Abban a Mérida városában töltjük a következő napokat, ami nem igazán nyeri el a tetszésünket. Dzibilchaltún, a Yucatán-félsziget egykori kereskedelmi központja azonban annál inkább. Csodaszép maja templomokat, érdekes palotákat látunk, és persze tiszteletünket tesszük a romváros ikonikus épületénél, a Hét baba templomnál is. Csak a parkőrökkel gyűlik meg a bajunk.
Ebéd után buszra szállunk és a Yucatán-félsziget legnagyobb városa, Mérida felé vesszük az irányt. Utoljára - kimondani is hihetetlen - 18 éve jártam a városban, és bevallom, nem sok emlékem van róla. Annyi azért rémlik, hogy a főtéren van egy nagy zászló, és hogy a külvárosi utcák elég lepukkantak. Nos, ez utóbbi nem sokat változott az elmúlt két évtizedben, az a busz ablakából is tisztán látszik, hogy a Calle 65 környéke nem egy életbiztosítás még fényes nappal sem.
A belvárosi ADO terminálon szállunk le a buszról, s lévén nincs kedvem végigmálházni a várost a gyerekekkel, a közelben keresek szállást. A buszpályaudvarok környékén sokszor csak lepukkant hotelek vannak, amik az átutazókra rendezkednek be, és ez Méridában sincs másképp. Találok azonban egy újonnan nyílt hostelt, a Hospedaje El Viajerót, aminek nagyon rendben vannak a szobái, úgyhogy igen gyorsan el tudjuk magunkat szállásolni, és így marad idő egy kis városnézésre.
Mérida épületeinek a többsége elég kopottas, az utcakép elég leharcolt
Ha röviden kéne Méridát jellemeznem, azt mondanám, fele annyit sem tud, mint amennyi turista látogatja. Mert hogy rengeteg a gringó az utcákon, bár az is igaz, többségük nem maga a város, hanem a környéken fellelhető maja emlékek miatt érkezik ide. Uxmal neve mindenkinek ismerősen csenghet, de egyre többen keresik fel az utóbbi másfél évtizedben rohamléptekben feltárt Mayapánt és Dzibilchaltúnt is. Persze Mérida próbálja kielégíteni a turisták igényeit, és ami a szállásokat és éttermeket illeti, nincs is hiány a jóból, de az utcakép meglehetősen szedett-vedett, érződik, hogy a város a turizmus felfutása előtt nem igazán volt tervezve.
A főtér rendben van, bár az épületeket a magasra növő fák miatt egyre nehezebb szemrevételezni. A zászló most is ott van, de mintha kisebb volna, mint 2004-ben.
Mérida főtere
A város egyértelműen legszebb utcája a Calle 60, ami a főteret és a Parque de Santa Luciát köti össze. Itt van néhány 19. század végi polgári épület, amit egész szépen felújítottak. A Parque de Santa Lucia után pár utcával azonban ismét kezdődik az a kopottas épületmassza, ami a Calle 65-t is jellemzi. Egy szó mint száz, Mérida körbejárására bőven elég egy óra.
A Calle 60 Mérida talán legszebb utcája
Vacsorára a Parque San Juant célozzuk meg, ahol zseniális tortákat sütögetnek a mobil árusok. Mindenki a tacókkal és quesadillákkal azonosítja a mexikói konyhát, pedig az igazán jó gyorskaja a torta, vagyis a mexikói szendvics. Normális kenyeret kapsz hozzá, a hagymával egybesütött húsok, a salsák és az elmaradhatatlan retek fantasztikus kombót alkotnak. Nem véletlenül nem látni Mexikóban embereket a Subwayben sorban állni.
A Parque San Juan kifőzde sora a legjobb dolog, ami az éhes utazóval Méridában történhet
A Méridához legközelebb eső romváros Dzibilchaltún, aminek neve annyit tesz: a hely, ahol a kövekre írtak. Természetesen nem ez volt az eredeti neve, ezt csak a régészek adták neki néhány megtalált sztéle után. Dzibilchaltún valódi neve Ch'iy Chan Ti'Ho volt, aminek jelentését sajnos nem tudjuk, a hieroglifája azonban egy később megtalált sztélén pontosan kiolvasható.
A romokat legkönnyebben az agglomerációhoz tartozó Chablekalból lehet elérni, oda azonban nem indul busz minden percben. Majdnem egy órán át ácsorgunk a tűzőnapon a sorban a Calle 56-on kialakított megállóban. Olyan szakadt busz jön, amihez hasonló csotrogányokat korábban csak Venezuelában láttunk.
Mototaxival keressük fel Dzibilchaltúnt
Az apró falut 40 perc alatt érjük el. Chablekalban a gyerekek legnagyobb örömére bepattanunk egy mototaxiba, amivel tíz perc alatt megérkezünk a romváros bejáratához. A belépő 282 peso fejenként, ami jóval kevesebb, mint volt Ek Balamban, de azért ezt sem érzem olyan olcsónak. A meglepetés azonban a belépő megváltása után fogad minket: a romváros területére tilos bármilyen hátizsák vagy kézipoggyász bevitele, a csomamegőrzés pedig zsákonként 100 peso. Sőt, azt is elvárnák tőlünk, hogy Zarándot a kezünkben vigyük végig, mert a babakocsival kapcsolatban is ellenérzéseik vannak. Próbálok a parkőrökkel szót érteni, de nehezen megy, végül úgy döntünk, Eriék bemennek, én pedig maradok a csomagokkal. Két perc után az egyik jegyszedő fickó odalép hozzám, és azt kérdezi, miért ücsörgök a bejáratnál, mire elmondom neki, hogy pofátlanság nem beengedni a babakocsit és a gyerekek elemózsiás csomagját, és nem fogok 20 dollárt fizetni azért, hogy megőrizzék nekünk a semmit. Végül sikerül kiharcolnom, hogy a babakocsi és a kajás táska bekerüljön, a zsákjainkat pedig ingyen megőrzik a jegyárusító bódéban a csomagmegőrző nem kis bánatára.
Eriéket Dzibilcahltún főterén érem utol, ami 133x105 méteres alapterületével az egyik legnagyobb gyülekező hely a Yucatán-félszigeten. A bejárathoz legközelebb eső épület a 36-os templom, egy ötlépcsős piramis. Barangó azonnal megrohamozza.
A templomtól kelet felé fut egy hosszú sacbé, aminek végében Dzibilchaltún emblematikus épülete, a Hét baba temploma áll. Majd a városnézés végén keressük fel, előbb végigjárjuk a főtér összes palotáját és piramisát. A legjellegzetesebb épület a tér közepén álló spanyol templom maradványa. A 16. században épült kápolnát nem sokáig használták, felépítése után néhány évtizeddel az egyház áttette székhelyét Méridába, így feledésbe merült.
A spanyolok Dzibilchaltún főterére építettek egy templomot, de azt pár évtizeddel később hátrahagyták, így az is romként éli tovább életét
A 37-es számú palotaépület mögött egy preklasszikus kori lakóövezet látható egy apró templommal, amit egy később ráépített piramis alól ástak ki, hasonlóan a Hét baba templomhoz.
Preklasszikus kori lakóövezet egy apró templommal
Innen egy hosszú sacbén sétálunk el az Álló templomhoz, aminek kialakítása késő klasszikus, valamint posztklasszikus kort idéz.
Az Álló templom a város nyugati végében található
Innen a sacbé megy tovább az erdőben, s bár le van zárva, belógunk, hátha látunk valami érdekeset. Nem sokat, csak egy félbehagyott feltárást, ahol ledöntött sztéléket és összetört matetéket találunk.
Ez a feltárás le van zárva, de mi belógtunk
A főtér előtt letérünk egy másik feltárás felé. A Plaza Sur mögötti templomokat most rakják helyre, tucatjával forgolódnak a kőfaragók a hatalmas palotaépület teraszain. Ha kész lesz, egészen grandiózus lesz az épület, amit feltételezhetően Dzibilchaltún fénykorában, Kalom Uk’uw Chan Chac 9. századi regnálása során építettek. A 7. század elejétől a Kaan-nemzetség vette át a város vezető tisztségét, és nagyjából 950-ig gyakorolták hatalmukat a város felett, ekkor vált Dzibilchaltún Észak-Yucatán fővárosává.
A kőfaragók rakják össze a Plaza Sur mögötti palotaépületet
A várost a leletek alapján i.e. 500-tól egészen a spanyolok érkezéséig, 1520-ig megszakítás nélkül lakták, ráadásul kétezer éves történelme során szinte mindig elkerülték a háborúk. Ennek feltethetően az volt az oka, hogy Dzibilchaltún a maja civilizáció legfontosabb kereskedelmi központja volt, éppen ezért senkinek nem állt érdekében háborúba keveredni vele. A tengerparton sólepárlókat létesítettek, a sót pedig a sacbék mentén az egész Yucatánon terítették. A város annyira fontos volt a Yucatánon élők számára, hogy a toltékok betörését is túlélték. Talán pont ezért maradtak meg felirattal ellátott sztélék mindenfelé.
Sok templomot egy másik fölé építettek, ez látszik ezen a képen is
A Plaza Surt és a főteret egymástól a város vízbázisa, a Xlakah cenote választja el, amit sajnos lezártak annak elkoszolódása okán.
A Xlakah cenote
A főtér déli oldalán fut végig a 44-es számú épület. A 129 méter hosszú, 14 lépcsőfok magas palota kormányzósági épület lehetett, aminek oszlopos csarnokát anno fából készült tető fedhette. A palota belsejében kisebb helyiségek lettek kialakítva, de azokat nem tudjuk megnézni, mert rengeteg benn a darázsfészek.
A tér keleti végében áll a királyi palota, itt találták meg Kalom Uk’uw Chan Chac sírját.
A kormányzósági épület
Nem maradt más hátra, csak a Hét baba temploma, amihez jó 500 métert kell gyalogolnunk a tűző napon. Alapértelmezetten ez nem lenne nehéz, de a gyerekek mostanra eléggé elfáradtak, így kicsit nyűgösek, mire megérkezünk a templom lábához. Eri elővesz nekik egy-egy almát, de ez kiváltja a templom oldalában gyomláló parkőr nemtetszését. Vadul fütyülni kezd, hogy a romváros területén tilos az étkezés, és azonnal tegyük el a félig megcsócsált almákat. Odakiáltok neki, hogy jöjjön le a templomról és vegye el ő a gyerekektől, ha gondolja, én nem fogom. Ez szerencsére nem történik meg, marad a sípjánál, amit mi gondosan negligálunk.
A Hét baba temploma és egy előtte álló, olvashatatlan sztéle
A Hét baba templom amúgy nem szebb vagy jobb az eddig látottaknál, népszerűsége mindössze abban rejlik, hogy az épület feltárása során a kövek közül előkerült hét gyermeket ábrázoló figura, amiknek máig nem tudják a célját. Emellett a templom csillagászati megfigyelőhelyként is szolgált, lévén a napéjegyenlőségek időpontjában pont a kapu mögött kell fel a nap.
A Hét baba temploma városkapuként is szolgált a nyugat felől érkezők részére
Fotózunk párat, majd az ételnáci parkőr megelégedésére megindulunk a kijárat felé.
Minden maja romvárosnál illik fozózni egy iguánát
Dzibilchaltún izgalmas hely, még Ek Balamnál is jobban élveztem, csak az idióta szabályokat felejtenék el. Holnap Mayapán lesz terítéken.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
