig marhákat vezényeltek végig az utcákon. Jelentem, a helyzet nem sokat változott. Most is száll a por, rengeteg az ember, de a lovat lecserélték motorra, a pisztolyt pedig okostelefonra. Több lett a bolt, kevesebb a farmer, de Palestina amúgy ugyanaz az élhetetlen falu, ami régen volt.
A Patuca-víztározót pár éve építették a kínaiak
Nyílt egy új szálló az egyik hátsó utcában; a falu professzora üzemelteti. Megnézném, hogy odahaza miként tudna egy tanárember 40 éves korában panziót nyitni bárhol is Magyarországon. A szobák rendben vannak a helyi viszonyokhoz mérten, úgyhogy nem csak magunknak, a nemsokára érkező csapatnak is itt foglalok.
Nekiindulunk a falunak, hogy felhajtsam a régi kapcsolataimat. 2012-ben még nem használtak errefelé telefont, így név szerint keresem a pipanterókat. Az El Viajero nevű hospedajéhoz igyekszem, de ott kiábrándító választ kapok:
- Mivel pár éve megépült az út Valenciába, a kereskedők már nem Palestinából indulnak - meséli a recepciós.
- Akkor ezek szerint nincs is pipante Wampusirpibe?
- Talán Carlosnak van. Láttam is ma errefelé. Kérdezz rá a szülei házánál!
A családom örül magának Palestina Patucában
Carlos Romero! Több mint tíz éve nem hallottam ezt a nevet. Felkeresem a szülői házat, ahol éppen születésnapra készülődnek. Azt mondják, este jön Carlos, jöjjek majd vissza.
A nap hátralévő része csendesen telik. Ebédelünk, sétálunk a poros utcákon. Este aztán végre találkozom Carlosszal, aki hatalmasra tárt karokkal fogad. Nem gondolta, hogy valaha viszontlát. Azt mondja, mióta elmentem, nem járt a tawahkáknál, de már csak a közös múltunk okán is bevállalja az utat velem és a csapatommal.
Másnap megindulnánk a nicaraguai határra, de Trojes felé sajnos nincs közlekedés.
- Az elmúlt években elleptek minket az illegális bevándorlók, ezért felfüggesztettük a közlekedést Trojesbe - meséli az egyik buszsofőr Palestina terminálján.
- Terepjárók sem közlekednek? - érdeklődöm.
- Nem. Csak akkor, ha szervezett migráns csoport érkezik. De mára nincs fuvar.
Várjuk a délelőtti buszt Danlíba
Nem baj, megyünk Danlí felé. A 10 órási buszra sikerül felszállnunk, amivel délután 2 óra felé megérkezünk El Paraíso megyeszékhelyére.
Ismét kezdődik a szállásvadászat. Egy órán át botorkálok Barangóval a városban, de minden hospedaje teltházas. Amikor a nyolcadik helyen is kikosaraznak, megtudakolom, miért nincs hely sehol egy mezei hétköznapon. Azt a választ kapom, hogy a határról jövő bevándorlók minden hotelt lefoglalnak. Még a helyi viszonylatban luxusnak számító Posada Los Arcos is csurig van, pedig ott 2200 lempira egy szoba. Nem igazán értem, hogy aki a nincstelenség elől menekül, miként képes kifizetni nap mint nap 100 dollárt szállodai szobáért. Mi pénzt költenek a venezuelai, ázsiai és afrikai menekültek azért, hogy megérkezzenek az Egyesült Államok határára, amin csak töredékük képes átjutni?!
Danlí jó hely lehetne, de a bevándorlók tönkrevágják
Nagy nehezen aztán találok egy levegőtlen apró szobát a Hotel Milayban. Rajtunk kívül kizárólag venézek és kínaiak szállnak itt meg, nem érzem magunkat biztonságban. Éppen ezért csak lecuccolunk, majd felsétálunk a Cerro La Cruzra. Az ösvény könnyen követhető, de elég meredek, ezért a srácokat itt-ott a kezünkben kell vigyük. A kilátásért azonban abszolút megéri feltornázni magunkat; egyértelműen ez Danlí legjobb helye.
Kilátás Danlíra a Cerro La Cruztól
Holnap tiplizni kéne innen, de este, mikor leülök a gép elé, hogy kitöltsem a nicaraguai migrációs papírokat, jön a meglepetés: azok feldolgozása 48 órát vesz igénybe. Remek! Plusz két nap ezen a remek helyen!
Szerencsére az este békésen telik, bár a levegőtlen szobában nehezen megy az alvás. Ha már így esett, reggel elviszem a ruhákat mosodába, majd taxiba ülünk, és felvitetem magunkat a Los Arcos veredára. Danlíban nincs sok látnivaló, az egyetlen említésre méltő hely a Santa Emilia hacienda. A leírások alapján nem csak kávéföldeket, de vízeséseket is lehet itt látni, bár az nem túl kecsegtető, hogy a honlapjukon szereplő számon előfizető nem kapcsolható.
Útban a Santa Emilia haciendára
A taxis csak megközelíteni tudja a haciendát, annyira rossz az út. Az utolsó két kilométert gyalog kell megtegyük, de nem bánjuk, mert kicsit sikerül magunkba szívni a környék levegőjét. A hegyoldal nagyon kellemes hely, kicsit Kolumbiában érzem magam újra.
Találkozunk egy helyi földművessel, aki épp kávét szüretel. Azt mondja, bajban van mindenki, mert pár éve nem lehet előre tervezni a munkálatokkal, a kávé össze-vissza virágzik és érik. Ugyanaz a helyzet itt is, mint Antioquiában.
A kávétermesztés egyre nehezebb mutatvány Latin-Amerikában
A hacienda bejáratánál belépőt szed az őr, 50 lempirát fejenként. Elmondása szerint a hacienda a pandémia óta nem nyitott ki, mivel a tulajdonosa meghalt, így a belépőt nem a birtok meglátogatása, hanem az ösvények karbantartása miatt szedik. Nem baj, legfeljebb sétálunk egy jót.
A Santa Emilia hacienda parkőre tipikus hondurasi arc
Jó egyórás sétával érjük a patakmedert, amin fel kéne túrázni a vízesésig, de ezt két apró gyerekkel képtelenség volna kivitelezni. Bár Barangóval nekigyürkőzöm a szurdoknak, tíz perc kínlódás után be kell lássam, nem fog menni. Maradunk a pataknál, ahol Zaránd és Barangó önfeledt pancsolásba kezd. Közben érkezik egy helyi földműves, aki azt mondja, a vízesés innen legalább egy óra felfelé, a hacienda felől azonban sokkal könnyebben megközelíthető.
Santa Emilia erdői elég látványosak
Ezeken a létrákon kéne végigmászni a vízeséshez, de a gyerekek miatt nem próbálkozunk vele
Ez az úr rak minket irányba a vízesésnél
Visszasétálunk hát a bejárathoz, de a gyerekek elfáradnak, így szólóban rohanok fel a fincához. A parkőr azt mondja, közel van, de ez átverés. Legalább harminc percen át rohanok hegynek felfelé, amíg meg nem pillantom a birtokot. Tényleg elhagyatott.
A hacienda látott szebb napokat
Lefelé belebotlok két kávészedőbe, akik azt mondják, az épületet ma már csak sufniként használják. Ugyanez a két ember mutat nekem egy ágat, amin egy gyönyörű trogon ücsörög. Én barom meg pont most nem hoztam magammal az objektívemet, mondván nem cipekedek, hogy Eriéknek ne kelljen sokat várni rám.
Remek képet lőhettem volna erről a trogonról, ha nem hagyom a bejáratnál az objektívemet
Visszasétálunk a veredára, ahol szerencsére sikerül fognunk egy furgont, amivel visszakocsikázunk Danlíba. A lehető legkevesebb időt akarjuk a szállón tölteni, ezért inkább a főtéren ücsörgünk. Jégkrémet nyalunk, játszóteret keresünk. Bár még nem érkezett visszajelzés a nicaraguai bevándorlási hivataltól, úgy döntünk, holnap mindenképpen lemegyünk a határra, mert a csapatom öt nap múlva érkezik, és addig még el kéne juttassam a családomat Managuába, és vissza is kell tudjak érni Tegucigalpába.
Gyerekülés, mi?!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
