Panama a trópusi tengerpartokat kedvelő utazóknak egy igazi paradicsom. Mindegy, hogy a csendes-óceáni vagy a karibi oldalon utazik az ember, három dolog biztos: a fehér homokos öblök, a parton lengedező kókuszpálmák és a harminc fokos meleg idő. Utazásunk első megállóját annál az Isla Coibánál tartjuk, ami nem véletlenül érdemelte ki a világörökségi besorolást 2005-ben. Csodaszép napot töltöttünk a tengeri rezervátumban.
Panamai utazásunk első állomása Santa Catalina. A terv az volt, hogy itt kezdünk és nem Panamavárosban, csakhogy az Air Panama menet közben megszüntette az esti járatát Davidba (onnan sokkal közelebb van Santa Catalina), így kénytelenek vagyunk végigbuszozni a fél országon. Nem lenne ezzel semmi gond, ha este nem toltam volna be egy romlott hamburgert, aminek hála fogcsikorgatva ülöm végig a négyórás buszozást Santiagóig.
Santiago terminálján eltűnök egy tíz percre, de utána kisimult arccal ülök vissza a menetrendszerinti járatra, amivel a közeli Sonába utazunk. A táj a Pánamerikai autóút mentén nem túl látványos, Panama középső része elég egyhangú. Soná után azonban változik a növénytakaró. A trópusi szárazerdőket esőerdők váltják, a marhatartásra berendezkedett nagybirtokokat növénytermesztésre szakosodott kisbirtokok váltják.
Santa Catalina nem nagy hely, bár jóval kiterjettebb, mint volt 2015-ben, mikor utoljára jártam itt. Több lett a kisbolt, az étterem és a bár is, szállások terén azonban még mindig kicsi a választék. A faluban nem is találok kilencünkre normális szobákat, így végül az attól nagyjából egy kilométerre fekvő Hotel Sol Y Marban kötünk ki. Oda azonban hiába foglaltam négy külön szobát, a tulajdonos végül bezsúfol minket két családi apartmanba. A csapat szerencsére elég rugalmas, így senkit nem zavar, hogy egy kicsit sűrűbben vagyunk, mint voltunk Panamavárosban.
A kései ebédet Santa Catalina tengerpartjának egyetlen evőjében költjük el. Hogy mennyire nincsenek felkészülve errefelé egy kilencfős társaságra, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a legtöbb ételből csak egy-két adagra való van, így nem csak a szállóval, az étellel kapcsolatban is kompromisszumokat kell kössünk. Az étterem tulajdonosának egyetlen dologból van végtelen készlete, és az a mojito, úgyhogy minden meg van bocsátva.
Addig-addig koktélozgatunk, amíg a nap lebukik a horizont alá. Ritka gyönyörű naplementénk van.
Ha másért nem, a naplemente miatt érdemes volt beülni a tengerparti étterembe
A szálló medencéjében még pancsolunk egy keveset, majd korán nyugovóra térünk, mert holnap irány a Világörökség részét képező Isla Coiba.
A sziget és a környező tengerek 2005-ben kerültek fel az UNESCO listájára. Közép-Amerika csendes-óceáni rezervátumai közül itt a legnagyobb a fajgazdagság, de nem csak emiatt, hanem a partvidéket övező trópusi esőerdők miatt is izgalmas a nemzeti park.
Ezek a csónakok indulnak Isla Coibára
Reggel 8:30-kor indulunk. Ilyenkor futnak ki a csónakok Santa Catalina öbléből, és vágnak neki a közel negyven kilométeres tengeri útnak. Mivel ekkortájt még nyugodt az idő, a nyílt tengeren csónakázunk, ahol olykor felbukkan egy-egy delfin.
Kora reggel még nyugodt az idő, így a nyílt tenger felé fordulunk a csónakkal
Az első megállónkat Coibához közel, az Isla Granito de Orón tartjuk. Ide snorkelezni hozzák a turistákat, akinek ehhez nincs kedve, az kifeküdhet a fövenyre napozni. A közel egyórás snorkeltúra során körbeússzuk a szigetet. Papagájhalakat, teknősöket, tengericsillagokat látunk. Sajnos a kötelezően mellénk rendelt helyi vezető nem mond semmit az állatokról, csak az utat mutatja. Nincs benne semmi meglepetés, a helyi vezetők általában ilyenek.
Isla Granito de Oro nem rossz hely
A snorkelezés után átcsónakázunk a névadó szigetre. Isla Coiba közel ötszáz négyzetkilométeres szigetének csak egy apró szeglete látogatható, a többi részére csak kutatók tehetik be a lábukat. Nem lenne ezzel semmi gond, ha ez az apró szeglet érdekes lenne, de sajnos nem az. Mindkét tanösvényt végigsétáljuk, de néhány keselyűt leszámítva nem látunk semmit. Ebben sincsen semmi meglepő. A helyi vezetőnk a természetjárást abban látja, hogy végigrobog a kijelölt útvonalakoni. Bár elvileg élnek errefelé csuklyásmajmok, úgy rohanunk, hogy akkor sem vennénk őket észre, ha a fejünk felett ugrálnának.
Sajnos a fősziget nem azt nyújtja, amit az ember vár tőle
Mire visszaérünk, jön az ebéd. Idegesítően túlszervezetten zajlik minden, ami miatt kicsit varázsát veszti a kaland. Pedig nincsenek sokan rajtunk kívül, talán ha három-négy hozzánk hasonló csónak járja a tengert.
Isla Coibita már sokkal látványosabb
Ebéd után átugrunk Isla Coibitára. A nemzeti park második legnagyobb szigetén találhatók a legszebb tengerpartok, mi is egy ilyen öbölben kötünk ki. A délután hátralévő részét itt töltjük. Fürdünk, napozunk, snorkelezünk, fotózzuk a part mögötti lagúna egyetlen kajmánját. Szegény jószág annyira megszokta az emberek jelenlétét, hogy az sem zavarja, ha egyszerre mind a kilencen őt fotózzuk.
Isla Coibita kajmánja és a mellénk rendelt helyi vezető; mindkettő ugyanannyit beszél
Három óra felé indulunk vissza. Ezúttal a part mentén csónakázunk, mert a tenger egyre hullámosabb. A látvány meseszép, de tudom, ennél sokkal szebb partokat is látunk még majd Dariénben.
Nem csúnya a partvidék sem
Ezúttal a szállónk éttermében vacsorázunk. Utazásunk első állomása jól sikerült, ezt meg is ünnepeljük két üveg Flor de Cañával. Holnap megiramodunk Boquete felé.
Santa Catalina öble és a tengerpart egyetlen étterme
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
