Monte Cristibe utazunk, közben a nyugati országrész kevésbé látványos nevezetességeit ejtjük útba. Monción víztározójánál kezdünk, majd Capotillo emlékműve után átnézünk Haitibe, végül El Morro szikláinál érkezünk meg az északi partvidékre. Ez a rész teljesen rendben van, megérte ennyit vezetni.
Ahhoz képest, hogy szerelemmotelben aludtunk, csendes volt az éjszaka. Reggel összecuccolunk és beautókázunk San Joséba reggelizni. Nem megy könnyen, mert a városka nálunk is álmosabb; reggel 8-ig nem nyit ki semmi. Amíg ez meg nem történik, addig a gyerekek mászókáznak a játszótéren.
San José de las Matas főterének furcsa installációja
9 előtt nem sikerül útra kelnünk, így kicsit aggódom, hogy fér majd bele a mai napba minden, de tegnap is volt valahogy és ez ma sem lesz másképp. Első megállónkat Corozo faluban tartjuk, de annyira nincs itt semmi, hogy egy fotó után ülünk is vissza a kocsiba.
El Rubio parókiája
Innen nem messze található El Rubio, ami viszont meglepően kedves hely. Ezt nem csak mi vettük észre, hanem a dominikai felső osztály is; rengeteg modern haciendát látunk a környező dombokon elterülni.
El Rubio környékén gyönyörű a táj
Első komolyabb megállónkat Monciónban tartjuk. Az itteni víztározóhoz rendeltek egy ökoparkot, amit nehézkesen sikerül elérnünk, mert az odavezető út iszonyatos állapotban van. Ha nehezen is, de rátalálunk a bejáratra, ahonnan trópusi szárazerdőkön át vezető tanösvény visz az egyik félsziget végéig. Van egy-két kilátópont, de az akácok olyannyira benőtték a domboldalakat, hogy nehéz a tóról értelmezhető képet készíteni.
A Monción-víztározónál megéri megállni egy rövid sétára
Monción után megváltozik a táj. Az eddig zöldellő dombvidéket száraz legelők váltják. A pusztában vándorló marhák karcsúak, sok helyen kecskévé lényegülnek át. A vidék központja Sabaneta, egy rendetlen és poros mezőváros, ahol mindenki úgy és ott parkol, ahogy és ahol akar, ezért méretéhez nem illően gigantikus dugóknak az otthona.
Az előző bejegyzésekben sokat panaszkodtam a buszsofőrök vállalhatatlan stílusáról, nos, a vezetési kultúráról sem tudnék szebbeket írni. A dominikaiak kivagyi viselkedése sajnos a volán mögött sem változik, sőt!
Bár nem vagyok egy Fittipaldi, azt gondolom, aránylag normálisan vezetek. Életem során csak egyszer volt részem balesetben, igaz, akkor tetőre raktam a kocsit. De csak azért, mert egy férfi nem koccan, hanem borul! Szóval, ezt az egy esetet leszámítva tényleg gond nélkül hoztam le a közúton töltött időt, annak ellenére, hogy béreltem már kocsit Mexikóban, Belize-ben és Argentínában is. Azt tudom, hogy Limából vagy La Pazból valószínűleg nem jönnék ki élve, és a Dominika útjain töltött második nap után úgy gondolom, ebből az országból sem. Ott vannak a motoros suhancok, akik elképesztő tahó módon rángatják a kormányt, nagyjából a fél életüket egy keréken töltik. Teljesen kiszámíthatatlanok. Latin-Amerikában mindenhol megy a motor, de a dominikaiak tökélyre fejlesztették azt, hogyan nem kéne ezt csinálni. Aztán ott vannak a kamionok. Nos, ehhez hasonló viselkedést eddig csak Peruban tapasztaltam, vagyis ha kamionod van, akkor tiéd az út. Vagyis teljesen mindegy, hogy jössz a sávodban normálisan, ha egy kamionos előzni akar, akkor leszel szíves lehúzódni, berakni a kocsit a kukoricásba. Ha erre való törekvés nem figyelhető meg rajtad, akkor addig villognak rád szemből a saját sávodban, amíg meg nem teszed. Nem egyszeri alkalom az ilyen, minden kamionos előzésnél így van ez. Azt pedig, hogy körforgalmat miért építenek ebben az országban, az tényleg talány, mivel nem tölti be a funkcióját. Dominikán a többség úgy hajt be a körforgalomba, hogy megnézi, melyik kijárón kell kimennie, s mikor erre fény derül, akkor az ahhoz vezető legrövidebb útra kanyarodik rá. Ebből következik, hogy simán jönnek veled szembe itt is és villognak, hogy engedd már el őket, mert ők bizony jönnek.
Szóval, ezen tapasztalások mellett egyáltalán nem húzzuk fel magunkat azon, hogy a másfél kilométer hosszú Sabanetán fél óra alatt sikerül csak átvergődnünk. Ezzel el is dőlt, hogy kukázzuk a Maguaca-vízeséshez tervezett kirándulásunkat, inkább nyíl egyenesen a haiti határon álló Capotillóba autózunk. Errefelé ismét változik a táj, kicsit zöldebbé válnak az erdők.
A Grito de Capotillo az 1863-as végső függetlenség kikiáltásának állít emléket
A Grito de Capotillo nevű emlékmű a Dominikai Köztársaság spanyol koronától való végső elszakadásnak állít emléket. Bár az ország 1844-ben levált Haitiről és kikiáltotta függetlenségét, a következő két évtized vérzivataros volt. 1849-ben Haiti ismét támadást indított Dominikával szemben, azt a spanyolok kezére akarta átjátszani. A spanyolok be is vonultak az országba és csak 1863-ban sikerült őket kiűzni.
Az emlékmű eléggé brutális, már-már szocialista hangulatú. Ráadásul a semmi közepén van, a haiti határtól pár száz méterre, így érthető, hogy a kutya se jár erre. A gyerekeink futkároznak egy sort a betonkolosszus körül, majd visszaülünk a kocsiba és irány Dajabón.
Azok a dombok ott már Haitihez tartoznak
Az út párhuzamosan megy a haiti határral. Elég sok a katonai ellenőrző pont, ahol megnézik az útleveleinket, ott nem igazán értik, mit keresünk erre. Az egyik katonától megérdeklődjük, miként lehetne lemenni a határfolyóhoz, mire ő egy apró földutat mutat, ami dinnyeföldek között tekereg.
- Menjenek nyugodtan! Errefelé teljes a béke, nincs menekülthullám.
És tényleg. A közeli gazdaság alkalmazottja beenged minket a földre, hogy lesétáljunk a folyópartra, aminek túloldalán haiti asszonyok mossák a ruhákat, a férfiak pedig motort mosnak és tehenet itatnak. Minden hihetetlenül békés, mintha a Haitiről szóló rémhírek nem is lennének igazak.
Átkukkantunk Haitibe
Más a helyzet a hivatalos határátkelőn, Dajabónban, ahol iszonyatos az embertömeg. Érdekes, hogy amíg Európában a migránsválság idején az ún. menekültek a zöld határokon át vándoroltak országról országra, addig itt mindenki a hivatalos határt preferálja, még ha azon az átkelés szinte teljesen reménytelen is.
Barangó követeli, hogy menjünk át Haitibe, amire nyilván nincs esély. Annyira belelovalja magát abba, hogy nem mehetünk át másik országba, hogy fél órán át üvölt a kocsiban. A hisztinek egy közúti ellenőrzés vet véget Copeyben, ahol a rendőr látván a fennálló helyzetet felszólítja Barangót, hogy szálljon ki, mert most indulnak Haitibe és be kéne hozzájuk szállni.
Puerto Manzanillóba már békében futunk be. Az apró kikötőváros teljesen érdektelen, bár a víz gyönyörű csigákat mos partra.
Puerto Manzanillo halászkikötője háttérben El Morro sziklájával
Naplementére futunk be Monte Cristibe. Egy olasz fickó vendégházában, a Hotel Milanóban szállunk meg. Nem egy nagy durranás, de egy éjszakát túlélni jó lesz. A szálló mellett van egy apró étterem, ahol pizzát rendelünk. Kevés pozitív dolog mondható el Dominikáról, de az igen, hogy az egész régióban itt lehet a legjobb pizzákat enni, hála a rengeteg olasz bevándorlónak.
A város maga nem túl vonzó. A főtér meglehetősen unalmas, bár a toronyórába fel lehet mászni. Az Avenida Mella mentén rengeteg kisbolt sorakozik. Iszonyú a hangzavar, ráadásul kezdődik az elnökválasztási kampány, aminben a jelöltek városjáró kamionjai próbálják egymást túlhangoskodni. Érthető, le kell nyomják hangerőben a mezei kocsikba épített erősítőket egy mélynyomókat.
Montecristi főtere
Monte Cristibe azért jöttünk, hogy felkeressük El Morro szikláját, ami a félsziget végében áll és uralja le a tájat. A bal oldali kiszögellésre sétálunk fel, amire tanösvény vezet. Az endemikus növényeket apró táblák jelzik, ezek közül a Falso Frijol kelti fel az érdeklődésünket. Barangó rákérdez, mi van a táblára írva, mire mondom neki:
Mai kirándulásunkat El Morro sziklájához tesszük
- Hamis bab.
- Az biztos finom lehet - válaszol.
Kérdőn nézek rá, nem értem, miért mondja ezt. Valószínűleg pont azért hívják hamis babnak, mert bár úgy néz ki a termése, mint a babé, mégsem ehető.
- Ha hamis bab, akkor biztosan meg lehet hamizni, nem? - teszi fel a tök logikus kérdést.
Útban El Morro sziklájára Barangó lingvisztának áll
A szikla tetejét fél óra sétával érjük el. Épp egy diákcsoport fotózkodik odafenn, így nehezen férünk oda a kilátóhoz. Végül a fiatalok levonulnak a hegyről, így mi is kinézhetünk végre. A látvány nagyon rendben van, jó végre látni valami tényleg szépet.
Pár gyíkot leszámítva nem sok állatot látunk
Visszafelé lesétálunk a partra is, ahol fürdeni az áramlatok miatt nem lehet.
El Morro varázslatos hely
A város felé megállunk a sólepárlóknál egy fotóra, majd bepakolunk a kocsiba és megindulunk Puerto Plata irányába.
Montecristi sólepárlóinál is tiszteletünket tesszük
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
