Bolíviára egy teljes hetünk van. Nem sok, de jóval több, mint amennyit a túránk szervezője Paraguayra, Argentínára és Brazíliára hagyott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne így is rohanós az út, de azért sikerül egy-két külön programot is beiktatnunk, amik azt hiszem az elmúlt három nap legnagyobb élményévé váltak. Láttunk lajhárokat Cotocában, homokdűnéken másztunk Santa Cruz határában és egy kicsit megismerkedtünk Chiquitana jezsuita misszióival is.
Kora hajnalban intünk búcsút Asunciónnak, hogy egy röpke egyórás repülőúttal áttegyük székhelyünket Bolívia gazdasági központjába, Santa Cruzba. A reptéren egy velem egykorú srác vár a csapatra, aki azt javasolja, előbb dobjuk le a cuccainkat a hotelünkben, és csak utána vágjunk neki El Fuertének.
A bolíviai partner a város legelitebb szállodájában foglalt a csapatnak szobákat, amivel csak egy gond van: jó messze esik a belvárostól, meg amúgy mindentől, amiért az ember Santa Cruzba utazik. Ahogy az a luxusszállóknál lenni szokott, iszonyú körülményes és hosszadalmas a becsekkolás; majd egy órát veszítünk az útlevelek fénymásolásával. Boliviánóhoz kéne jussunk, de az szerencsére gyorsan megy, mert Santa Cruz külvárosában elég sokan élnek csencselésből. Mondjuk nem túl bizalomgerjesztő a körforgalomnál felpattanó fickó, de nem ver át senkit, így dél magasságában már mehetünk is El Fuertébe.
El Fuerte felé a táj
Három éve alaposan körbejártuk Erivel a környéket, ezért nem ragoznám sokáig Dél-Amerika egyik legmisztikusabb romvárosának a történetét, már csak azért sem, mert valójában a régészek sem értenek vele kapcsolatban szinte semmit. Annyit azért megemlítenék, hogy a mellénk rendelt srác olyan spirituális sztorival áll elő, amit ha a túra tervezett, régész végzettségű vezetőjének adna elő, valószínűleg az hat irányból fonná be a szemöldökét. El Fuertét nem kell túlmisztifikálni, mert így is elég rejtélyes.
A Laguna Volcán környékén fantasztikusak a hegyek
Marad egy kis időnk délután, ezért megkérem a srácot, hogy a Vulkán-lagúnánál álljunk meg egyet sétálni. Ez a hely egészen elképesztő, egyszer biztos visszajövök ide egyet túrázni. Ehhez fogható sziklákat, zárt medencéket sehol nem látni az Andokban, egészen érthetetlen, miért nem promotálják jobban ezt a környéket.
Jó későn esünk be a szállónkra, ami medencével, szaunával, bárral és ki tudja még mivel venne le minket a lábunkról, ha nem csuklanánk össze magunktól is az elmúlt tíz nap kontans rohanása okán. Ismételten beigazolódik, hogy egy körutazás során semmi értelme többcsillagos szállodákban aludni, mert az ember úgysem veszi igénybe a hely nyújtotta szolgáltatásokat. Egyszerűen nincsen rá se idő, se energia, viszont cserébe alaposan megemeli az utazás árát. Hogy mást ne mondjak, rajtunk kívül egyáltalán nincs turista a hotelben, azok mind valamelyik belvárosi, kellemes posadában hajtják álomra a fejüket.
Ezúttal sem alszunk pár óránál többet, mert reggel 7-kor már vár ránk az értünk küldött busz. Mindenki hulla fáradtan, gépszerűen dobja be a többre érdemes villás reggelit, aztán tuszkolja fel magát a buszra, amin szinte azonnal elalszik. Bár a következő két nap nem lesz valami látványos, azért rossz látni, ahogy a kimerültségtől mindenki inkább a szemhéját bámulja, semmint a tájat.
Ennél jobb lajhárfotó úgysincs a neten
A vezetőnket megkérem, próbáljuk valamivel feldobni Concepciónig az utat, mert Chiquitana tüskés bozótjából egy óra is sok egyhúzamban, nemhogy hat. A srác vevő az ötletre, így a tervtől eltérően kanyarodunk egyet Cotoca kisvárosa felé. Bevallom, eddig nem hallottam a Santa Cruz agglomerációjához tartozó településről, pedig van itt valami, ami egészen egyedülálló. Ez pedig nem más, mint a főtéren álló négy hatalmas fa, aminek lombkoronájában vagy egy tucat lajhár tanyázik.
Cotoca lakói imádják a lajhárokat
- Akkor kerültek ide a lajhárok, amikor elkészült az út Brazíliáig. A sztráda kettévágta a vonulási útvonalukat, százszám pusztultak szegények a kamionok kerekei alatt. Ma, ha valaki lát egy úton átkelő lajhárt, idehozza, Cotoca városa pedig szívesen befogadja - meséli a vezetőnk.
A lajhárok nem csak az apró tér fáit, de padjait is elfoglalják. Olyat is látunk, hogy az egyikük megindul a helyi pékség irányába, ahol boldogan nyújtanak át neki egy darab kenyeret. Olyanok a lajhárok Cotocában, mint az iguánák Guayaquilben vagy a majmok Lopburiban; egyszerűen hozzátartoznak a városképhez.
A cotocai lajhárok nem bánják, ha emelgetik őket
A csapat teljesen lázba jön, némelyik példány kézről kézre jár. Mivel a lajhárok nyugodt állatok és nem is túl kényesek, simán viselik, hogy a járokelők megsimogassák őket, vagy ha útban vannak, felpakolják őket a fára. Az biztos, hogyha következő alkalommal erre járok egy Mirador-csapattal, akkor elugrunk ide.
Elképesztően aranyosak
Cotoca után rákanyarodunk a nyílegyenes 9-es útra. Ha az ember ránéz a Google Mapsre, akkor láthatja, hogy a vidék gondosan felparcellázott. Olyannyira rendezett a környék, hogy az ember azt gondolná, holland vagy német mintagazdaságok sorakoznak egymás mellett. És aki ezt gondolja, nem is téved olyan nagyot. A Pailón és San Ramón közti földeket azok a germán felmenőkkel bíró mennoniták tették megművelhetővé, akik a 20. század elején költöztek Chiquitanába Kanadából.
A mennoniták a reformáció óta a jézusi tanításokat követik, tagadják a gépesítést, az államiságot és a háborúkat. Elsősorban németalföldi, bajor és tiroli parasztok körében terjedt el a vallás, akik négy évszázadon át változatlan életvitelt folytattak. Mindig oda utaztak, ahol földet kaptak, így kerültek Bolívia ezen szegletébe is. Az állam közel száz éve azzal a célzattal hívta be a telepeseket, hogy betörjék a földeket, ami annyira jól sikerült, hogy mostanra Chiquitana ezen részét 100 %-ban művelés alá vonták.
A mennoniták máig ellenzik a gépesítést
Cuatro Cañadas környékén járunk, amikor megkérem a sofőrt, hogy kanyarodjon le a főútról, és nézzünk be a mennoniták birtokaira. Bár az elmúlt pár évtizedben a telepesek is lazábbak lettek, nem szeretik a turistákat, úgyhogy le nem szállunk a buszból, csak az ablakból kukucskálunk kifelé. Érdekes, hogy errefelé a gazdaságok messze nem olyan rendezettek, mint Chiquitana másik oldalán, San Rafael környékén voltak. Viszont az emberek kedvesebbek, van, aki vigyorogva integet nekünk. Úgy néz ki, a latin hangulatú Cuatro Cañadas közelsége lassan lebontja a párhuzamos társadalmak közti falakat.
A Cuatro Cañadas környéki mennonita tanyák nem annyira rendezettek
A várost alig harminc éve alapították egy állami cukornádültetvény közelében, ahol feldolgozóüzemet is létesítettek. A bolíviai bevándorlókat egy ideig rossz szemmel nézték a mennoniták, de mostanra megbékéltek velük. Sőt, vannak olyan családok, amik beköltöztek a városba, s most mezőgazdasági boltot vezetnek, vetőmagot árusítanak a Santa Cruzból érkező nagybirtokosoknak.
Azzal, hogy Chiquitana trópusi szárazerdőit felégették, felborult az ökoszisztéma. A ragadozók eltűnése azt eredeményezte, hogy elszaporodtak a rágcsálók és a nanduk, amik miatt a növénytermesztés nem egyszerű. A cukornád mellett csak szója- és cirokültetvényeket látunk, más haszonnövényt képtelenség hosszú távon termeszteni. A mennoniták többsége is inkább átállt a legeltetésre, ami azonban elsivatagosítja a tájat.
Nanduk menekülnek a buszunk elől
Bár a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetem által összerakott program a jezsuita missziókra koncentrál, érdekes módon kihagyták belőle Bolívia első misszióját, a Santa Rosa-it. Bár a templom soha nem került felszentelésre, ezért a Világörökség részét sem képezi, mégis itt áll a legöregebb, 1690-ben emelt misszió, amit aztán gyorsan el is hagytak a szerzetesek. Úgy ejtjük útba, hogy még a helyi vezető sem tud a létezéséről. Ezúttal nincs falugyűlés, így sikerül kinyittatnunk a kapukat, és belesni Bolívia első missziós templomába.
Santa Rosa de la Mina apró jezsuita temploma
Concepción felé még egy helyen megállunk. A Las Piedras-Los Potreros egy Santa Cruz-i költő birtoka, aki próbál a turizmus felé nyitni, nem sok sikerrel. Itt még megmaradtak a klasszikus, chiquitanai erdőségek, amiket a természetvédő költő nem is akar bántani. Épp csak annyi marhát tartanak a haciendán, hogy a birtok fenntartásához szükséges költségeket ki tudják termelni, amúgy amíg a szem ellát, erdő és erdő. Lövünk pár képet, aztán folytatjuk utunkat Concepción felé.
Las Piedras-Los Potreros
2014-ben alaposan körbejártuk a jezsuita missziókat Erivel, éjszakát azonban Concepciónban nem töltöttünk. Ez most bekövetkezik, ráadásul ezúttal egy tényleg zseniális szállón kötünk ki. A Gran Hotel Concepción egy csodálatos, gyarmati időket idéző posada apró medencével, fantasztikus udvarral. Bár önmagukban a bolíviai missziós városok nem túl izgalmasak, egyetlen este erejéig jó beleszippantani az itteni levegőbe is.
Concepción missziója az egyik legszebb
Főleg a városka határában húzódó chiquitano település nyeri el a tetszésemet. Bár a jezsuiták anno pont azért jöttek, hogy az őslakosokat civilizálják és asszimilálják, a 21. századra a chiquitanók a város határán kívülre szorultak. Házaik szegényesek, sárból tapasztottak, míg Concepciónt díszes, gazdagságot sugárzó koloniális épületek alkotják.
Elég jól néz ki a szállónk
Másnap még bepillantunk a San Javier-i misszióba is, de azt talán mindenki érzi a csapatban, hogy ez a vidék nem véletlenül nem fogad sok turistát. Egyszerűen túl messze van ahhoz, hogy néhány - amúgy szépen felújított - templomért megérje ennyit utazni.
Concepción chiquitano negyede nagyon szegényes
Szerencsére még időben visszaérünk Santa Cruzba, így meg tudok szervezni a csapatnak egy sivatagi túrát a Lomas de Arena homokdűnéi közé. A buszos nem kér sokat a kiruccanásért, fejenként mindössze tíz dollárt fizetünk a transzportért.
Útban a Lomas de Arenahoz
A Lomas de Arena csak ilyenkor, a száraz évszakban járható, máskor a dűnék között lagúnák jönnek létre, amik lehetetlenné teszik a közlekedést. Nem sivatagról van szó, csak egy időszakos tórendszerről, aminek medrét augusztusban virágos mezők borítják.
Útban az egyik dűne tetejére
Két kisbusszal jutunk el a park bejáratáig, ahonnan egy kínszenvedés a továbbhaladás. Az egyik busz sofőrje olyan szerencsétlen, hogy folyton elakad a homokban, így egy jó darabon kénytelenek vagyunk sétálni. Nem olyan egyszerű ez egy olyan csapattal, amiben 80 év felettiek is vannak. Becsületükre legyen mondva, mindenki egyetlen szitokszó nélkül tudja le a sivatagi kalandot, pedig a körülmények egyáltalán nem ideálisak.
Egy kicsit fúj a szél
A dűnék tetején olyan erősen fúj a szél, hogy a szimpla bámészkodás is felér egy akupunktúrás kezeléssel. A nap a késő délutáni időpont ellenére is erősen süt, árnyék pedig sehol. Másfél órát töltünk a homokban, utána visszavitetjük magunkat a szállóra.
Olyan régen volt már ugrálós kép
Bár mindenki fáradt, a sivatagi kaland után illik enni valami jót. Megtehetnénk ezt a szuper szállodánk éttermében is, de sikerül rábeszélnem a csapatot egy laza félórás sétára, aminek a végén Santa Cruz egyik speciális krokodiléttermének lefoglalt asztala vár minket. Elég sokan vállalják be az egzotikus ételt, én magam egy Diablóra nevezek be. Nem ez életem legjobb kajmánja, de bőven megérte ennyit sétálni érte.
A krokodil az egyik legfinomabb étel
Holnap újra repülünk. Jön az Andok és a magashegyi levegő, amitől bevallom, kissé tartok. No nem amiatt, mert olyan nagyon fejfájós lennék a magaslaton, hanem azért, mert sokan a csapatból még soha nem jártak hasonló vidéken, ráadásul Potosí városát akklimatizáció nélkül vesszük majd be...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
