Dél-Kolumbia utazásunkat a Csendes-óceán partvidékén szeretnénk kipihenni, de felemás érzésekkel távozunk. San Cipriano tényleg csak a brujiták miatt érdekes, Juanchaco pedig nem az a hely, amiért érdemes Buenaventurában csónakra szállni. Látunk bálnákat, néhány apró, de amúgy érdektelen vízesést, de maga a tengerpart egyáltalán nem hívogató az Uramba Bahía Málaga Nemzeti Parkban. Nem bántuk, hogy itt jártunk, de ha a Csendes-óceán partvidékére vágysz, El Valle és az Utría Nemzeti Park jobb választás.
Popayánt magunk mögött hagyva megindulunk utazásunk utolsó állomása, a Csendes-óceán partvidéke felé. Ehhez az első megállónk Cali, ahonnan a belvárosi szállónkra igyekszünk. A szobák elfoglalása után teszünk egy rövid sétát az óvárosban, ellátogatunk a főtérre és a macskás parkba, beülünk pizzázni a város legjobbnak mondott pizzériájába (egészen botrányosan rossz pizzát eszem), este pedig a Calle de Sabor aszfaltján, valamint helyi salsa klubokban ropjuk. Cali turista szemmel nem túl izgalmas desztináció, jellemzően csak azért szoktunk itt megállni a Dél-Kolumbia túránk végén, mert innen repülünk haza. Most azonban úgy döntött a csapat, ráhúz még négy napot az eddigi programra és lejön velem Buenaventurába, majd onnan Juanchacóba.
Másnap kicsit fejfájósan, szolíd másnapossággal indulunk útnak. A helyi busz drága. A 100 kilométeres útért 40 000 pesót fizetek fejenként, ami még kolumbiai szemüvegen át nézve is pofátlanul magas ár. Ennek az az oka, hogy a Calit Buenaventurával összekötő úton rengeteg az alagút, amik ráadásul bizonyos időközönként beszakadnak, ezek felújítása és fenntartása pedig nem olcsó.
Az út amúgy nem túl látványos. Cali után felemelkedünk 2000 méteres magasságba, majd onnan lassan ereszkedni kezdünk a partvidéki trópusi esőerdőkön át az óceán irányába. Mielőtt azonban megérkeznénk Buenaventurába, Córdoba falunál leszállunk. Tesszük ezt azért, mert ebből a faluból indulnak a motoros hajtányok, az ún. brujiták San Cipriano falujába. Nevüket ezek a különös szerkezetek onnan kapták, hogy egykoron a kocsikat nem motorok, hanem emberek hajtották hosszú botokkal, amik így távolról úgy néztek ki, mintha boszorkányok ülnének seprűnyélen.
San Ciprianóba egyetlen módon lehet eljutni, a képen látható brujitákkal
Córdoba egy borzalmasan lepukkant, feketék által lakott koszfészek, ahol minden a San Ciprianóba tartó brujitákról szól. Nem először járok Kolumbia csendes-óceáni partvidékén, hiszen korábban El Valléban és Guapíban is volt jelenésem, de mai napig nem tudtam megbarátkozni ennek a környéknek a nihilizmusával és igénytelenségével. Értem én, hogy az itt élők az egykor a spanyol elnyomók elől menekülő rabszolgák leszármazottai, akiknek ősei bújdokoltak a fehér telepesek elől, de ennek legkevesebb 150 éve vége van. Mégis, mai napig nem látszik, hogy a már generációk óta szabadságban élő afrikaiak miként képzelik el a jövőjüket Kolumbiában. Olyan, mintha még mindig csak túlélni akarnának.
Megérkezünk San Ciprianóba
A brujita amúgy nem drága, 20 000 pesóba kerül fejenként oda-vissza útra, ami tényleg egészen baráti ahhoz képest, hogy az egésznek turistacsapda hangulata van. Ma már abszolút nem lenne indokolt az egykori vasútvonal ebbéli használata, de 1999-ben San Cipriano lakói úgy döntöttek, nem akarnak a falujukba utat, inkább a meglévő, de elhanyagolt vasutat felújították és azokra hajtányokat telepítettek. Tették mindezt azért, mert nem szerették volna, hogy a fakitermelők megjelenjenek a völgyben, mivel az erdőirtás katasztrofális földcsuszamlásokhoz vezetne a falu környékén. A San Cipriano melletti erdőségeket éppen ezért védetté is nyilváníttatták, és a 2010-es évektől kezdve mutogatni kezdték azt azoknak a vakmerő turistáknak, akik a rossz hírű csendes-óceáni partvidékre merészkedtek. A 2016-os békekötés után indult be a környéken a tömegturizmus. Ma már nem csak Caliból, de Kolumbia minden pontjáról érkeznek látogatók, és bizony néhány külföldivel is összefutunk San Cipriano egyetlen utcáján.
San Cipriano az építészetével nehezen ejt rabul
Brujitassal utazni amúgy nem akkora élmény, mint az elsőre látszik; nagyobb körülötte a felhajtás, mint az megérdemelt.
San Cipriano pont ugyanolyan igényes és szép falu, mint Córdoba. Szakadt viskók mindenfelé, mindegyikben bolt vagy kifőzde működik. Az itteni árak már nem olyan barátiak. A klasszikus kókuszos rizs hallal bármelyik étteremben 40 000 pesóba kerül, ami nem kevés ahhoz képest, hogy az ember hol és milyen körülmények között fogyasztja azt el. Amúgy ebben nincs meglepetés, Kolumbia csendes-óceáni partvidéke mindig is túlárazott volt, mintha a feketék ezzel kompenzálnák a 250 év rabszolgaságot.
A szállásunk a falu talán legjobbja, a Hotel Relief. Ez az épület betonból épült, van benne légkondi, ami persze este nem működik, mivel a településen nincs 24 órás áramszolgáltatás. Nem gond, úgysem hűsölni jöttünk ide.
San Cipriano lakói nem zárkóznak el a fotózástól
San Ciprianóba mindenki fürdőzni jár, mi is eképpen járunk el. A természetvédelmi területre 20 000 peso a belépő. Vállalható ár, maga a park már kevésbé. Semmi olyan nincs itt, amit az ember bármelyik őserdei folyónál ne kapna meg Kolumbiában. Apró vízesések árnyékában csobbangatunk, de egyrészt sokan vannak mindenhol, másrészt tényleg unalomba fullad a céltalan pancsolás. Az eső menetrendszerűen délután 4-kor megérkezik, így csuromvizesen érünk vissza a szállónkra, ahol jobb híján rumozni kezdünk a teraszon.
A Reserva Natural San Cipriano folyója, az El Danubio, vagyis Duna semmi olyat nem tud, amit ne tudna bármelyik másik folyó a környéken
Az utolsó brujita távozásával a falu csendes magányba süpped. Másnap, mielőtt érkezne a tömeg, már megyünk is vissza Córdobába, ahonnan szakadt kisbusszal jutunk el Buenaventura kikötőjébe. Ez a város mindent megtestesít Kolumbiából, ami miatt az emberek tartanak ettől az országtól. Vállalhatatlan utcakép, zűrzavar, lepukkant kikötő, gázos arcok mindenfelé.
Bár már 11-kor ott állunk a mólón, hiába vesszük meg a deles csónakra a jegyeket, a kapitányt sehol nem találjuk. A csapat egy ideig türelmes, de másfél óra várakozás után már nagyon mehetnékje van. Én rohangászom a móló és a jegyiroda között, közben hívogatom a csónakost, de az nem válaszol. Végül azt az infót kapjuk, hogy fél 2 előtt biztosan nem hajózunk ki, úgyhogy beülünk az egyik halétterembe herkentyűket enni. Nem állítom, hogy itt eszem életem legjobb halételét, de minden jól esik a sok andoki száraz fájdalom után.
Kolumbiába várost nézni ne Buenaventurába menj
Fél kettő helyett kettőkor, de végre elindulunk. A cél Juanchaco, a környék turistaközpontja. Az út unalmas, az idő borongós. Ez utóbbi nem meglepetés, hiszen a Föld legcsapadékosabb zónájában járunk.
Juanchacót egy óra csónakázás után érjük el. San Ciprianóhoz hasonló, szakadt szörnyűség, sokban hasonlít El Valléra. Az elmúlt hónapok extra esőinek köszönhetően a falu utcáit homokzsákokkal gátolták el, ami miatt a mototaxikhoz egy keveset sétálnunk kell. Juanchaco helyett a közeli Ladrillerosban vettem ki szobákat a csapatomnak, név szerint a Hotel Brisas del Pacificóban. Annak elérése nem megy könnyen, mert a mototaxink menet közben lerobban és legalább 20 percet várunk, mire küldenek értünk egy másikat.
Juanchacótól sem fog senki hátast dobni, nem úgy a mototaxiktól, amikről tényleg könnyű leesni
A szálló meglepően jó, messze a legigényesebb hotel, amivel a Csendes-óceán partvidékén valaha találkoztam. A medence is remek, mondjuk a kaja kevésbé. A személyzet sincs a helyzet magaslatán, abszolút nem értik, milyen túrát rendeltem le a főnökasszonynál, így össze-vissza írogatnak mindenféle vouchereket a holnapi bálnalesre és csónakos strandolásra.
A Hotel Brisas del Pacifico igazi meglepetés
Másnap reggel jön a meglepetés: a csónakosok nem értik, kinél és mire fizettem be a csapatot, de van egy olyan érzésem, csak szimplán át akarnak verni. Úgy tudom kiküszöbölni a csorbát, hogy újra befizetem a csapatot a bálnalesre, ami 60 000 peso/fő fejenként, amennyiért amúgy szerintem nem is lehet bálnalest szervezni, de inkább nem akadékoskodok, benyelem a buktát. Tisztában vagyok azzal, hogy a feketék miként tekintenek a fehér emberre, jobb beletörődni a sorsunkba.
A bálnales amúgy egészen jól sikerül. Egészen közel tudunk csónakázni a bálnákhoz, bár ugrálást ezúttal sem látunk. Ez a sokadik bálnales életemben, messze a leglátványosabb, de ettől függetlenül azt mondom, ez a program egyszerűen még soha nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Amiért a turisták Juanchacóba utaznak, az a bálnales, ami azonban mérsékelten izgalmas program
Ezután elvisznek minket az Uramba Bahía Málaga Nemzeti Parkban található Cascada Las Tres Maríashoz, ahol borzalmasan csúszós köveken ugrálunk természetes medencéről természetes medencére. Ezután a Cascada Ostional következik, ami a környék leglátványosabb zuhataga. Egynek oké, de a látvány azért nem ég bele a retinámba.
Az Uramba Bahía Málaga Nemzeti Park nem a legizgalmasabb pontja Kolumbiának
Az ebédet a Playa Juan de Dioson költjük el: hal kókuszos rizzsel. Hogy a strand milyen? Mondjuk úgy, a víz nem vonzza a habtestemet. Egyértelműen csalódás.
Délután még teszünk egy rövid sétát Ladrillerosban, de ugyanaz az érzésem ezzel kapcsolatban is, mint volt Juanchacóval: nem az én világom.
A Playa Juan de Dios se nagyon marasztalja az embert
Ha dönteném kéne, hogy El Valle vagy Juanchaco, akkor egyértelműen az előbbire esne a választásom. Hogy ez a partszakasz miért nem tudja azt, mint Bahía Solano, nem tudom, de úgy érzem, nem csak én távozom innen csalódottként.
Caliban természetesen belecsöppenünk egy búcsúbuliba, aztán irány a csapattal vissza Európa. Egy kicsit én is megpihenek, aztán új tájakra evezek...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
