Ezúttal Trujillo és környékét járnánk végig, csak nem számolunk a Lisa-hurrikánnal, valamint azzal, hogy a pandémia alatt Hondurasban beszakadt a turizmus és máig nem éledt újra. Kár érte, mert Trujillo tök jó hely lehetne, mondjuk kéne hozzá pár normális szálló.
Telát magunk mögött hagyva a másfél órányira fekvő La Ceibába utazunk. A kikötővárosban rengetegszer jártunk már, így az első busszal, ami Sambo Creek felé közlekedik, továbbállunk. Azért utazunk az apró garifúna faluba, hogy leszervezzem a nemsokára érkező Mirador-csapatnak a csónakot Cayos Cochinosra, itt fejezzük be ugyanis a Moszkító-part túránkat.
A főúttól nincs messze a part, de a teljes menetfelszereléssel elég lassan mozgunk. Húsz perc vánszorgás után azért leérünk a parti útra, ahol azonnal Cayos Cochinos neve jön velünk szembe; egy ház oldalán hirdetik az egynapos kirándulást. Jorge szívélyesen fogad minket, gyorsan sikerül is megbeszélnünk a fuvart november végére. Az odaút 6500 lempira, nagyjából 300 dollár. Kemény árak vannak erre.
Sambo Creek szép helyen fekszik, de nincs sok mindent csinálni errefelé
Nem akarjuk kínozni a gyerekeinket egy újabb buszúttal, ehelyett szállás után nézünk a faluban. Jorge ajánlására Don Domingo házát keressük fel, ahol 600 lempiráért az elmúlt hetek legszebb szobáját kapjuk. Két makulátlan matrac, hatalmas ablakok, tiszta fürdőszoba, gyönyörű terasz fogad minket. Nagy meglepetés az eddigi patkánylyukak után.
Sambo Creek nem kimondottan érdekes település, de a strandja legalább nem olyan mocskos, mint volt Teláé és Omoáé. Persze szemét itt is van, de a homok még homok, és nem mikroműanyag. A gyerekek Erivel szaladgálnak a parton, amíg én rendelek két adag sült halat. Na, ez már nem olcsó, a halakért egyenként 13 dollárt kell fizetni. Nem étteremben, kifőzdében. Amúgy, hogy kik miatt tart nyitva az evő, azt nem tudom, mert turista nincs egy darab se, a helyiek pedig tőlünk koldulnak.
Zaránd totyog Sambo Creek főutcáján
Az éjszaka nyugodtan telik, a tenger felől fújó szellő miatt légkondira sincs szükség. Maradnánk pár napot, ha nem állna előttünk még egy hosszú utazás Nicaragua fővárosáig, ahol vár ránk Emese, aki szállást biztosít a családomnak, amíg én a Moszkító-parton túrát vezetek.
Ebéd a Sambo Creek-i strandon
Másnap visszasétálunk a főúthoz, és várunk egy Trujillóba tartó buszt. Gyorsan megérkezik, így ebédre már abban a városban találjuk magunkat, ahol európai ember először ért partot a kontinensen. 1502. augusztus 14-én Kolumbusz Kristóf utolsó expedíciója során itt ért partot, s lévén az öböl elég mély volt ahhoz, hogy lehorgonyozza a hajóját, Golfo de Hondurasnak, vagyis a Mélységek öblének nevezte el.
A Trujillóba vezető út amúgy nem túl izgalmas. A Rio Papaloteca szurdokát leszámítva nem látunk mást, csak olajpálma-ültetvényeket. Hihetetlen, hogy amíg tíz évvel ezelőtt itt kizárólag banánt és ananászt termesztettek, most nem látni mást, csak olajpálmákat.
A busz a külvárosban rak le minket, ahonnan fel kell cihelődjünk a központba. Elég meredek út vezet fel, amit nem abszolválunk könnyen a babakocsival és a bőrönddel.
Eri Zaránddal szaladgál a főtéren, amíg én Barangóval szállás után nézek. Egy órán át járjuk az utcákat, de ugyanaz a helyzet, mint Sambo Creek kivételével eddig mindenhol: ocsmány szobák csilliárdokért. 1000 lempiráért olyan penészes patkánylyukakat mutogatnak nekünk, hogy a belünk kifordul tőle. Azt gondolnám, 17 év latin-amerikai hátizsákolás után már nem tudnak semmivel meglepni, de sikerül belebotlanunk egy olyan apartmanba, amit úgy mutatnak meg nekünk, hogy az ágy körül szétdobált óvszerek hevernek, a lepedő pedig szó szerint össze van fosva.
Trujillo utcái egészen pofásak, turista még sincs egy szál se
A gyerekek megéheznek, ezért beültetem őket egy helyre ebédelni, én pedig egyedül folytatom a szállónéző túrámat. Végül háromórás értelmetlen bandukolás után oda jutok, hogy nincs mit tenni, ha nem akarom, hogy a gyerekeim lábát patkányok rágcsálják éjszaka, a helyi viszonylatban luxusnak számító Hotel O'Glynnben kell megszálljunk. 60 dollár egy éjszaka egy olyan szobában, amiért odahaza egy fillért nem fizetne senki, de itt ez jónak számít. Meleg víz nincs, de a légkondi legalább működik.
A szállás elfoglalása után kisétálunk a Santa Barbara-erődhöz, ahol vadul szögelik be az ablakokat. Jön az idei év első Hondurast érintő hurrikánja, Lisa. Ha minden igaz, kora hajnalban csap le Trujillóra, ha addig nem tér ki az útjából.
A Santa Barbara-erőd bejárata
Az erőd amúgy nem nagy és nem is túl látványos. Az apró múzeumban sincs sok minden, a legizgalmasabb az a néhány ágyú, ami a tenger felé tekint. A gyerekeim mindre felmásznak, onnan bámulják a hurrikán előörsének számító zivatarfelhőket. A szél erősödik ugyan, de nem tépi a pálmákat.
Várjuk, hogy Lisa lecsapjon Trujillóra
Trujillo estefelé éled meg. Sokan ülnek be enni valamit a piacra, pedig nem olcsó. Mi is szívjuk a fogunkat, még mindig nem tudjuk megemészteni a tényt, hogy a pandémia utáni Guatemala és Honduras nem a mi pénztárcánkhoz van igazítva.
Az esti előrejelzés szerint szerencsénk lesz, a vihar 50 kilométerre északra halad el a hondurasi partoktól, csak Roatánt fogja elkapni. Eső persze esik egész éjjel, és a szél is erős, de nem okoz komoly károkat.
Szeretnénk látogatást tenni a Trujillo mögött magasodó Capiro Nemzeti Parkban, de a turista információnál sajnos semmi jóval nem tudnak minket kecsegtetni.
- Sajnos csak a katonai támaszpontig lehet felmenni kocsival, onnan kizárólag gyalogosan, de az ösvény le van zárva - kapjuk a kiábrándító útbaigazítást.
- És a Guaimoreto-lagúna hogy érhető el - puhatolózom.
- Csónakkal. Lévén nincsenek turisták, az egész csónakot ki kell bérelni, 4000 lempira a háromórás kirándulás.
Oké, ezt el is engedhetjük. A pandémia előtt minden sokkal egyszerűbb volt. Azt hiszem, újra kell tanuljam az egész kontinenst, mert ezek már nem azok a programok és árak, amikkel kalkulálni lehet.
Végül úgy döntünk Erivel, hogy megindulunk az ország közepe felé még ma. Az ám, csakhogy busz Juticalpába kizárólag hajnalban indul, így kénytelenek vagyunk elütni valahogy az időt.
William Walker sírhelye
Kinézzük a partmenti falvakat, Guadalupét és Santa Fét. 11 óra felé indul busz, úgyhogy van időnk betérni a városi temetőbe, hogy megkeressük William Walker sírját. William Walker a 19. század egyik legmegosztóbb személye volt Közép-Amerikában, aki egymaga képes volt országokat egymás ellen fordítani, polgárháborúkat szítani. 29 éves volt mindössze, amikor magán hadseregével Baja Californiát einstandolta, és annak kormányzójának neveztette ki magát. A magyar szabadságharcban is részt vevő Walker kiűzetése után Nicaraguában csinált puccsot, 1857-ben Costa Rica, El Salvador, Honduras és Guatemala együttes erővel tudta csak megfutamodásra bírni. Rá három évre Trujillót foglalta el a zsoldosaival, de nem jutott tovább a városnál. Walkert pár nap után elfogták és kivégezték.
A busz késve indul, de délben befutunk a poros Guadalupéba. Az apró garifúna falu teljesen érdektelen, alig vannak emberek az utcán. Néhány kölyök biciklizik, de a település kihalt. Lemegyünk a tengerpartra, ami sokkal szemetesebb, mint volt Sambo Creekben.
Guadalupéban a világon nincsen semmi
A part mentén sétálunk át Santa Fébe, ami egy fokkal nagyobb, de nem sokkal élőbb. Ami érdekes, hogy rengeteg újépítésű palota áll a parton teljesen üresen. Ezeket azok a hondurasiak építették, akik az Egyesült Államokban élnek illegálisan, de mivel nincs egészségügyi biztosításuk, a pandémia alatt nem tudták őket beoltani, és elvesztették a munkájukat. Az egyik fa alatt egy csapat öreg garifúna ücsörög, ők mesélik el nekünk, hogy alig két év alatt teljesen megváltozott a falukép a hazatérő rokonoknak hála.
Sajnos errefelé és szemetes a tengerpart
- Persze, amint véget ért a pandémia, visszamentek az Egyesült Államokba, a házaikat meg itt hagyták.
- Nem is jönnek haza? - kérdem.
- Mivel a többségük illegálisan lépte át a határt, nem. Az összes házat meg fogja enni a tengeri só pár év alatt - legyintenek.
Santa Fé utcaképe teljesen átalakult a pandémia során
Santa Fében eszünk egy sült halat, majd a srácokat levisszük a mólóhoz, ahol van egy apró játszótér. A helyi gyerekekkel hatalmas játék veszi kezdetét. Csúszda, hinta, fára mászás... két órán át megy a játék, nekünk kell véget vetni a bolondozásnak, mert vissza kell érjünk Trujillóba. Busz persze nincs, így fizethetünk egy pickupot, ami eldob minket a városba.
Santa Fénél legalább szép a tengerpart
Holnap hajnalban megindulunk Honduras belseje felé.
Barangó órákon át játszik a garifúna gyerekekkel
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
