Utila szigetén sikerül kicsit kiengedni a fáradt gőzt, és visszaintegrálódni a civilizációba. A San Pedro Sulában eltöltött egyetlen nap elég ahhoz, hogy visszasírjuk a Moszkító-part minden kínját és nyugalmát. Véget ért a Honduras túránk, irány Nicaragua!
Reggel jön értünk egy csónak, amivel Utila szigete felé vesszük az irányt. A víz nyugodt, de mi annyira nem, mert nyílt vizen motorcsónakázni nem életbiztosítás. Fél óra elteltével eltűnnek a horizontról a Cayos Cochinos szigetei, de a távolban még nem tűnik fel Utila, így a szublimált nagy semmi közepén ringatózunk a hullámok között. Ez jó húsz percig tart, utána a távolban körvonalazódni látszanak a célállomás sziluettjei.
Búcsú Cayo Cochinostól
Érdekes módon az erősebb hullámzás a sziget közelében ér minket. Az átjáró a zátonyon Utila keleti csücskében van, így az utolsó negyed órát a partok mentén csónakázva töltjük. Fantasztikus villák sorakoznak egymás mellett, kicsit kezd olyan lenni a sziget hangulata, mint Roatáné.
Megérkezünk Utilára
Utilára 15 éve járok vissza, igaz, jó ideje nem tettem tiszteletemet a szigeten. Szerencsére a kedvelt szállóm, a Rubi's Inn még létezik, itt szállásoljuk el magunkat a csapattal. A sziget a búvárkodni vágyók paradicsoma, ezért a legtöbb vendég az iskolák vendégházait preferálja, a miénkhez hasonló hotelekben kevesen fordulnak meg. Nem baj az, legalább nem üvöltenek majd egész éjjel részeg backpackerek a tornácon. Illetve dehogynem, hiszen itt vagyunk mi.
Utila nagyon kellemes hely, csak olykor sok a motor
Két héten át az esőerdőt jártuk, így sok városnézésben nem volt részünk, úgyhogy itt az ideje, hogy pótoljuk a hiányosságot. Zsolt, akinek van búvárigazolványa, gyorsan benevez egy merülésre, addig én a többiekkel az utcákat róvom.
Kilátás a szállónk teraszáról naplementekor
Utila Town apró, egyutcás település, minden épületben iskola, bolt, kocsma vagy étterem működik. 4000 lakója van, de ennek csak töredéke őslakos, mivel az egykori garifúna halászfalut szinte teljes egészében felvásárolták az amerikaiak. Itt-ott még látni egy-két romosabb faházat, aminek lépcsőin unottan ücsörögnek a feketék, de Utila ma már egy folyamatosan nyüzsgő turistaparadicsom.
A pandémia előtt több éjszakai bár is működött a szigeten, de a lezárások sokukat tönkretette, illetve kénytelenek lettek időszakosan nyitvatartani, hogy ne oszoljon szét a tömeg. Azt a tippet kapjuk, hogy a Mango Bárban lesz buli, de hiába indulunk neki, elkap minket egy gigantikus eső, így a Skid Rowban vígasztalódunk. Folyik a rum, amíg el nem áll az eső, de az elég későn van ahhoz, hogy újra nekiinduljunk az éjszakának.
A régi garifúna házak helyére bárok, éttermek épülnek
Másnap lébecolunk a szigeten, próbáljuk átvészelni a másnapot. VB-meccset nézünk egy étteremben, ahol egészen vállalható cevichét készítenek. A ruháinkat is kimosatjuk, hogy ne kelljen a repülőre dzsungelnyűtt, dögszagú alsógatyákat feladni. Bár felajánlom a csapatnak, hogy sétáljunk ki a Pumpkin Hillre, a sok őserdei gyaloglás után senkinek nincs kedve bandukolni, úgyhogy a nap szépen eltelik a szigeten fürdőzéssel, városi sétákkal. Este egy kicsit csapatjuk a Tranquilo Barban, majd lefekszünk, mert hajnalban indul a kompunk La Ceibába.
Utila szabadstrandja a Chepes Beach, ahol egy lélek nem fürdik, mert ide mindenki búvárkodni jár
Utila kellemes hely, de ha nem búvárkodik az ember, két nap alatt alaposan rá lehet unni.
Régen ettem már étteremben
A La Ceiba-i kikötőben taxit fogunk, amivel a főút mentén tobzódó buszokhoz vitetjük magunkat. Az út normál körülmények között három órás, de az El Progresso határában végzett útfelújítások miatt több mint négy órát vergődünk San Pedro Suláig.
Hajnal Utilán
La Ceiba fantasztikus helyen fekszik
A város nevének eredetére máig nem derült fény. Nahuátl nyelven a Sula annyit tesz: ahol rengeteg a fürj. Az ám, csak hogy a Rio Ulúa völgyében egykor élő őslakosok nyelve nem nahuátl eredetű volt. Amúgy az Ulúa jelentése az, hogy "madarak völgye", így az sem elképzelhetetlen, hogy tényleg a fürjekről kapta a város a nevét. Egy másik vélekedés szerint a Sula liliomot jelent, vannak olyan maja dialektusok, ahol ezt a szót használják a virágra.
Akár honnan is ered San Pedro Sula neve, egy dolog biztos, nem a madarakról és virágokról nevezetes. Sokkal inkább a bandaháborúkról, ami miatt a város évtizedek óta letörölhetetlen a legveszélyesebb városok listájáról. Sőt, most, hogy El Salvadorban megkezdődött a leszámolás a bandákkal, sokan Honduras nagyvárosaiban találják meg a számításukat. A szállásunk felé tartva a taxisofőr azt mondja, a Selvatrucha és a 18 közötti csetepaté állandósult, és hogy a város keleti kerületeit nagy ívben kerüljük el, mert ott mindennapos a gyilkosság, vannak éjszakák, amikor 10-12 emberrel is végeznek egyszerre.
Isten hozta a csapatot San Pedro Sulában!
Nem azért jöttünk San Pedro Sulába, hogy várost nézzünk, csak a csapat gépe innen indul hazafelé, így kénytelenek vagyunk egy éjszakát itt tölteni. A főtértől pár sarokra fekvő Hotel Martellben foglaltam szobákat. Ez a biztonságosnak számító nyugati városrészben van, de a környéke ennek is elég gáz. Persze, ha már itt vagyunk, teszünk egy sétát, csak hogy kialakuljon egy kép bennünk a Föld egyik legveszélyesebb városáról.
San Pedro Sula katedrálisa és mellette álló meseszép lakóépület
Ebédet egy helyi zugbüfében eszünk. Elég nagy meglepetést okozunk a jelenlétünkkel, de a szemek szerencsére inkább a TV-re tapadnak, mivel mindenki a világbajnokságot bámulja, amiről ezúttal lemaradt Honduras válogatottja.
Az eredeti, karibi hangulatú házakból mára csak egy-kettő maradt
A főtér ugyanolyan szedett-vedett, mint az utcák. A katedrális mellett egy ocsmány lakóépület éktelenkedik, aminek valószínűleg már építésekor sem volt létjogosultsága. Sok időt nem töltünk itt, ne szúrjon a rablóknak szemet a jelenlétünk.
Csaba úgy döntött, ápoltan megy haza
Próbálunk bejutni az Antropológiai Múzeumba, de hiába keresi az őr a kulcsot, nem találja. Bizony, a város legnagyobb múzeumába egy elveszett kulcs miatt nem jutunk be. Innen a felújított Mercado Guamilitóba sétálunk át. Utoljára, mikor itt jártam, egy rendezetlen sátorváros volt, ma egészen kulturált betonrengeteg vált belőle. Sok a kézműves stand, de vásárló szinte egy sem. A csapat tagjai vesznek hűtőmágneseket és szóróajándékokat. Valamint veszünk egy szép nagy piñatát, mivel Máténak ma van a szülinapja. Vissszatérünk vele a szállásra (de előtte még Csaba beugrik egy helyi fodrászhoz hajat vágatni), ahol egy üveg búcsúrum kíséretében megünnepeljük a jeles napot.
Boldog szülinapot, Máté!
Véget ért a Moszkító-part túránk. Csaba, Zsolt, Zoli és Máté hazatérnek, én pedig megindulok Nicaragua felé, hogy összeszedjem a családomat, akikkel karácsonyra meg kéne érkezni Mexikóba.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
